Három méterrel a felhők fölött 2.

Sziasztok!
Örömmel vettük észre az érdeklődést a blog iránt.:) Köszönjük szépen a szavazatokat, a kritikákat, amikre hamarosan válaszolni is fogunk. És természetesen a látogatóknak is nagyon örülünk, de a rendszeres olvasókat sem felejtjük ki a felsorolásból, hiszen boldogan észleltük, hogy tetszett az első, bevezető rész.:)
Jó olvasást mindenkinek, reméljük tetszeni fog, a szavazatokat pedig ezer örömmel várjuk.;)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Lolita)

Soha nem értettem azokat az embereket, akik ilyen nyilvánosan imádták a balhékat. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mi a jó ebben az egészben. Miért jó megfélemlíteni az embereket, és mi a jó a fölényeskedésben. De lehet, hogy ezt vonzza magával a férfi logika. Hugo előttem terpeszkedik motorján, kihívó tekintettel mér végig. Meghúzatva a járművet előrehőköl, majd visszahúzva, elégedetten tekint végig rajtam. Tette miatt hatalmasat ugrok hátra, viszont egy kék szemű srác belecsíp oldalamba. Rémülten nézek körbe, egyedüli nőként úgy érzem nincs sok esélyem. Végigpillantva a társaságon, szemem ismerős tekintet után kutat, mind hiába.

-          Mi az Lolita, félsz?! –összerezzenve hallom meg hangját, kihúzva magam, tartásom büszkeséget mutat.

-          Nem félek. Tekintve arra, hogy legalább húsz vadbarom zárta el előttem az utat. –flegmaságom nem célravezető, nevetésüket meghallva kiráz a hideg.

-          Gyere. –rám pillantva kezét nyújtja, nemleges fejrázásomat meglátva megfeszülnek izmai. –Ha nem, hát nem. Sétálhatsz még egy darabig egyedül. –a felismerés futótűzként terjed szét testemben, azért nem volt ismerős a kézírás, mert nem is szüleim üzentek nekem. –Nem vagy te olyan buta lány, Csúfság. –kezdem unni ezt a megnevezést. Szerencsémre a gépek miatt nem tudtak egymáshoz közel állni, így kiszúrva egy kisebb rést, futásnak eredek. Lecsúszva a fal tövében, imádkozva pillantok a még mindig egyhelyben álló társaság felé. A híd lábánál elbújva, reménykedem abban, hogy csak szívják a vérem, de nem akarnak semmit sem kezdeni velem. Halk sikítással adom tudtára ismerősömnek, hogy a nagy agyalásban elfelejtkeztem róla. Felránt, majd hátamhoz áll.

-          Hagyjál már békén te állat. Miért csinálod ezt?! –hátulról átkarol, hajamat elhúzva az útból másik kezével végigsimít nyakamon.

-          Gyere velem, elmenni úgysem hagylak. –bosszankodva szakadok ki öleléséből, majd megelőzve sorsomat, a motorosok felé indulok. Többen hitetlen tekintettel mérnek végig, lekezelő ábrázatom megmosolyogtatja őket.

-          Most miattad elbuktam a nem létező húszasomat. Azt hittem nem adod meg magad ilyen könnyen. –a kék szemű kacagva túr hajába, lepacsizva haverjával, beindítják a motort.

-          Ki visz el? –egy emberen kívül mindenki Hugo felé mutat. Rendben, ha ti így, én sem állok hozzátok másképp. A sötétbarna hajú srác mögé lépve, könnyed mozdulattal dobom át lábaimat az ülésen. Soha nem motoroztam még, de mindig is beleképzeltem magam extrémebb helyzetekbe, ugyanis az utóbbi időben nem nagyon akadt lehetőségem a szórakozásra. Átkarolva a srácot, kihívó tekintettel nézek a dühös szempárba. Úgy érzem sofőröm egyáltalán nem bánja, hogy őt választottam Hugo helyett.

A barna szemű felpörgeti motorját, a többiek szétválnak, és utat engednek neki. Egy kerékkel hajt végig a kikötő mellett, mi pedig követjük őt. Fantasztikus érzés itt ülni, és egy percig sem vonakodtam azon, hogy felüljek-e, vagy ne. Nem akartam bekerülni társaságukba, és úgy érzem, ahova most megyünk, nem vet majd jó fényt jövőmre nézve. A menetszél hajamba kap, elbújva az izmos test mögött, becsukom szemeimet. A motor jellegzetes búgása úgy érzem örökre a fülemben fog csengni. Az utcán tartózkodó fiatalok egy emberként fordulnak meg utánunk, többen elismerő tekintettel mérik végig a gépeket. Hugo elé kerülve sofőröm meghúzza a gáz kart, de én csak a dühös tekintetet bírom felfogni a körülöttem történő dolgokból. Hátrafordítva fejemet zöld szemeim megvillannak, egy kacsintás után fölényes helyzetben érzem magam. A város másik vége felé elindulva, lelassítunk a Sziámi kikötőnél. Agyamban hirtelen helyre állnak a kirakós darabjai. Félve húzódom össze a srác mögött, nem szerettem ezt a környéket. Rossz emlékként él a gondolataim között, ha tehetem, csak egy bizonyos napon jövök el ide. Újra.

Leállítva a motort, edzőcipőm koppan a betonon. Lelkemre mázsás súly telepedik, két éve legrosszabb rémálmommá vált ez a hely. Egy erős kar átkarol, egy pillanatig értetlenséget látok megcsillanni barna szemeiben, de gyorsan rendezve arcvonásait, macsós vigyorral néz le rám.

-          H, mit akarsz tőlem? –szemei megvillannak, de kérdésemre nem kapok választ. - Miért nem csodálkozom azon, hogy bármit mondok, figyelmen kívül hagyod?!

-          Azért, mert okos lány vagy. Ne kérdezősködj. –kacsintása után hátrébb lépek, levéve kezét derekamról, nevetésre késztetem. –Azért örülök, hogy végre megjegyezted a nevem Csúfság.

-          Istenem, hogy én ezt már, hogy unom. –remegő kezemet homlokomhoz érintve, próbálom szervezetemet lenyugtatni. Nincs szükségem felesleges stresszhelyzetre. Előző sofőröm meghúzatja mögöttem a motort, édes mosolyát megvillantva végigmér.

-          Lesz egy verseny, felülsz mögém kislány?! –félszemmel Hugo reakcióját nézem, kezeit ökölbe szorítva, ellenségesen méregeti haverját. Bólintva egyet motorja mellé lépek, ha másért nem is, H tekintete miatt megérte ezt tennem. Átkarolva derekát elterülök mögötte, becsukva szememet csak a menetszélre koncentrálok. Megállva a rajtvonal előtt a srác hátrafordul. –Chino vagyok. –jeges tekintete megvillan.

-          Nekem muszáj bemutatkoznom?

-          Nem. Tudom, hogy hívnak, bár az illem azt tanítja, hogy viszonozzuk a dolgokat. –szem forgatva hallgatom szavait, melyeket két nevetés között próbál elmondani. –Erősen kapaszkodj, húzós menet lesz.

-          Értettem főnök. –játékosan szalutálva ülök mögötte, mosolya levakarhatatlan. Várva az indító csaj melltartó dobását, gondolatban homlokon csapom magam. Mire jó a vagánykodás?! Simán kihagyhattam volna életemből ezt a menetet, de nagyzolási mániám úgy látszik, megint kezd előjönni. Nem volt elég egy baleset, jöhet a következő. Ügyes, Loli, ügyes.

Átkarolva derekát, jelen esetben életemért kapaszkodom. Tudom nagyjából hogyan működnek ezek a futamok, nem lenne szerencsés leesni a motorról. Egymás mellé felállnak a motorok, mellettünk Hugo foglal helyet egy fekete hajú nővel. Tekintete fogva tart, majd már csak a menetszelet érzem. Az adrenalin szétárad testemben, hangosat sikítva észlelem a két keréken való száguldozást. Nehéz lehet megtartani a motort, de még nehezebb hátsó utasként fent maradni rajta. Combjaimmal jobban közrefogom a srác csípőjét, a sport hangos csattanással érkezik vissza két kerékre. Egy íves kanyar után megfordulunk, majd visszafelé ugyanazt a tortúrát végigjátszva, fej-fej mellett haladunk a Hugo által vezetett fekete csoda mellett. Chino bebillenti egy picit a motort, ezáltal Hugoék kisiklanak, veszítenek a tempóból. Magabiztosan érünk elsőként célba, remegő lábakkal pattanok le az ülésről. Kavargó fejjel indulnék el, de sofőröm elkapva derekamat, megpörget.

-          Te vagy a kabalám, megtartalak. –hatalmas vigyorral az arcán beszél, viszont a hátulról érkező hang tudatja vele, ideje leraknia a földre.

-          Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. –Hugo megfogva vállát megfordítja, majd hatalmas ütés következtében a földre juttatja. Sikítva hátra ugrok, majd megpróbálom megállítani a verekedő társaságot.

