Három méterrel a felhők fölött 1.

Sziasztok!:)
A történet ötlete nemrég látott napvilágot. A Tres Metros Sobre el Cielo spanyol film segített pár ötletet körvonalazódhatni fejünkben, tehát lesznek egyező részek. A szereplőket, és az alapot megváltoztattuk, reméljük tetszeni fog. :) Jó olvasást!

(Lolita)

Édesanyám szavai víz hangoznak gondolataim között. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a kitűnő eredmények fontosak az egyetemi tovább tanulásomhoz, de sajnos így nem mondhatom el azt, hogy életem legszebb éveit boldogan töltöm. Vágyom egy kis szabadságra, de a szülői szigor nem enged semmiféle szórakozást belevinni életembe. Legjobb barátnőm, Katina próbál kellő teret adni nekem, viszont édesanyám nem kedveli őt. Kérdezem én, hol itt az igazság?

-          Lolita! Figyelsz egyáltalán rám? –mérges tekintete magára vonzza szemeimet.

-          Igyekszem. –félvállról odavetve mondatomat, nem érzem éppen megfelelő döntésnek tettemet. –Sajnálom, természetesen figyelek. Megpróbálom a legjobb oldalamat mutatni az iskolában is. –hatalmas sóhajomtól félő, hogy a szemközti ablakon kirepül valaki. Untam ezt az életet, de nem tehettem ellene. A legnevesebb iskolába írattak be, de szerencsére már utolsó évemet nyúzom a padban.

-          Most elmehetsz. –ellenszegülést nem tűrő hangneme csalódottsággal tölt el. Kit akarok átverni? A szüleim uralják életemet.

Az ágyamra vetve magam számhoz emelem párnámat, majd jókora sikítást kiengedve torkomon, kissé megnyugszom. Ilyenkor azért jól jönne egy testvér, akivel bármit megoszthatok anélkül, hogy kitudódjon véleményem. Rápillantva ébresztőórámra tudatosul bennem a tény, miszerint el fogok késni. Édesanyám, María olyan dolgokat mondott el most nekem, amit szó nélkül is tudok. Hiszen, ha el akarok valamit érni az életben, azért meg kell küzdenem. Gyorsan összedobálva felszereléseimet, intés után megszakítom egy napra szüleimmel a kapcsolatot.

Katina türelmetlenkedve fekszik csengőnkre, de arra nem számít, hogy kilépve az ajtón, kissé felkenem a falra. Nevetésünktől zeng az utca, sofőrje mosolyogva bólint, majd ajtót nyit.

-            Na, mesélj Loli. Megkaptad a fejmosást, igaz?! – együtt érző hangneme megnyugtat, szeretem kiönteni a lelkemet.

-            Én ezt már úgy unom Katina. Elmondják ezerszer ugyanazt, pedig elsőre is megértem a dolgokat. –kipillantva az ablakon, apró mosoly telepedik az arcomra. –De csak jót akarnak nekem.

-            Este lesz egy kis összezördülés, senki nem lesz otthon. Gyere el. –megfogva kezemet ránt rajtam egyet, vonakodásomat meglátva összevont tekintettel mér végig. –Hol van már az a lány, aki felforgatta az életemet? –hajamba túrva megvillantom zöld szemeimet, mosolyom levakarhatatlan arcomról.

-            Rendben, megoldom. –tapsikolva ül mellettem, valószínűleg most egójától csak büszkesége nagyobb. Kezemet kirakva az ablakon, élvezem a napsütéses kora tavaszi időjárást, de hangos füttyentés megzavarja az idillt.

-            Hé, Csúfság. –hátrapillantva észreveszek egy fekete motoron ülő srácot. Rövid sötét haja mesterien van beállítva, hatalmas barna szemei engem figyelnek. Előre nézve megpróbálom megkeresni azt a személyt, akinek ez a beszólás ment. –Igen, te. –mély hangja feszélyez, bosszankodva rázom meg a fejem. –Csúfság.

-            Rossz helyen kopogtatsz kisfiú. –lekezelően végigmérve, egyetlen mondat zeng fülemben. ’Hé, Csúfság.’ Egyáltalán milyen jogon mond ilyet bárkinek is?! Elégedett mosolyát meglátva, megadóan rázom meg a fejem. Hajamba túrva jobbnak látom, ha a további utat felhúzott ablakkal teszem meg.