-          Elég legyen már! –Hugo pólójánál fogva felhúzza Chinot, aki egy hatalmas jobbegyenes után kicsit tisztára mossa nevét. –A francba is veletek ti önfejű hülyegyerekek. –barna szemű mögé lépve felugrok hátára, beleharapva nyakába megállásra késztetem. Szúrós tekintettel méregetem Chinot, Hugo kezei combomra siklanak, most már, ha akarnék, se tudnék leszállni hátáról. –Csípném, ha figyelnétek a külvilágra is. Állatok. –bosszankodva csapok a barna szemű vállára, mire oldalról megfigyelve, hatalmas vigyor telepedig arcára. Szája felrepedt, de Chino rondábban néz ki. Orrából vastag csíkban folyik a vér, a szemöldökén keletkezett sebet pedig valószínűleg össze kell varrni. Unottan könyökölök vállán, megfordulva elviharzik velem.

-          Hugo! –ma már harmadjára hallom ezt a hangot, de egyáltalán nem nyugtat meg a tudat, hogy ez a csaj már megint itt van. –Hugo, állj már meg! –utánunk szaladva elénk áll, az említett személy izmai megfeszülnek, fájdalmasan szisszenek fel. Megkövülve elenged, combomra nézve látom ujjai nyomát.

-          Hányszor kell elmondanom, hogy ne hívj így?! –mérges tekintete megrémít, a kezdeti bujaság már eltűnt szeméből.

-          El ne kezd, mert megyek haza. –vészjóslóan elindul felém, agyamban a csengők hangosan jeleznek, de nem állnék el útjából.

-          Ha még egyszer beleszólsz a nagyok dolgába, beledoblak a vízbe. –szemei megvillannak, viszont rám pillantva visszatér a huncutság tekintetébe. Karjaimat durcásan fonom össze, sarkon fordulva ott hagyom őt is, és barátnőjét is. Elindulva a fal mellett, rengeteg gyertya világítja meg az emlékezős üzeneteket. Törött bukók, fényképek és feliratok jellemzik a híd oldalát, testemen apró libabőrök jelennek meg. „Ria örökké szívünkben maradsz.” Szemeim könnybe lábadnak, az utcáig tartó távot futva teszem meg. El akarok innen tűnni, és nem akarok sohasem visszatérni. Túl nagy fájdalom ez most számomra.

-          Lo, kérlek, várj! –a fiatal lány hangja utat tör gondolataim között, de eszemben sincs megállni. Lábaimat gyorsan szedem egymás után, tüdőm viszont fájdalmasan szorul össze. A motor búgása egyre hangosabb, Hugo megállva mellettem rám pillant.

-          Mi történt?

-          Csak vigyél haza. Ne kérdezz semmit, csak juttass valahogy haza. –hisztérikus hangomon most nem mulat, látja rajtam, hogy felkavart valamit. Szó nélkül ülök fel mögé, átkarolva várom az indulást. Motor megugrik többször is, ahhoz a jelenethez tudnám hasonlítani, amikor megpróbált megijeszteni.

-          Ne szoríts annyira. –hangja most nyugtatóan hat rám, szívverésem lelassul. –Fogj itt. –felemelve bőrdzsekijét, megvárja, még átölelem keskeny, de izmos derekát. Fejemet hátára hajtva próbálom a könnycseppeket visszaerőszakolni szemembe, mind hiába. Megállíthatatlanul folynak, úgy tűnik nem készültem még fel erre.

Sebességünk lelassul, pedig még a házunk közelébe sem értünk. Hugo a tengerpart mellett leállítja motorját, majd megvárja, még leszállok. Nem akarok ránézni, nem szeretném, hogy gyengének lásson. Sok dolog történt két év alatt, de még nem készültem fel arra, hogy szembesítsem magam a tényekkel. Jobb arra gondolni, hogy mindez meg sem történt.

Állam alá nyúlva kényszerít, hogy ránézzek, de szememet becsukva, nem engedelmeskedek neki. Édesanyám arra tanított, hogy nem szabad alázattal végigmenni az utcán, mindig a büszkeségünket kell mutatni, még akkor is, ha elbuktunk valamiben. Muszáj az életet pozitívan élni, hiszen csak egy van belőle. Ezért kell alaposan megválogatni a baráti társaságunkat, és ezért kell tiszteletben tartani az emberek véleményét. Az már egy dolog, hogy nem értünk néha egyet a másikkal, de felesleges vitázni, csak az ellenségeket gyűjtenénk. Gondolatmenetemből ajkai rántanak ki, számra tapadva apró csókkal hoz vissza a jelenbe. Pilláim kipattannak, zavaros tekintetemen jót mosolyog.

-          Legalább három perce… - lendítve kezemet, hangos csattanás tudatja, célba találtam. A jól megérdemelt pofon most nem a szokásos mosolyt váltja ki belőle, szemei mérgesen villannak meg. –Többször ütöttél meg egy nap alatt, mint bárki más több év elteltével. –dühösen engedi el kezemet, motorjának támaszkodva feltűnően végigmér.

-          Magadnak harcolod ki ezeket a dolgokat. –félvállról odavetve mondatomat, taxi után kutatok. Kisétálva az útra, figyelem a járműveket. Beállva egy fekete sportkocsi elé, integetve könyörgök azért, hogy lehúzódjon.

-          Elvigyelek, cica?! –teste tele van tetoválással, fülében rengeteg fülbevaló található.

-          Én meg beverjek egyet?! –fegyelmet igénylő hangja megtöri a keletkezett csendet. –Kopj le! –Hugo felállva a motorról bepillant az autóba, a srác összerezzen. –Kopj már le! –utolsó reményem hangos fékcsikorgással adja tudtomra, soha nem fogok hazajutni.

-          Miért vagy mindig ennyire agresszív?! –kérdésemet hozzá intézem, viszont leülve a padkára, beletörődve temetem arcomat tenyerembe.

-          Miért feleselsz állandóan? –felsóhajtva, kacagni kezdek. Nem igaz. Még a leglehetetlenebb helyzetben is megtalálja a módját, hogy szívja a vérem. –Elmondod mi a baj?

-          Befognád a szádat? Gondolkozni próbálok. –térdemre hajtva fejemet, utolér a fáradtság. Hatalmas ásításom következtében megérzem testét magam mögött. Lábait enyéim mellett nyújtja ki, karjával átkarol. Hátam mellkasának döntve felsóhajtok, túlságosan is jól esik most a közelsége. Eltűrve hajamat, nyakamra apró puszit ad.

-          Most már elmondod mi a baj? –fülembe suttogva a szavakat, érintései nyomán apró libabőrök jelennek meg a testemen.

-          Hosszú történet. –hangos sóhajom sérti dobhártyámat. Végigsimítva hajamon, szívem erős vágtázásba kezd.

-          Nekem van időm.

-          De értsd már meg, hogy nekem nincs. Anyámék már valószínűleg az FBI-t is mozgósították az eltűnésem miatt. –nevetése idegsejtjeimet kivégzi, fészkelődésem következtében még közelebb kerülök hozzá.

-          Szeretném tudni. –ujjaival apró köröket ír karomra, hangjától kiráz a hideg.

-          Viszont én nem akarok erre gondolni. –felpattanva kiszakadok öleléséből, a kikötőben látott motoros banda felénk tart. Intve az egyik srácnak, sikeresen elkapja pillantásomat, majd lehúzódva az út szélére, érdeklődve néz rám. –Tudod Hugo, túlságosan fáj itt belül. –szívemre mutatva szemeivel követi kezemet, értetlen tekintete sok mindent elárul most nekem. –Haza tudsz vinni? –új barátom felé fordulva, szemem sarkából figyelem a barna szemű reakcióját. Mióta érdekel engem bárki is?

-          Ha mondasz címet, akkor ezer örömmel. –felsőbbrendű vigyora mosolygásra késztet, majd vállára csapva egészen közel hajolok arcához.

-          Töröld le azt a vigyort, mert én fogom megtenni, és az már fájdalmasabb lesz. –játékos fenyegetőzésemen felkacag, majd karjait felemelve bocsánatkérések sorozatába kezd. Felülve mögé biztonságban érzem magam, viszont Hugo tekintete megérne egy fotót.

-          Nem mehetsz vele! –figyelmeztető hangjukat meghallva, tátott szájjal fordulok Hugo, és Chino felé. Mióta mondhatja nekem bárki azt meg, hogy mit tehetek, és mit nem?!

-          Calle del Obispo Jaime Pérez 26. –kacsintva fekete motoros barátomra, érzékelem a sebességet. A motorozás a szabadságot jelenti, és erre igazából még csak most jöhettem rá. Magunkra vagyunk utalva, és a veszély mellett ott marad az élvezet is.

-          Tudod, most nagyon magunkra haragítottuk H-t. –nevetve túr hajába, tekintete egyáltalán nem tükröz zavartságot. –Egyébként Jesús vagyok.

-          Miért érzem azt, hogy ez neked most csak imponál? –mosolyogva figyelem a piros lámpát, szerencsére hamar vált át zöldre. Nevét figyelmen kívül hagyva ülök tovább mögötte.

-          Mert ez így is vagy. Csinos lánynak tartalak. –hátulról megpaskolva arcát tudatom vele, hogy indulhatnánk már. –Látom, de már csak pár utcányira vagyunk a házatoktól. Baj, ha kiélvezek minden pillanatot? –szemforgatásom sajnos nem látja, fészkelődve a motoron elérem, hogy üresbe rántsa a váltót, majd meghúzva a gázt, éktelen hangzavart képezzen.

-          Indulj már te őrült. –kezét combomra csúsztatja, majd továbbra is egy helyben állva simogatni kezd. Rémült tekintettel pattanok le a járgányról.

-          Ne legyél már ennyire gyáva. –kattan a váltó, a motor búgása egyszer csak megszűnik. Hátrálva próbálok messzebb kerülni tőle, de léptei követnek. Ijedten tekintek körbe valami segítségért kutatva, de senki nem érkezik.

-          Csak haza akartam volna jutni, épségben. –utolsó szavamat erősen megnyomva kihangsúlyozom félelmemet, nevetése most egyáltalán nem nyugtat meg.

-          Mit gondoltál? Elhozlak ingyen, és nem kérek fizetséget? Ennyire nem lehetsz naiv. –búgó hangjától kiráz a hideg, reménykedem abban, hogy valaki megsajnál, és megment. Sarkon fordulva futásnak eredek. Besprintelve egy sötét utcarészre, áldom eszemet, hogy sportcipőt vettem a papucs helyett. Hátulról egy kar elkap, hangos sikítás rázza meg a kihalt területet…

(Maite)

A motoros kérdését figyelmen kívül hagyva indultam tovább. Persze legszívesebben megálltam volna, és megkérdeztem volna tőle, hogy miért figyelt, amikor a teraszon voltam és miért állított meg, viszont nem engedhettem meg azt, hogy most álljak le bájcsevegni, mikor az egész banda valószínűleg a kikötőben van. Szerettem az ilyen tiltott versenyeket és most sem szerettem volna kihagyni, így gyorsítva a tempómon haladtam a kikötő irányába. A ruhám nem volt az alkalomhoz illő, de jelen esetben nem foglalkoztam ezzel. Az ismeretlen motorhangja folyamatosan a nyomomban járt, ami kicsit fura volt, hisz teljesen jól éreztem magam egyedül gyalogolva az éjszakában.

-          Direkt mész majdhogynem körbe-körbe, vagy eltévedtél? – kérdése után rögtön felnéztem és tényleg úgy cselekedtem, ahogy mondta. Az utca egyik oldaláról folyton átsétáltam a másikba anélkül, hogy ezt észrevettem volna. Nem akartam még magamnak sem bevallani, de azzal, hogy a nyomomban volt, teljesen összezavart.

-          Én csak… - nem tudtam milyen kibúvót találhatnék, hiszen tuti növelném az egóját, ha azt mondanám, hogy ő zavart meg a gondolkodásban. – Igen direkt sétálgatok ide-oda, ugyanis várok valakit, viszont az-az illető késik. Így van időm sétálgatni. – szép mentés, viszont ezt még a hülye se veszi be.

-          Aha értem.  – kis szünetet hagyva letámasztotta a motorját, majd lassú léptekkel kezdett el felém haladni. - És melyik barátod kedvéért vagy képes ilyen magas sarkúban sétálgatni? – a fekete lábbelimre bökve kérdőn nézett rám, majd elővett egy eddig meg nem mutatott mosolyt, amit jobb lett volna, ha nem látok meg.

-          Azt nem kötöm az orrodra. – durcásan keresztbe téve kezem, fordítottam el a fejem, hogy ne is lássam, majd egy perc múlva arra eszméltem fel, hogy érzem az idegen közelségét és a leheletét a nyakamon.

-          Tetszel nekem. – fülembe suttogva ezeket a szavakat gerincem vonalán a hideg futótűzként futott végig.

-          Nem is ismersz.

-          Ki mondta? – kissé meghökkentő kérdése után az ajkát az enyémre tapasztotta, én pedig a csók után csak lefagyva álltam. Hirtelen ért tette és a házibuliban elfogyasztott kevéske alkoholmennyiség hatására kezem tarkójára csúsztattam, majd úgy vontam ismét magamhoz. Ebben a percben nem zavart még az sem, hogy nem is tudom kicsoda ő csak érezni akartam, ahogy ismét megcsókol. Idő közben a fekete kapucni lekerült a fejéről, így még jobban szemügyre vehettem a kinézetét. Körülbelül két perc csókcsata után jött el az a pillanat, hogy úgy éreztem mintha fejbe csaptak volna, hogy ezt ne.

-          Bocsi, én csak, valószínűleg túl sokat ittam. – kis füllentésem után megigazítottam a szoknyámat, majd egy utolsó pillantást véve hátrafelé ismét elindultam a kikötő felé, viszont eszembe jutott utolsó hozzám intézett mondata, ami eléggé foglalkoztatott, így újból irányt változtatva fordultam vissza. – Komolyan ismersz engem? – a kíváncsiság eléggé dolgozott bennem, így muszáj volt megtudnom, hogy mi is az igazság mielőtt tovább indulok.

-          Szóval te nem emlékszel rám? – szemöldököm valószínűleg meglátogatta a homlokom közepét, ugyanis nekem egyáltalán nem volt ismerős az arca. – Már vagy fél éve egy buliban találkoztunk először, bár lehet nem emlékszel, mert eléggé be voltál rúgva. Asztalon táncolás, sörivó verseny és had ne soroljam tovább, hogy milyen bulikban voltál benne. – a motoros arcán egy halvány mosoly jelent meg, viszont az én arcomról még a nem létező vigyorom is lefagyott. Igaz, hogy sok olyan buliban voltam, ahol nagyon csúnyán kiütöttem magam, viszont általában mindig emlékszem mindenre, de az ő arca egyszerűen sehonnan nem ismerős. – Mindemellett egyszer józanon is összefutottunk akkor, amikor a madaras tetkódat csináltattad a válladra a főutcai szalonban. – oké, igaz, hogy csináltattam egy tetoválást pont oda, és pont olyat, amilyet ő említett, de akkor sem volt ismerős az arca. Lehet, hogy kezdem elveszíteni a memóriámat, vagy pedig ő kutakodik rólam túlságosan nyilvánosan.

-          Nyilvántartásod nincs rólam véletlenül? – eléggé idegesen kérdeztem vissza ugyanis én nem tudtam róla semmit, ő viszont már lassan felsorolja az élettörténetemet is.

-          De éppenséggel van a lakásomban, ha gondolod meg is mutathatom. – vigyorogva fejtette ki burkoltan, hogy menjek fel hozzá mire a válasz egy felé repülő táska volt, amit egy pofon segítségével szerettem volna eljuttatni az arcához, viszont mielőtt célba érhettem volna megfogta a kezem majd ismét megcsókolt. Röhejes lehettem, hiszen az egyik pillanatban még táskával akartam megtámadni őt a másikban pedig már a szájára tapadva csókoltam vissza. – Egyébként Alberto vagyok. – néhány centit hagyva arcunk között illedelmesen bemutatkozott, majd száját ismét az enyémre tapasztotta.

-          Nagy gondban vagyok, ugyanis nem tudom, hogy be kell-e mutatkoznom, vagy te már rég tudod, hogy ki vagyok?! – egy lépést hátrálva tettem mellkasom előtt keresztbe a kezem majd úgy vártam válaszát.

-          Tegyünk úgy, mintha nem tudnám és így alkalmat adok arra, hogy józanon is bemutatkozz. – eléggé égett a fejem, hogy pont rá nem emlékszem, de teljesen természetesen nyújtottam oda a kezem neki bemutatkozás címszó alatt.

-          Maite.

-          Nagyon örülök. – a kézrázás után hirtelen engedte el a kezem majd majdhogynem parancsolva adta ki, hogy maradjak ott, ahol vagyok, és ne menjek el sehová. Nem tudtam, hogy mit tervez és sajnálatos módon hihetetlenül kíváncsi a természetem, így még mindig kezemet keresztbetéve álltam egyhelyben és figyeltem tetteit. Még egy pillantást vetve rám ellenőrizte le, hogy nem futottam-e még el, majd felpattanva a motorjára el is tűnt az utca végén.

-          Most komolyan itt hagyott? – baromi rossz szokásom volt, hogy hangosan társalogtam magammal, de amikor egyedül voltam sokszor volt , hogy nem tudtam a gondolataimat a fejemben tartani. – Király! – kiabálva ejtettem ki a szót majd ide-oda kezdtem el sétálni. - Megcsókol, elmondja, hogy látott már párszor aztán eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Végül is ez teljesen életszerű. – magamba fortyogva észre sem vettem, hogy ismét társaságom van.

-          Mi az életszerű?  Bocsi csak először azt hittem, hogy telefonálsz, azért nem szóltam, de aztán közelebb érve láttam, hogy magadban beszélsz és nyugi nem foglak skizofrénnek nézni, de ez kicsit bizarr volt. – nevetve adta elő magát, ami alapjába véve vicces volt, viszont én nem nagyon tudtam most ezen a szituáción nevetni.

-          Élvezed, hogy hülyére vehetsz? – komoly fejel fordultam felé Alberto viszont csak nevetett.

-          Aranyos vagy, amikor duzzogsz. Na, menjünk. – duzzogok? Konkrétan ideges voltam, mert azt hittem, hogy itt hagyott egyedül miközben nekem már rég a kikötőben kellett volna lennem.