Belépve az iskolába, agyam rögtön átszellemül. Soha nem szerettem a puccparádét, de anyám kötelezett az egyenruhás iskolára. Pedig sokkal egyszerűbb lenne egy hétköznapi gimnáziumban eltölteni szabad perceimet. Végigfutva a folyosón, belépek a termünkbe, szerencsére még a tanárnő előtt érkeztem. Gyorsan pózolva barátom kamerájának, beesek a padba. Rikácsoló hangra felfigyelve, először rá sem jövök, hogy nekem szólnak. Kat lökve rajtam egyet, indulásra késztet.

-          Lolita Sol Sánchez. –feltéve kezemet megfogom felszerelésemet, és asztaláig sétálok. –A pontjaid megvannak, ha gondolod, délután átnézhetjük a felsőoktatás követelményeit. –hatalmasat bólintva, mosolyogva fogadom el fordítási dolgozatomat.

-          Köszönöm. –remélem Katinának is példás lesz, ugyanis szüksége van a jó jegyekre. Mintha csak megérezte volna, ujjaival egy négyest formál, ami megmosolyogtat.

-          Csend legyen! –hangja fegyelmet igényel, bosszúsan lapoz tovább a naplóban. Igazából barátnőm nem tartozott éppen a kedvencei közé, sőt rengetegszer próbált már kiszúrni vele.

Meghallva a csengőszót, mindenki egy emberként ugrik ki a padból, ami természetesen nyelvtanárunknak nem tetszik. Kilépve az ajtón szabadság szelét érzem az arcomon, elindulva a parkoló felé, megállok az ismerős motor előtt. „Hiszen őt láttam reggel.” Bosszankodva fordulok meg, de egy izmos mellkas megakadályoz a mozgásban. Kezei derekamra fonódnak, szemei csábosan mérnek végig. Vergődve próbálok kiszabadulni szorításából, de természetesen nem enged. Felemelve kezemet, erőteljes pofonnal jutalmazom tettét. Arcára hatalmas mosoly telepedik, végigsimítva gerincvonalam mentén, feltartott kézzel lép hátrébb.

-          Tudod, ki vagyok? –búgó hangja felidegesít, angyali mosolyt varázsolva arcomra, végigmérem.

-          Te vagy a reggeli srác, aki hülyeségeket kiabált.

-          Hugo, megmondtam, hogy ezt a stílusodat hagyd otthon. –egy fiatal lány lépked felénk, barna szemei megvillannak, amint rám tekintenek. –Ne haragudj rá, nem éppen társasági lény. –elhúzva száját, kezét nyújtva bemutatkozik. –Maite Oliveira vagyok.

-          Sziasztok. –lehet, kissé bunkónak tartják viselkedésemet, de a srác tette egyáltalán nem tetszett. Nem szeretem elítélni elsőre az embereket, viszont ez most nálam is kiütötte a biztosítékot.

-          Csúfság. – többen megfordulnak utánam, de csak az elismerő tekinteteket kapom.

-          Örültem a szerencsének Csúfság. –odavetve mondatomat, mosolyom levakarhatatlan, Katina a távolból figyeli a történéseket. Hosszú vörösesbarna hajamat hátradobva, elégedetten indulok el barátnőm irányába.

-          Loli, gyere már! –könyörgő tekintetét meglátva gyorsítok léptemen, de a motoros elhajtva mellettem, rácsap a fenekemre. Morgolódva pillantok kacagó barátnőmre. –Meg kell tanulnod kordában tartani a nyelvedet. Ez a vége annak, ha nem tudod befogni a szádat. –elkapva csuklóját, nevetve rántom be a hátsó ülésre. –Remélem, számíthatok akkor rád este. –magabiztos bólintásom csak egy álca, de legyőzve bűntudatomat, megpróbálok változtatni hozzáállásomon.

Otthon, szokásomhoz híven, senkit nem találok. Egyedül végiglejtve a parkettán, mosolyogva indulok el szobám felé. Belépve a hatalmas méretű helyiségbe, lelkem kissé megnyugszik. Itt érzem a legjobban magam. Világoskék falai nyugtatóan hatnak rám, hatalmas franciaágyamon megtalálható egy doboz. Laptopomhoz lépve kedvenc listámat indítom el, majd dúdolva a dallamot, meglepetésemhez lépek. Kivéve barátnőm írásképével ellátott lapot, fej rázva nézem meg a doboz tartalmát. Annyira nem lehet kis összejövetel, ugyanis a fekete pánt nélküli ruha nem erre utal. Elindulva a fürdőszobám felé, hangosan énekelem a zenelejátszóból szűrődő dallamokat. Igen is megérdemlek egy kis kikapcsolódást, és mindezt bűntudat nélkül tehetem meg.