Nem tudtam, hogy hová is megyünk csak mentem Alberto után. Persze többször kérdeztem meg, hogy mi is az úti cél, de egyszer sem volt hajlandó válaszolni, csak elővette azt a mosolyát, amitől én hirtelen lefagyok, és nem tudok még a világomról sem. Nem tudom, hogy hogyan csinálta, de hatással tudott lenni rám, ami nagyon ritka, hiszen H mellett kicsit megtanultam, hogyan irányítsam az embereket, de ez a srác más. Ő hatástalanítja az összes érzékszervemet. Feleszmélve gondolkodásomból kedvenc kocsmám előtt találom magam, ahol elvileg először találkoztunk.

-          Talán, ha együtt iszunk, eszedbe fogok jutni régről. – nevetve tolta be az ajtót és lépett be a helységbe, amit a cigarettafüst teljesen beterített. Néha rágyújtottam én is, de ez a nagy dózisú füst kicsit megviselt, így a friss levegőről belépve. Kicsit megingva a magas sarkaimon lépdeltem tovább a pult felé, majd vártam, hogy az ügyeletes ivópartnerem rendeljen. Persze nem kellett sok ész ahhoz, hogy valaki a kedvencemet rendelje, hiszen ő már fél éve is látta, hogy mit ittam, amitől olyan csuda jó kedvem lett, ahogy ő mondja. Legurítva hármat, az említett felesből az ital egyből elkezdett dolgozni a szervezetemben, amit nem is csodálok, mert nem nagyon ettem semmit ezen a napon, ami gátolhatná a későbbi felszívódást.

-          Te most komolyan azzal próbálkozol, hogy leitatsz? – óriási mosollyal indultam el a zenegép felé majd megtámaszkodva a zenék között kezdtem el válogatni.

Hátulról két kéz simult a derekamra és egy isteni férfiillat lengte be a nyakam körüli területet. Rá sem nézve a zenegépre nyomtam be egy számot, majd megfordulva Alberto szemeibe néztem. El sem hittem, hogy ezt csinálom. Találkozok egy sráccal és máris a karjai közé vetem magam. Ez annyira nem én vagyok, bár most mindent foghatok a piára, hiszen alapból másnaposan támolyogtam haza reggel, aztán a házibuliba is ittam és most is lecsúszott pár feles tehát simán ráfoghatom a piára. Egy hosszú csók után egy ismerős dallam ütötte meg a fülem, így elválva Alberto szájától a táncolásnak kialakított helyre mentem. Lerúgva a magas sarkút az egyedüli voltam, aki a dallamokra táncolt, de nem nagyon zavartattam magam. Kísérőm egy oszlopnak támaszkodva figyelte kecses mozgásom. A szám végén persze egy kisebb közönséget sikerült összeszednem, akik óriási ovációval fogadták az előadásomat, amit az előbb nyújtottam nekik. Mikor már az új szám szólalt meg a hangszórókból, Alberto felé vettem az irányt, aki tapsolva fogadott.

-          A fél évvel ezelőtti táncodtól ez sokkal jobb volt. – kijelentése hatására megálltam előtte majd karba tett kézzel vártam némi magyarázatot.

-          Itt hiányzott az asztal, a többi csaj, akik táncoltak, a… Ácsi, ácsi, álljunk meg egy percre. Te azt állítod, hogy fél éve nem táncoltam elég jól? – felhúzott szemöldökkel bámultam előre, cipőm talpával pedig dobolni kezdtem a padlón a várakozás jeléül.

-          Én nem azt mondtam csak azt, hogy ez az előadásod jobb volt, mert tudom, hogy itt csak nekem táncoltál. – közelebb lépve hozzám az arcom a kezei közé vette, majd megcsókolt. Kicsit sok volt ez a túlcsordult érzelem a mai napa, így kiszakadva kezei közül a pult felé vettem az irányt. újabb két kör vodka után eszembe jutott Hugo és a kikötői verseny, amit nem akartam kihagyni, mert féltem, hogy valami baja eshet. A cipőm megkeresése után ismét magaslati levegőn érezhettem magam a magas sarkú miatt. Eléggé ingatag volt a járásom, de olyan tempóban kezdtem el kifelé menni, hogy azt inkább lehetett volna rohanásnak hívni, mint sétának. Persze, ahogy én kijöttem a kocsmából Alberto is követett. – Mi ez a nagy sietség? Hová akarsz menni ilyen állapotban egyedül?

-          Hogy-hogy téged kicsit sem ütött meg a pia? – az ő kérdéseit félre téve igazán kíváncsi voltam az én kérdésem válaszára.

-          Úgy, hogy én nem is ittam. Aki vezet, az ne igyon alkoholt. Na, gyere hazaviszlek. – átölelve derekamat várta, hogy eláruljam merre lakom, de heves ellenkezésbe kezdtem.

-          Én a kikötőbe megyek. – határozott hangomon kicsit meglepődött, de tudomásul véve mondatom az ellenkező irányba indulunk el. Éppen arrafelé, ahonnan jöttünk. Betérve egy kisutcába elővett a zsebéből egy kulcsot, majd megnyomva egy gombot a garázsajtó húzódott fel, ami mögött a motorját pillantottam meg.

-          Elviszlek, de ígérd meg, hogy kapaszkodni fog. – bólintásom volt válaszom, majd felpattanva a motorra már úton is voltunk.

Eléggé felelőtlenség, amit ezen az egész estén műveltem, de nem nagyon érdekeltek a következmények, vagy az, hogy hogyan teszem tönkre az életem. Tudtam, hogy ez az egyetlen életem van és ez az egyetlen dolog, ami felett egyedül én rendelkezhetem. Alberto motorjával percek alatt sikerült kijutnunk, viszont ahogy sejtettem a versenynek ekkorra már vége lett. Persze mondanom sem kell, hogy őrült módjára kezdtem el a testvéremet keresni Alberto pedig végig követett.

-          Hugo! – meglátva testvérem felszakadt száját, és a hátán lévő lányt tudtam, hogy ismét elragadta a hirtelen haragja. – Hugo, állj már meg! – persze miért is hallgatna rám, amikor ilyen állapotban van egyszerűen nem lehet vele beszélni, sőt semmit sem lehet vele csinálni, csak időt hagyni neki, hogy lenyugodjon.

Természetesen meg sem hallotta, hogy szólok neki, vagyis meghallotta, de a lecseszés után, hogy ne szólítsam a nevén, már el is viharzott az előbb a hátán ülő lány után. Fújtatva egyet fordulok meg és nem teljesen a fogadott, mint amire számítottam. Az elvárásom az lett volna, hogy Alberto mögöttem áll és hallgatja a testvéremmel folytatott beszélgetésemet, ehelyett Polloval beszélgetett és nevetgélt.

-          Kezdek megőrülni, vagy Pollo tényleg ismeri Albertot, ami azt jelenti, hogy innen a bandából nekem is ismernem kéne őt. – összezavarodva kezdtem el az említettek felé sétálni, az arcomra pedig ki volt írva, hogy válaszokat szeretnék.

Három méterrel a felhők fölött 1.

Sziasztok!:)
A történet ötlete nemrég látott napvilágot. A Tres Metros Sobre el Cielo spanyol film segített pár ötletet körvonalazódhatni fejünkben, tehát lesznek egyező részek. A szereplőket, és az alapot megváltoztattuk, reméljük tetszeni fog. :) Jó olvasást!

(Lolita)

Édesanyám szavai víz hangoznak gondolataim között. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a kitűnő eredmények fontosak az egyetemi tovább tanulásomhoz, de sajnos így nem mondhatom el azt, hogy életem legszebb éveit boldogan töltöm. Vágyom egy kis szabadságra, de a szülői szigor nem enged semmiféle szórakozást belevinni életembe. Legjobb barátnőm, Katina próbál kellő teret adni nekem, viszont édesanyám nem kedveli őt. Kérdezem én, hol itt az igazság?

-          Lolita! Figyelsz egyáltalán rám? –mérges tekintete magára vonzza szemeimet.

-          Igyekszem. –félvállról odavetve mondatomat, nem érzem éppen megfelelő döntésnek tettemet. –Sajnálom, természetesen figyelek. Megpróbálom a legjobb oldalamat mutatni az iskolában is. –hatalmas sóhajomtól félő, hogy a szemközti ablakon kirepül valaki. Untam ezt az életet, de nem tehettem ellene. A legnevesebb iskolába írattak be, de szerencsére már utolsó évemet nyúzom a padban.

-          Most elmehetsz. –ellenszegülést nem tűrő hangneme csalódottsággal tölt el. Kit akarok átverni? A szüleim uralják életemet.

Az ágyamra vetve magam számhoz emelem párnámat, majd jókora sikítást kiengedve torkomon, kissé megnyugszom. Ilyenkor azért jól jönne egy testvér, akivel bármit megoszthatok anélkül, hogy kitudódjon véleményem. Rápillantva ébresztőórámra tudatosul bennem a tény, miszerint el fogok késni. Édesanyám, María olyan dolgokat mondott el most nekem, amit szó nélkül is tudok. Hiszen, ha el akarok valamit érni az életben, azért meg kell küzdenem. Gyorsan összedobálva felszereléseimet, intés után megszakítom egy napra szüleimmel a kapcsolatot.

Katina türelmetlenkedve fekszik csengőnkre, de arra nem számít, hogy kilépve az ajtón, kissé felkenem a falra. Nevetésünktől zeng az utca, sofőrje mosolyogva bólint, majd ajtót nyit.

-            Na, mesélj Loli. Megkaptad a fejmosást, igaz?! – együtt érző hangneme megnyugtat, szeretem kiönteni a lelkemet.

-            Én ezt már úgy unom Katina. Elmondják ezerszer ugyanazt, pedig elsőre is megértem a dolgokat. –kipillantva az ablakon, apró mosoly telepedik az arcomra. –De csak jót akarnak nekem.

-            Este lesz egy kis összezördülés, senki nem lesz otthon. Gyere el. –megfogva kezemet ránt rajtam egyet, vonakodásomat meglátva összevont tekintettel mér végig. –Hol van már az a lány, aki felforgatta az életemet? –hajamba túrva megvillantom zöld szemeimet, mosolyom levakarhatatlan arcomról.

-            Rendben, megoldom. –tapsikolva ül mellettem, valószínűleg most egójától csak büszkesége nagyobb. Kezemet kirakva az ablakon, élvezem a napsütéses kora tavaszi időjárást, de hangos füttyentés megzavarja az idillt.

-            Hé, Csúfság. –hátrapillantva észreveszek egy fekete motoron ülő srácot. Rövid sötét haja mesterien van beállítva, hatalmas barna szemei engem figyelnek. Előre nézve megpróbálom megkeresni azt a személyt, akinek ez a beszólás ment. –Igen, te. –mély hangja feszélyez, bosszankodva rázom meg a fejem. –Csúfság.

-            Rossz helyen kopogtatsz kisfiú. –lekezelően végigmérve, egyetlen mondat zeng fülemben. ’Hé, Csúfság.’ Egyáltalán milyen jogon mond ilyet bárkinek is?! Elégedett mosolyát meglátva, megadóan rázom meg a fejem. Hajamba túrva jobbnak látom, ha a további utat felhúzott ablakkal teszem meg.

Belépve az iskolába, agyam rögtön átszellemül. Soha nem szerettem a puccparádét, de anyám kötelezett az egyenruhás iskolára. Pedig sokkal egyszerűbb lenne egy hétköznapi gimnáziumban eltölteni szabad perceimet. Végigfutva a folyosón, belépek a termünkbe, szerencsére még a tanárnő előtt érkeztem. Gyorsan pózolva barátom kamerájának, beesek a padba. Rikácsoló hangra felfigyelve, először rá sem jövök, hogy nekem szólnak. Kat lökve rajtam egyet, indulásra késztet.

-          Lolita Sol Sánchez. –feltéve kezemet megfogom felszerelésemet, és asztaláig sétálok. –A pontjaid megvannak, ha gondolod, délután átnézhetjük a felsőoktatás követelményeit. –hatalmasat bólintva, mosolyogva fogadom el fordítási dolgozatomat.

-          Köszönöm. –remélem Katinának is példás lesz, ugyanis szüksége van a jó jegyekre. Mintha csak megérezte volna, ujjaival egy négyest formál, ami megmosolyogtat.

-          Csend legyen! –hangja fegyelmet igényel, bosszúsan lapoz tovább a naplóban. Igazából barátnőm nem tartozott éppen a kedvencei közé, sőt rengetegszer próbált már kiszúrni vele.

Meghallva a csengőszót, mindenki egy emberként ugrik ki a padból, ami természetesen nyelvtanárunknak nem tetszik. Kilépve az ajtón szabadság szelét érzem az arcomon, elindulva a parkoló felé, megállok az ismerős motor előtt. „Hiszen őt láttam reggel.” Bosszankodva fordulok meg, de egy izmos mellkas megakadályoz a mozgásban. Kezei derekamra fonódnak, szemei csábosan mérnek végig. Vergődve próbálok kiszabadulni szorításából, de természetesen nem enged. Felemelve kezemet, erőteljes pofonnal jutalmazom tettét. Arcára hatalmas mosoly telepedik, végigsimítva gerincvonalam mentén, feltartott kézzel lép hátrébb.

-          Tudod, ki vagyok? –búgó hangja felidegesít, angyali mosolyt varázsolva arcomra, végigmérem.

-          Te vagy a reggeli srác, aki hülyeségeket kiabált.

-          Hugo, megmondtam, hogy ezt a stílusodat hagyd otthon. –egy fiatal lány lépked felénk, barna szemei megvillannak, amint rám tekintenek. –Ne haragudj rá, nem éppen társasági lény. –elhúzva száját, kezét nyújtva bemutatkozik. –Maite Oliveira vagyok.

-          Sziasztok. –lehet, kissé bunkónak tartják viselkedésemet, de a srác tette egyáltalán nem tetszett. Nem szeretem elítélni elsőre az embereket, viszont ez most nálam is kiütötte a biztosítékot.

-          Csúfság. – többen megfordulnak utánam, de csak az elismerő tekinteteket kapom.

-          Örültem a szerencsének Csúfság. –odavetve mondatomat, mosolyom levakarhatatlan, Katina a távolból figyeli a történéseket. Hosszú vörösesbarna hajamat hátradobva, elégedetten indulok el barátnőm irányába.

-          Loli, gyere már! –könyörgő tekintetét meglátva gyorsítok léptemen, de a motoros elhajtva mellettem, rácsap a fenekemre. Morgolódva pillantok kacagó barátnőmre. –Meg kell tanulnod kordában tartani a nyelvedet. Ez a vége annak, ha nem tudod befogni a szádat. –elkapva csuklóját, nevetve rántom be a hátsó ülésre. –Remélem, számíthatok akkor rád este. –magabiztos bólintásom csak egy álca, de legyőzve bűntudatomat, megpróbálok változtatni hozzáállásomon.

Otthon, szokásomhoz híven, senkit nem találok. Egyedül végiglejtve a parkettán, mosolyogva indulok el szobám felé. Belépve a hatalmas méretű helyiségbe, lelkem kissé megnyugszik. Itt érzem a legjobban magam. Világoskék falai nyugtatóan hatnak rám, hatalmas franciaágyamon megtalálható egy doboz. Laptopomhoz lépve kedvenc listámat indítom el, majd dúdolva a dallamot, meglepetésemhez lépek. Kivéve barátnőm írásképével ellátott lapot, fej rázva nézem meg a doboz tartalmát. Annyira nem lehet kis összejövetel, ugyanis a fekete pánt nélküli ruha nem erre utal. Elindulva a fürdőszobám felé, hangosan énekelem a zenelejátszóból szűrődő dallamokat. Igen is megérdemlek egy kis kikapcsolódást, és mindezt bűntudat nélkül tehetem meg.

Elterülve hatalmas kádamban, becsukom szemeimet. Katinával kapcsolatunk elején nem éppen a barátság szó körvonalazódott meg fejemben. Folyton szidtuk egymást, és próbáltunk a másiknak keresztbe tenni. Viszont a tragédia napján, barátaim közül senkit nem érdekeltem, egyedül Kat állt meg, és kérdezte meg mi a problémám. Gondolatmenetemet telefonom csörgése zavarja meg, ami természetesen szobámban található. Bosszankodva szállok ki a vízből, majd magam köré tekerve egy törölközőt, próbálkozom futva megtenni a maradék területet. Rávetődve az ágyra, éppen elkapom barátnőm hívását.

-          Hola Lola. –fej rázva, viszont mosolyogva hallgatom boldog nevetését. –Tudsz egy kicsit hamarabb jönni? Ugyanis még nem pakoltam elő mindent, és félő, hogy egy órán belül itt lesznek a vendégek.

-          Persze, de akkor lerakom, mert még meg kell szárítani a hajam.

-          Azt ráérsz itt is! –burkolt sürgetésén felkacagok, szó nélkül bontva a vonalat, szekrényemhez lépek. Felkapva egy short, atléta párosítást, ajándékomat visszahelyezem dobozába, majd útnak indulok.

Igazából Katina nem lakik messze, utcánk végéig kell letrappolnom, az pedig mindössze húsz háztömb. Gyorsítva tempómon, hajamat birizgálva próbálom egy kicsit szárazabb állapotba hozni, de tekintve hosszúságára, egyáltalán nem jön össze. Többen néznek meg, de ilyenkor mindig a motoros szavai ugranak be. Nem értettem kötekedésének lényegét, de biztos így érzi jól magát. Az a lány a parkolóban elég mérges volt rá, ezek szerint nem először fordultak elő ezek a tettek.

Egy fiatal srác elfutva mellettem feltűnően végigmér, visszafordulva észreveszem, hogy inkább háttal kocog, csak bámulhasson. Szem forgatva jutalmazom tettét, majd tovább sétálva végre elérem barátnőm hatalmas villáját. Hasonló körülmények között éltek, mint mi, annyi különbséggel, hogy rá nem figyeltek olyan vehemenciával szülei, mint rám. Bár, ha azt nézzük, édesapám támogat dolgokban, és tűri anyám haragját.

-          Bejössz, vagy tovább szobrozol a ház előtt?! Lolita, idő van! –ijedt tekintettel néz rám, felrobogva a lépcsőn leteszem az előszobában található szekrényre dobozomat, és a hang forrása felé indulok.