Elterülve hatalmas kádamban, becsukom szemeimet. Katinával kapcsolatunk elején nem éppen a barátság szó körvonalazódott meg fejemben. Folyton szidtuk egymást, és próbáltunk a másiknak keresztbe tenni. Viszont a tragédia napján, barátaim közül senkit nem érdekeltem, egyedül Kat állt meg, és kérdezte meg mi a problémám. Gondolatmenetemet telefonom csörgése zavarja meg, ami természetesen szobámban található. Bosszankodva szállok ki a vízből, majd magam köré tekerve egy törölközőt, próbálkozom futva megtenni a maradék területet. Rávetődve az ágyra, éppen elkapom barátnőm hívását.

-          Hola Lola. –fej rázva, viszont mosolyogva hallgatom boldog nevetését. –Tudsz egy kicsit hamarabb jönni? Ugyanis még nem pakoltam elő mindent, és félő, hogy egy órán belül itt lesznek a vendégek.

-          Persze, de akkor lerakom, mert még meg kell szárítani a hajam.

-          Azt ráérsz itt is! –burkolt sürgetésén felkacagok, szó nélkül bontva a vonalat, szekrényemhez lépek. Felkapva egy short, atléta párosítást, ajándékomat visszahelyezem dobozába, majd útnak indulok.

Igazából Katina nem lakik messze, utcánk végéig kell letrappolnom, az pedig mindössze húsz háztömb. Gyorsítva tempómon, hajamat birizgálva próbálom egy kicsit szárazabb állapotba hozni, de tekintve hosszúságára, egyáltalán nem jön össze. Többen néznek meg, de ilyenkor mindig a motoros szavai ugranak be. Nem értettem kötekedésének lényegét, de biztos így érzi jól magát. Az a lány a parkolóban elég mérges volt rá, ezek szerint nem először fordultak elő ezek a tettek.

Egy fiatal srác elfutva mellettem feltűnően végigmér, visszafordulva észreveszem, hogy inkább háttal kocog, csak bámulhasson. Szem forgatva jutalmazom tettét, majd tovább sétálva végre elérem barátnőm hatalmas villáját. Hasonló körülmények között éltek, mint mi, annyi különbséggel, hogy rá nem figyeltek olyan vehemenciával szülei, mint rám. Bár, ha azt nézzük, édesapám támogat dolgokban, és tűri anyám haragját.

-          Bejössz, vagy tovább szobrozol a ház előtt?! Lolita, idő van! –ijedt tekintettel néz rám, felrobogva a lépcsőn leteszem az előszobában található szekrényre dobozomat, és a hang forrása felé indulok.

-          Kat, azt nem közölted, hogy sehogy sem állsz. –hisztérikussá vált hangon nézek végig az üres helyiségben.

-          Jól van. Miért, akkor jöttél volna? –duzzogva fonja keresztbe mellei alatt karját, majd kicsit megsürgetve, elindul az italok felé.

-          Lehet, hogy nem. –nevetve figyelem eltorzult arcát, majd neki dobva egy párnát, elégedetten mérem végig csapzott fejét. –Az italokat vállalom, mert sunyi létedre képes lennél bevedelni őket pakolás közben. –sértődöttet mutatva elindul az ételek felé, rengeteg chips, és csokis süti várja a vendégeket.

-          Elvállalod a DJ pult összeépítését? –bólintva indulok el az említett terület felé, barátnőm mindig is utálta ezt összeszerelni, pedig egyáltalán nem nehéz. I-podot rá kell dugni, majd a megfelelő hangszórókkal meg kell toldani a hanghatást. Bekapcsolva zenelejátszóját, ismerős dallamok után kutatok, hogy egy kicsit feldobjuk a készülődést.

-          Katina, mikor is jönnek a vendégek? –órámra pillantva összerezdülök a csengő hangjára. Barátnőmnek volt esze, ő már abban a ruhában várt engem.

-          Menj fel, nyugodtan készülj el. Addig én fogadom őket. –dobozomért szaladva, felloholok a lépcsőn, majd barátnőm szobája felé véve az irányt, bezárom az ajtót. Morgolódva indulok el a fürdő felé, hogy hajamat legalább egy kicsit elviselhető állapotba hozzam. Hosszas bajlódás a hajkefével egyáltalán nem könnyíti meg dolgomat, végül apró hullámokat varázsolva kócos fürtjeimből, feladóan sóhajtok.

-          Semmi sem megy úgy, mint a filmekben. –kimondva gondolataimat megmosolyogtat az egész. Szemeimet sminkkel kiemelve, számra csupán egy kis szájfényt rakok. Ledobálva ruháimat, kisétálok az ágyon elterülő fekete csodához. Az igazat megvallva, nem szerettem az ilyen göncöket, inkább a bővebb fazonú, de elegáns darabok díszítették szekrényemet. Felvéve a combközépig érő ajándékot, melltartómat levéve, aránylag elégedetten mérem végig magam. Hajamba túrva megfordulok, telefonomat a kezembe véve az ajtó felé indulok. Megpillantva a huncut barna szemeket, lesokkolva tekintek végig a motoros teljes valóján.

-          Akkor is Csúfság vagy. –kezem elkezd remegni, agyamban szebbnél-szebb szavak fogalmazódnak meg. –De attól a segged...

-          Te pedig egy állat vagy. –cserfes mosolyt villantva rá, kilépek az ajtón, de megfogva derekamat, visszaránt. Kezemet emelve újabb pofonnal ékesítem arcát, de megint csak idegesítő vigyort érek el nála. Vergődve karjai között nem jutok egyről a kettőre. Nyakához hajolva, apró puszit hintek bőrére, de mosolya még idegesítőbb lesz.

-          Úgyis megadod magad. –büszkén kihúzva magát, még nagyobbnak hat mellettem. Izmos testét több órai edzésekkel érhette el, magas sarkú cipőm segítségével is csak az álláig érek.

-          Na, arra várhatsz. –rátaposva lábára, fájdalmasan húzza össze magát. Leloholva a lépcsőn egészen barátnőm társaságáig futok. Értetlen tekintetét elkerülve, az alkoholos italok felé lépek. Rengeteg ember található meg a hatalmas nappaliban. Vannak züllött fejek, akik egyáltalán nem illenek be Katina álomképébe, nem is értem, hogy mit keresnek itt. –Kati, nem tudod, hogy ő ki?! –a lépcsőn lesétáló srác felé bökve, szolidan mérem végig.

-          Nem, de most jött a haverjaival. –megforgatva szemeimet, a kert felé indulok. Cipőm kopogása ütemesen víz hangzik a kihalt helyiségben. Levéve méregdrága lábbelimet, leülök a medence szélére. Nem érzem jól magam, az utóbbi időben nem az „igyuk le magunkat és vergődjünk a zene ütemére" ember voltam, de azért barátnőmet mégsem utasíthattam el. Hátulról felemelnek, halk sikkantás hagyja el a számat. Az ismeretlen vállára dob, hátrébb sétálva a medencétől, megfeszülve várom a következő lépését.

-          Tegyél le. –ordítva jelentem ki felszólításomat, de ő csak nevetve lép egyet hátra. –Úristen engedj már el. Elegem van belőled. –fészkelődve vállán menekülési útvonalak után kutatok.

-          Már megtörtént. –a medence széléről ugrik, majd mind a ketten a vízben landolunk. Fuldokolva jövök fel a felszínre, de elkapva derekamat lehúz magával. Arrébb lökve úszom ismét fel, majd hajamat hátrasimítva, letörlöm a szemem alá folyt festéket.

-          Gyűlöllek. –kezemmel felé csapva a vizet, dühösen mérem végig kacagó arcát. Kiszállva a medencéből, mérgemben sikítok egyet.

-          Húzd feljebb a ruhádat. –incselkedve mér végig, hála a víznek, a combközépig érő ruha lejjebb csúszott. Megfogva a cipőmet az ajtó felé indulok, de ismerősöm megfogva csuklómat, magához ránt.

-          Elegem van belőled. Ebből a három szóból mit nem értesz?! –meglökve mellkasát próbálok eltávolodni tőle, de teljesen magához szorít.

-          Igazából te sem így gondolod kislány. –végigsimítva hasamon, testem reagál érintéseire.

-          Hugo, mit csinálsz?! –a délutáni lány kiszalad a nyitott üvegajtón, tettével felhívja figyelmemet a minket bámuló emberekre.

-          Már megmondtam, hogy ne hívj így. –izmai megfeszülnek, felemelve testemet, újra a vízbe ugrik velem. Volt barátom érdeklődve nézi végig a történéseket, egyedül a Hugonak nevezett személy haverjai jönnek ki röhögve.