-          Kat, azt nem közölted, hogy sehogy sem állsz. –hisztérikussá vált hangon nézek végig az üres helyiségben.

-          Jól van. Miért, akkor jöttél volna? –duzzogva fonja keresztbe mellei alatt karját, majd kicsit megsürgetve, elindul az italok felé.

-          Lehet, hogy nem. –nevetve figyelem eltorzult arcát, majd neki dobva egy párnát, elégedetten mérem végig csapzott fejét. –Az italokat vállalom, mert sunyi létedre képes lennél bevedelni őket pakolás közben. –sértődöttet mutatva elindul az ételek felé, rengeteg chips, és csokis süti várja a vendégeket.

-          Elvállalod a DJ pult összeépítését? –bólintva indulok el az említett terület felé, barátnőm mindig is utálta ezt összeszerelni, pedig egyáltalán nem nehéz. I-podot rá kell dugni, majd a megfelelő hangszórókkal meg kell toldani a hanghatást. Bekapcsolva zenelejátszóját, ismerős dallamok után kutatok, hogy egy kicsit feldobjuk a készülődést.

-          Katina, mikor is jönnek a vendégek? –órámra pillantva összerezdülök a csengő hangjára. Barátnőmnek volt esze, ő már abban a ruhában várt engem.

-          Menj fel, nyugodtan készülj el. Addig én fogadom őket. –dobozomért szaladva, felloholok a lépcsőn, majd barátnőm szobája felé véve az irányt, bezárom az ajtót. Morgolódva indulok el a fürdő felé, hogy hajamat legalább egy kicsit elviselhető állapotba hozzam. Hosszas bajlódás a hajkefével egyáltalán nem könnyíti meg dolgomat, végül apró hullámokat varázsolva kócos fürtjeimből, feladóan sóhajtok.

-          Semmi sem megy úgy, mint a filmekben. –kimondva gondolataimat megmosolyogtat az egész. Szemeimet sminkkel kiemelve, számra csupán egy kis szájfényt rakok. Ledobálva ruháimat, kisétálok az ágyon elterülő fekete csodához. Az igazat megvallva, nem szerettem az ilyen göncöket, inkább a bővebb fazonú, de elegáns darabok díszítették szekrényemet. Felvéve a combközépig érő ajándékot, melltartómat levéve, aránylag elégedetten mérem végig magam. Hajamba túrva megfordulok, telefonomat a kezembe véve az ajtó felé indulok. Megpillantva a huncut barna szemeket, lesokkolva tekintek végig a motoros teljes valóján.

-          Akkor is Csúfság vagy. –kezem elkezd remegni, agyamban szebbnél-szebb szavak fogalmazódnak meg. –De attól a segged...

-          Te pedig egy állat vagy. –cserfes mosolyt villantva rá, kilépek az ajtón, de megfogva derekamat, visszaránt. Kezemet emelve újabb pofonnal ékesítem arcát, de megint csak idegesítő vigyort érek el nála. Vergődve karjai között nem jutok egyről a kettőre. Nyakához hajolva, apró puszit hintek bőrére, de mosolya még idegesítőbb lesz.

-          Úgyis megadod magad. –büszkén kihúzva magát, még nagyobbnak hat mellettem. Izmos testét több órai edzésekkel érhette el, magas sarkú cipőm segítségével is csak az álláig érek.

-          Na, arra várhatsz. –rátaposva lábára, fájdalmasan húzza össze magát. Leloholva a lépcsőn egészen barátnőm társaságáig futok. Értetlen tekintetét elkerülve, az alkoholos italok felé lépek. Rengeteg ember található meg a hatalmas nappaliban. Vannak züllött fejek, akik egyáltalán nem illenek be Katina álomképébe, nem is értem, hogy mit keresnek itt. –Kati, nem tudod, hogy ő ki?! –a lépcsőn lesétáló srác felé bökve, szolidan mérem végig.

-          Nem, de most jött a haverjaival. –megforgatva szemeimet, a kert felé indulok. Cipőm kopogása ütemesen víz hangzik a kihalt helyiségben. Levéve méregdrága lábbelimet, leülök a medence szélére. Nem érzem jól magam, az utóbbi időben nem az „igyuk le magunkat és vergődjünk a zene ütemére" ember voltam, de azért barátnőmet mégsem utasíthattam el. Hátulról felemelnek, halk sikkantás hagyja el a számat. Az ismeretlen vállára dob, hátrébb sétálva a medencétől, megfeszülve várom a következő lépését.

-          Tegyél le. –ordítva jelentem ki felszólításomat, de ő csak nevetve lép egyet hátra. –Úristen engedj már el. Elegem van belőled. –fészkelődve vállán menekülési útvonalak után kutatok.

-          Már megtörtént. –a medence széléről ugrik, majd mind a ketten a vízben landolunk. Fuldokolva jövök fel a felszínre, de elkapva derekamat lehúz magával. Arrébb lökve úszom ismét fel, majd hajamat hátrasimítva, letörlöm a szemem alá folyt festéket.

-          Gyűlöllek. –kezemmel felé csapva a vizet, dühösen mérem végig kacagó arcát. Kiszállva a medencéből, mérgemben sikítok egyet.

-          Húzd feljebb a ruhádat. –incselkedve mér végig, hála a víznek, a combközépig érő ruha lejjebb csúszott. Megfogva a cipőmet az ajtó felé indulok, de ismerősöm megfogva csuklómat, magához ránt.

-          Elegem van belőled. Ebből a három szóból mit nem értesz?! –meglökve mellkasát próbálok eltávolodni tőle, de teljesen magához szorít.

-          Igazából te sem így gondolod kislány. –végigsimítva hasamon, testem reagál érintéseire.

-          Hugo, mit csinálsz?! –a délutáni lány kiszalad a nyitott üvegajtón, tettével felhívja figyelmemet a minket bámuló emberekre.

-          Már megmondtam, hogy ne hívj így. –izmai megfeszülnek, felemelve testemet, újra a vízbe ugrik velem. Volt barátom érdeklődve nézi végig a történéseket, egyedül a Hugonak nevezett személy haverjai jönnek ki röhögve.

-          Te aztán jó nőt fogtál ki magadnak. –a motoros nevetve pattan ki a vízből, majd lepacsizva az érkezőkkel, mosolyogva fordul vissza hozzám.

-          Hozzak neked egy törölközőt? Nem venném jó néven, ha az esti pancsolásod miatt megfáznál. –együtt érző tekintete bujaságot tükröz, kezeimmel feléjük csapom a vizet.

-          Hagyjatok békén, és boldogabb ember leszek. –szemei megvillannak, kabátjáért nyúlva felveszi magára a bőrt.

-          Hívtam a rendőrséget. –volt barátom felém lohol, nemlegesen rázva a fejem, idegességgel tölt el a mellette elsétáló társaság. Hugo fordulásból megüti, a haverjai pedig tapsolva állják körbe. Kiugorva a medencéből egyenesen feléjük veszem az utamat.

-          Most már elég legyen. Takarodjatok a házból és vissza se gyertek! Idióták. –mérgelődve guggolok le Pedróhoz, aki vigyorogva nézi a dühös tekinteteket.

-          Tűzzünk el, jönnek a rendőrök. H, gyere már! –egy szőkés hajú srác fogja meg bicepszét, és sikeresen elrángatja a közelünkből.

-          Ne haragudj rá.

-          Bocsi, de ezt már ma másodjára hallom. Te is menj el. –bűnbánó hangja felidegesít, Katina testvérét felsegítve, betámogatom az épületbe. –Elmentem haza, majd beszélünk. –intés után kilépek az ajtón.

Eleinte nem tartottam ésszerűnek azt a tettemet, hogy Katina bátyáért epekedek, de barátnőm tudatta velem, őt ez nem zavarja. Sajnos a kapcsolatunk nem jött össze, ugyanis fölényes szavaival élve, soha nem fogja megérteni a női logikát.

Lassan lépkedve, vizesen indulok el a kihalt utcán. Ajtónkon egy fecni fogad. „Gyere a kikötőbe, itt várunk.” Egyáltalán nem hasonlít szüleim kézírására, de biztos valamelyik szomszéddal üzentek. Talpam cuppog cipőmben, szobám felé véve az irányt, morogva dobálom le a vizes göncöket magamról. Agyam a miérteket próbálja felfedni, de semmi ésszerű gondolat nem ugrik be. Talán túl sok dolog történt ma. Talán összezavart a barna szempár megjelenése.

A szokásos rövidnadrág póló összeállítást választom most is, majd elindulva a kikötő felé, lassú sétával teszem meg az utat.

Hangos motorzaj üti meg a fülemet, szívem hevesen reagál. Félve tekintek hátra. Megpillantva a Katináéknál látott társaságot, gyorsítok lépteimen. Elállva utamat kihívóan tekintenek rám, tettemmel viszont meglepetést okozok…

(Maite)

Óvatosan lekapva cipőmet próbálok minél halkabban besurranni az óriási házba, viszont nem könnyíti meg lopakodásomat az óriás akusztikával megáldott nappali, ahol még a légy zümmögést is kitűnően lehetett hallani. Kettesével véve lépcsőfokokat sikerül feljutnom az emeltre, majd a szobám felé véve az irányt fáradtan dőlök be az ágyamba. Nem nagyon érdekelt ebben a pillanatban, hogy mocskos és piszkos ruházatom összekeni a fehér színűre húzott ágyneműmet, hiszen a fáradtságom mellett ez egy bolha méretű problémának tűnik. Még éppen annyi erőm van, hogy felnézzek az órára, ami hatására pillanatok alatt nyílik ki a szemem, majd a ruhásszekrényhez szaladva szakadt ruházatomat iskolai egyenruhára cserélem.  Hajamat kiengedett állapotából egy kontyba varázsolom fejem tetejére, majd a táskámat előkeresve az ágy alól néhány füzetet és könyvet csúsztatok bele. Utáltam a hétfőket, nem csak azért, mert megszakították a hétvégéket, de ez a nap egy újabb okot adott arra, hogy visszamenjek abba az istenverte iskolába. A konyhába letelepedve az egyik székre egy kis hideg tejet juttattam a szervezetembe annak reményében, hogy az italtól egy kicsit felfrissülök, viszont a várt eredmény nem jött el. Órámra pillantva még mindig érzem, hogy késésben vagyok, így nagy nehezen lekászálódva a bárszékről ismét útnak indulok. Az eddigi késésemet megtetézve gyalog indulok el az iskola intézménye felé, hiszen ha arra vártam volna, hogy testvérem vigyen el egész héten még csak az iskola közelét sem érintettem volna.

-          Maite! – ismerős kiáltást hallottam meg a hátam mögött, majd megállva bevártam a fekete motoron érkező személyt. – Elviszlek. – kijelentésén nevetnem kellett, majd mikor arca megkeményedett tudtam, hogy most az egyszer igazat mond. Felülve mögé derekába kapaszkodom, majd néhány percig utazva mögötte már az iskola lépcsőinél találom magam. Leszállva észre sem vettem, hogy a táskám nála maradt, majd egy laza vállba bokszolás után magamhoz vettem a tulajdonom.

A tanítás már egy jó ideje elkezdődött, így nagyon csekély esélyt láttam arra, hogy be fognak engedni az iskola falai közé. A túlságosan nagy szigor az átka az elit iskoláknak, de természetesen csak az iskolai egyenruha mellett. A szoknya ízléstelen, az ing túl egyszerű, a nyakkendő pedig csak a hab a tortán az undorító iskolalogóval. Lazítva egy kicsit az említett ruhadarabon, lazán sétálok végig a folyosón, ahol már csak az én lépteim visszhangoznak. Elérve a folyosó végére kezemet óvatosan a kilincsre helyezem, majd benyitva egy ismeretlen osztályt pillantok meg.

-          Kifáradna legyen szíves. Itt kemény munka és óra folyik. – az egyik tanárnő édes hangja parancsol ki a helységből, ahol éppen néhány szegény diákot feleltetett. Becsapva magam után az ajtót, a naptáramat kezdtem el kutatni a táskámban, hiszen úgy látszik az év közepére sem sikerült megtanulnom az órarendemet. Nevetve dobom vissza táskámba papírjaimat, majd elindulva ugyanazon az útvonalon, ahol bejöttem ugyanott távozok is. Egy taxiba beszállva gyors tempóban hadarom el az úti célom címét majd a nyakkendőm levétele után becsukott szemmel döntöttem hátra a fejem és vártam, hogy haza érjek.

-          Nyolc dollár lesz. – az öreg taxisofőr hátrafordulva várta az előbb említett összeget, én pedig unottan kezdtem el a pénztárcámat kutatni a táskámban. Egy percre lefagyva egy helyben ültem a sofőr pedig a kezét kezdte el azt orrom előtt lebegtetni. – Hahó kisasszony, itt van?   kérdése hatására megráztam a fejem, majd keresztbevéve magamon a táskámat őrült futásba kezdtem. Mikor eléggé távol kerültem a dühöngő sofőrtől idegesen vettem kezembe a telefont, majd várva, hogy valaki beleszóljon a másik végén fel alá sétáltam.

-          Hol van? – szinte kiabálva ejtettem ki a két szót, hangomtól zengett szinte az egészutca.

-          Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – nyugodt hangja még jobban haragra gerjesztett, így egy újabb szintet emelve a hangerőmön ismét kiabálni kezdtem vele.

-          Megint a hülye fogadásidra kell a pénzem, mi? Miért nem nősz már fel Hugo? – neve hallatán telefonon keresztül is érezni, hogy szaporábban veszi a levegőt.

-          Ne szólíts így! – rám csapva a telefont már csak a néma túloldal pityegését halom így én is bontva a vonalat zsebreteszem a készüléket.

Lassú léptekkel közelítettem ismét a házunk felé félve attól, hogy a kifizetetlen sorőr még mindig ott szobrozik a házunk előtt. Nem tudom kinek a törvénye alapján sikerült eltalálnom ezt, de a taxis valóban ott parkolt, így egy nagyot fújtatva indultam el ismét az iskola irányába. Dühös voltam Hugora, hisz mindig lenyúlta a pénzem, viszont ezt a tulajdonságát már meg is szoktam volna, de kicsit túllőtt a célon ma azzal, hogy az egész tárcámat elvette és nem csak a nagyobb bankjegyeket. Persze ez van, ha az ember túl sok pénzt tart a táskájában, miközben tudja, hogy a bátyja inkább ütött egy szarkára, mintsem egy normális emberre. Szerencsére gondolataim egyre közelebb sodortak az iskola felé, ugyanis lábam már eljártam a kényelmetlen cipő miatt. Egyet gondolva lerúgom a lábamról az előbb említett lábbeliket majd bevágva a kukába tovább indulok, mint aki jól végezte dolgát. Szerettem a Spanyolország adta mediterrán időjárást, hiszen a legtöbbször őrjítő meleg uralkodik, így most a beton melegsége is jóleső számomra. Elég sok időt vehetett igénybe a taxis utazásom és a sétálásom párosítása, mivel az intézmény elé érve elég sokan lézengenek már a lépcsőkön. Megpillantva a lépcső alján egy fekete motort dühösen kezdtem el keresni a gazdáját, ugyanis biztos voltam benne, hogy a bátyám birtokolja a járgányt. Közelebb érve a bőrdzseki már ismerős számomra, tehát már csak az aggaszt, hogy éppen egy iskolás lánnyal kezdett ki, aki jól látható módon elég jól kezeli a hirtelen közeledését, hiszen egy csattanós pofon után már Hugo már meghátrált. Persze kötelességemnek éreztem, hogy a nevében is bocsánatot kérjek az előbbi zaklatásért, így mellélépve menteni kezdtem a seggét, a csaj szúrós szemeitől, majd mindennek a végén bemutatkozom, hisz ennyi illem ragadt rám és amúgy is egy suliba járunk, így nem árt pár ismerős arc a folyosókon. A lány nem válaszolt csak egy köszönéssel hagyott ott minket, Hugo pedig ismét kezdte a nem utcára való viselkedését. Miért szólítja egyáltalán ezt a lányt Csúfságnak, mikor gyönyörű szemeit az érdekes barna árnyalatú haja tökéletesen kiemeli.

-            Miért vagy ilyen bunkó vele? – hangom kemény és pillanatnyilag nem tűrök meg olyat, hogy nem ad a kérdésemre megfelelő feleletet. A válasza megérkezett, de nem teljesen olyan stílusban és tartalomban, ahogyan azt én vártam.

-            Miért vagy ilyen idegesítő? – visszakérdezésből Hugo lett volna az első ember, aki akár le is doktorálhatott volna. Mindenegyes mondatomra tudott valami frappáns válasszal érkezni, és ezt a tulajdonságát sohasem tudta véka alá rejteni. A bandájában, mindig is vezérszereplő volt, így nagyon jól esett az egójának is, ha a hugit leolthatta.

-            Nem vagy vicces, és add vissza a tárcámat. Le kellett miattad koptatnom egy taxisofőrt szóval nagyon nem volt vicces. – félrehúzott mosolyát meglátva csak megforgatom a szemem, majd kitartott kézzel várom a fekete bőrpénztárcámat, miközben az itt felgyülemlett bandát kezdem el méregetni. Többen ismerősök számomra, de mivel mindig nő az ő kis táraságuk száma, ezért csak az alap tagokat tartom számon, akikkel jó viszonyban is vagyok, így intve egyet üdvözlőm őket. Kézhez kapva tulajdonom sarkon fordulva hagyom ott őket, de persze egy utolsó megjegyzést még el kell viselnem, hiszen a végszó mindig a Hugoé kell, hogy legyen.

-            Csinos a cipőd, milyen márka? – tudom, hogy csak ugrat és nem gondolja komolyan, de önérzetemet mélyen sérti az előbbi mondat. Eddig nem voltam olyan ember, aki törődik az őt ért kritikákkal, viszont Hugo megjegyzései egyre jobban elkezdtek irritálni. Bátyám megjegyzésére csak egy gúnyos mosollyal felelek, majd a motoros tömeg felé kezdek el sétálni. Barátom Diego csak jót röhög az eseten, majd előrébb csúszva motorján tudatja velem, hogy szívesen elvisz. Örültem, hogy legalább egy olyan ember van ebben a csapatban, akinek van egy emberi oldala, és nem szívózik folyton a kicsikkel.