-          Te aztán jó nőt fogtál ki magadnak. –a motoros nevetve pattan ki a vízből, majd lepacsizva az érkezőkkel, mosolyogva fordul vissza hozzám.

-          Hozzak neked egy törölközőt? Nem venném jó néven, ha az esti pancsolásod miatt megfáznál. –együtt érző tekintete bujaságot tükröz, kezeimmel feléjük csapom a vizet.

-          Hagyjatok békén, és boldogabb ember leszek. –szemei megvillannak, kabátjáért nyúlva felveszi magára a bőrt.

-          Hívtam a rendőrséget. –volt barátom felém lohol, nemlegesen rázva a fejem, idegességgel tölt el a mellette elsétáló társaság. Hugo fordulásból megüti, a haverjai pedig tapsolva állják körbe. Kiugorva a medencéből egyenesen feléjük veszem az utamat.

-          Most már elég legyen. Takarodjatok a házból és vissza se gyertek! Idióták. –mérgelődve guggolok le Pedróhoz, aki vigyorogva nézi a dühös tekinteteket.

-          Tűzzünk el, jönnek a rendőrök. H, gyere már! –egy szőkés hajú srác fogja meg bicepszét, és sikeresen elrángatja a közelünkből.

-          Ne haragudj rá.

-          Bocsi, de ezt már ma másodjára hallom. Te is menj el. –bűnbánó hangja felidegesít, Katina testvérét felsegítve, betámogatom az épületbe. –Elmentem haza, majd beszélünk. –intés után kilépek az ajtón.

Eleinte nem tartottam ésszerűnek azt a tettemet, hogy Katina bátyáért epekedek, de barátnőm tudatta velem, őt ez nem zavarja. Sajnos a kapcsolatunk nem jött össze, ugyanis fölényes szavaival élve, soha nem fogja megérteni a női logikát.

Lassan lépkedve, vizesen indulok el a kihalt utcán. Ajtónkon egy fecni fogad. „Gyere a kikötőbe, itt várunk.” Egyáltalán nem hasonlít szüleim kézírására, de biztos valamelyik szomszéddal üzentek. Talpam cuppog cipőmben, szobám felé véve az irányt, morogva dobálom le a vizes göncöket magamról. Agyam a miérteket próbálja felfedni, de semmi ésszerű gondolat nem ugrik be. Talán túl sok dolog történt ma. Talán összezavart a barna szempár megjelenése.

A szokásos rövidnadrág póló összeállítást választom most is, majd elindulva a kikötő felé, lassú sétával teszem meg az utat.

Hangos motorzaj üti meg a fülemet, szívem hevesen reagál. Félve tekintek hátra. Megpillantva a Katináéknál látott társaságot, gyorsítok lépteimen. Elállva utamat kihívóan tekintenek rám, tettemmel viszont meglepetést okozok…

(Maite)

Óvatosan lekapva cipőmet próbálok minél halkabban besurranni az óriási házba, viszont nem könnyíti meg lopakodásomat az óriás akusztikával megáldott nappali, ahol még a légy zümmögést is kitűnően lehetett hallani. Kettesével véve lépcsőfokokat sikerül feljutnom az emeltre, majd a szobám felé véve az irányt fáradtan dőlök be az ágyamba. Nem nagyon érdekelt ebben a pillanatban, hogy mocskos és piszkos ruházatom összekeni a fehér színűre húzott ágyneműmet, hiszen a fáradtságom mellett ez egy bolha méretű problémának tűnik. Még éppen annyi erőm van, hogy felnézzek az órára, ami hatására pillanatok alatt nyílik ki a szemem, majd a ruhásszekrényhez szaladva szakadt ruházatomat iskolai egyenruhára cserélem.  Hajamat kiengedett állapotából egy kontyba varázsolom fejem tetejére, majd a táskámat előkeresve az ágy alól néhány füzetet és könyvet csúsztatok bele. Utáltam a hétfőket, nem csak azért, mert megszakították a hétvégéket, de ez a nap egy újabb okot adott arra, hogy visszamenjek abba az istenverte iskolába. A konyhába letelepedve az egyik székre egy kis hideg tejet juttattam a szervezetembe annak reményében, hogy az italtól egy kicsit felfrissülök, viszont a várt eredmény nem jött el. Órámra pillantva még mindig érzem, hogy késésben vagyok, így nagy nehezen lekászálódva a bárszékről ismét útnak indulok. Az eddigi késésemet megtetézve gyalog indulok el az iskola intézménye felé, hiszen ha arra vártam volna, hogy testvérem vigyen el egész héten még csak az iskola közelét sem érintettem volna.