-            Életmentés. A lábamat már széttiportam Hugo miatt. – nevetve durcás kijelentésemen beindítja a motort, én pedig erősen kapaszkodva tartom magam, hogy ott ne maradjak.

Nem tudtam, hogy az emberek ilyen kitartóak, de úgy látszik ezt a taxist valóban erős fából faragták. Kemény nézésével már az utca végéről kiszúrt, majd közelebb érve a káromkodásáradatán keresztül követelte a pénzét. Másik lehetőségnek a rendőrséget vetette fel, amiből én nem kértem úgyhogy sikeresen le tudtam alkudni a felhajtást egy háromszoros ár fizetéssel. Természetesen fejben több százszor fojtottam már meg bátyámat ezért a tettéért, hiszen utálok kellemetlen helyzetbe kerülni miatta, de persze ezt sosem tudtam elkerülni főleg nem egy olyan zűrös életmóddal, mint amilyennel ő rendelkezik.  A reggeli ügyemet elintézve már vidámabban indulok el a házunk felé, majd szobámba felszaladva egyből az ágyat célzom meg, mivel este nem volt alkalmam az alvásra, így most éreztem elérkezettnek az időt rá. Az éjszakai bulizások általában mindig úgy végződnek, hogy egy idegen helyen ébredek fel, vagy éppen az egyik barátomnál. A szüleink nem nagyon tartják számon, hogy ki hol és mikor tartózkodik, így ezzel sosem voltak gondjaim. Több órát átaludva óriási hangzavarra kelek föl, majd kómásan levánszorogva a nappaliba testvérem bandáját találom ott. Leszaladva a lépcsőn barátomat találom meg legelőször így tőle kell megtudom, hogy miért itthon buliznak. Hugo jól tudja, hogy az apánk az egész életét arra tette fel, hogy nekünk jobb legyen így nem értettem, hogy hogy hozhatta el ide a bandáját, akik képesek lennének az egész házat akár percek alatt leépíteni.

-            Mit kerestek itt? Miért nem mentek a kikötőbe marhulni? Hol van? – mire Diego elé értem arcomon tisztán látszott az idegesség.

-            Lazulj már. Nemsokára megyünk át egy puccos buliba, úgyhogy csípd ki te is magad. – kacsintása láttán csak megforgattam a szemem majd a szobám felé indulva gondoltam át, hogy tényleg jó ötlet-e belekeveredni abba a bandába. Viszont arra jutottam, hogy biztos szükségük lesz egy emberre, aki ismét kimenti őket, így gyorsítva lépteimen már a szekrényem előtt állva válogatom a ruhadarabokat.

Fejemben csak az jár, hogy puccos partit rendeznek, így nem lett volna célszerű egy farmer póló összeállítás mellett dönteni. Elővéve egy piros pánt nélküli felsőt néhány percig méregetem a darabot, majd választva hozzá egy fekete miniszoknyát már biztosra veszem az öltözék összeállításom. Fehérnemű szettem kikészítése után szobám ajtaját kulcsra zártam, hiszen ilyen társaság mellett nem lehet elég elővigyázatos az ember. A zuhanykabinba bepattanva gyors mozdulatokkal mosom le magamról, a mai napi piszokáradatot lábam megsúrolására pedig külön ügyelek, hiszen elég hosszú utat tettem meg a lábbelijeim nélkül. A frissítő fürdés után magamra varázsoltam a kissé elegáns ruhámat, hajamat kiengedve pedig egy egyszerű kézmozdulattal borzolom össze a tincseimet. A sminkelést rövid idő alatt le akartam tudni, így egy kis szempillaspirál felvitele után némi piros rúzzsal adtam hangsúlyt ajkaimnak. Lábaimra fekete magas sarkút húztam, majd a borítéktáskám feltöltése után indulásra készen álltam. Cipőm magas sarka miatt óvatosan lépkedtem le a lépcsőn viszont arcomra fagyott a mosoly mikor megláttam az üres nappalit.

-          Hová tűntek ezek ilyen gyorsan? – nem éreztem soknak a készülési időmet, így mérgesen előkapva a telefonom Diego száma után kutatok. Tudtam, hogy ő az egyetlen, aki válaszol majd a hívásomra.

-          Igen? – hangja alig volt kivehető a körülötte uralkodó zaj miatt, így csak reméltem, hogy ő érteni fogja mit is akarok.

-          Hol vagytok? Mondj címet. – kiabálva kértem tőle egy kis eligazítást, viszont abból, amit barátom mondott nem értettem egy mukkot sem. – Tudod mit küld el üzenetben. – kinyomva a készüléket a képernyőt kezdtem el bámulni az úti cél megtudása érdekében. Szerencsére Diegonak sikerült körülbelül két perc múlva rátalálni egy utcatáblára, majd lefényképezve azt továbbította nekem. Mindig is a könnyű megoldások hív e volt, de nem hittem, hogy ennyire lusta tud lenni, hogy egy üzenetet sem képes bepötyögni.

Bosszankodásom közben cipőm ütemesen kopog az aszfalton, így adva az egyetlen hangot a sötét éjszakában. Sosem számítottam félősnek, így nem zavartatva haladok egyedül az éjszakában. Fél óra sétálásba telt mire eljutottam a házig, és már nagyon untam, hogy Hugo miatt másodjára megy szét a lábam. Nem szép dolog tőlem, hogy mindent bátyámra kenek, így elgondolkodva az előbbi gondolataimon arra jutok, hogy az esti sétálásom nem írható az ő számlájára, hisz én akartam eljönni. Belépve az ajtón a társaság eléggé meg volt keveredve, hiszen a puccos úri vendégek mellett testvérem bandája igencsak kitűnik. Egy csaj folyamatosan szaladgált az egyik asztaltól a másikig és mindenkinek próbálta kielégíteni a kérését, ebből a tettéből egyből le lehetett szűrni, hogy ő lehet itt a házi gazda. Követve őt az asztalok felé szerencsésen megtalálom a kedvenc röviditalaimat, így elfogyasztva két felest indulok tovább, hogy legalább Diegot megtaláljam, ha már a testvérem minimum Criss Angelnek, maximum David Copperfieldnek képzeli magát, hogy mindig eltűnik. Senki olyat nem találtam a házban, akivel el tudnék beszélgetni, így kicsit pofátlanul is, de elindultam az emelet felé. Kicsit körülnéztem, amivel szerintem senkit nem bántottam meg, hisz csak a szememmel jártam körbe a dolgokat. Felérve a folyosóról nyíló terasz felé sétáltam, ahonnan tökéletesen rá lehetett látni a medencére, amit óriási hab terített be. Megforgatva a szemem gondoltam, hogy Hugo valamelyik hülye haverja tehette, ez nem kétség, hogy ha ők valahova beszabadulnak, ott kő kövön nem marad. Átpásztázva az udvart senkit nem láttam, akit kerestem, így kicsit tágítva a látókörömet a kertes ház kapuja elé terelődött a figyelmem. Teljesen véletlenül figyeltem oda, viszont ugyanezt nem lehet elmondani a kint tartózkodó motorosról. Elég egyértelműen engem néz, vagyis a bámul kifejezés jobban kifejezné azt, ahogyan cselekszik. A fekete kapucnis pulóver sokat takar belőle, így nem ismerem fel az illetőt, viszont biztos voltam benne, hogy eddig még nem volt szerencsém hozzá. Az idillikus pillanatot egy lentről hallatszó kiabálás szakítja félbe, majd a hanghoz egy, vagyis két test is társul. Hugo vállán éppen a reggel látott lánnyal indult el a medence felé.

-              Mit csinálsz te idióta?! – orrom alatt elmotyogva kérdésem szinte futva indulok el az udvar felé, majd odaérve ismét nem győzöm a bocsánatkérésemmel bombázni a lányt.

-              Ne haragudj rá. – egyetlen mondatommal próbálom megenyhíteni, viszont jelen esetben nem érek el ezzel semmi. Hátam mögül elég sokszor hallottam a rendőrség szót, így hallgatva az előbb kijelentett ’Te is tűnj el.’ mondatra gyors léptekkel kezdtem el a kiáramló tömeggel sodródni.

Magas sarkú cipőm elég sok mindenben gátolt, de amint a ház elé értem lekaptam a jelenleg gyötrő darabot, majd futásnak eredtem. Két utcával lejjebb már biztonságban éreztem magam, így visszavéve cipőmet lassú léptekkel kezdtem el hazafelé sétálni, viszont agyam egyfolytában azon kattogott, hogy Hugonak sikerült-e időben, még a rendőrség előtt elmennie. Még egyszer átgondolva az előbbi elmélkedésem témáját hangos nevetésben törtem ki, hisz éppen a buli felé kereszteltem el testvéremet egy bűvésznek, aki mindig minden elől meglóg és eltűnik. Nevetésemet egy hangos kényszerköhögés szakítja félbe. Felnézve a teraszról látott motoros áll előttem.

-          Mi olyan vicces? – hangja szinte zene füleimnek. Jobban megnézve őt sem a kapucnival eltakart barna haja, sem a barna szemei nem ismerősek számomra.

-          Ismerlek? – kérdésre kérdés, hátha kiderül kit is rejt a kapucni.

-          Szeretnél?