-          Maite! – ismerős kiáltást hallottam meg a hátam mögött, majd megállva bevártam a fekete motoron érkező személyt. – Elviszlek. – kijelentésén nevetnem kellett, majd mikor arca megkeményedett tudtam, hogy most az egyszer igazat mond. Felülve mögé derekába kapaszkodom, majd néhány percig utazva mögötte már az iskola lépcsőinél találom magam. Leszállva észre sem vettem, hogy a táskám nála maradt, majd egy laza vállba bokszolás után magamhoz vettem a tulajdonom.

A tanítás már egy jó ideje elkezdődött, így nagyon csekély esélyt láttam arra, hogy be fognak engedni az iskola falai közé. A túlságosan nagy szigor az átka az elit iskoláknak, de természetesen csak az iskolai egyenruha mellett. A szoknya ízléstelen, az ing túl egyszerű, a nyakkendő pedig csak a hab a tortán az undorító iskolalogóval. Lazítva egy kicsit az említett ruhadarabon, lazán sétálok végig a folyosón, ahol már csak az én lépteim visszhangoznak. Elérve a folyosó végére kezemet óvatosan a kilincsre helyezem, majd benyitva egy ismeretlen osztályt pillantok meg.

-          Kifáradna legyen szíves. Itt kemény munka és óra folyik. – az egyik tanárnő édes hangja parancsol ki a helységből, ahol éppen néhány szegény diákot feleltetett. Becsapva magam után az ajtót, a naptáramat kezdtem el kutatni a táskámban, hiszen úgy látszik az év közepére sem sikerült megtanulnom az órarendemet. Nevetve dobom vissza táskámba papírjaimat, majd elindulva ugyanazon az útvonalon, ahol bejöttem ugyanott távozok is. Egy taxiba beszállva gyors tempóban hadarom el az úti célom címét majd a nyakkendőm levétele után becsukott szemmel döntöttem hátra a fejem és vártam, hogy haza érjek.

-          Nyolc dollár lesz. – az öreg taxisofőr hátrafordulva várta az előbb említett összeget, én pedig unottan kezdtem el a pénztárcámat kutatni a táskámban. Egy percre lefagyva egy helyben ültem a sofőr pedig a kezét kezdte el azt orrom előtt lebegtetni. – Hahó kisasszony, itt van?   kérdése hatására megráztam a fejem, majd keresztbevéve magamon a táskámat őrült futásba kezdtem. Mikor eléggé távol kerültem a dühöngő sofőrtől idegesen vettem kezembe a telefont, majd várva, hogy valaki beleszóljon a másik végén fel alá sétáltam.

-          Hol van? – szinte kiabálva ejtettem ki a két szót, hangomtól zengett szinte az egészutca.

-          Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – nyugodt hangja még jobban haragra gerjesztett, így egy újabb szintet emelve a hangerőmön ismét kiabálni kezdtem vele.

-          Megint a hülye fogadásidra kell a pénzem, mi? Miért nem nősz már fel Hugo? – neve hallatán telefonon keresztül is érezni, hogy szaporábban veszi a levegőt.

-          Ne szólíts így! – rám csapva a telefont már csak a néma túloldal pityegését halom így én is bontva a vonalat zsebreteszem a készüléket.

Lassú léptekkel közelítettem ismét a házunk felé félve attól, hogy a kifizetetlen sorőr még mindig ott szobrozik a házunk előtt. Nem tudom kinek a törvénye alapján sikerült eltalálnom ezt, de a taxis valóban ott parkolt, így egy nagyot fújtatva indultam el ismét az iskola irányába. Dühös voltam Hugora, hisz mindig lenyúlta a pénzem, viszont ezt a tulajdonságát már meg is szoktam volna, de kicsit túllőtt a célon ma azzal, hogy az egész tárcámat elvette és nem csak a nagyobb bankjegyeket. Persze ez van, ha az ember túl sok pénzt tart a táskájában, miközben tudja, hogy a bátyja inkább ütött egy szarkára, mintsem egy normális emberre. Szerencsére gondolataim egyre közelebb sodortak az iskola felé, ugyanis lábam már eljártam a kényelmetlen cipő miatt. Egyet gondolva lerúgom a lábamról az előbb említett lábbeliket majd bevágva a kukába tovább indulok, mint aki jól végezte dolgát. Szerettem a Spanyolország adta mediterrán időjárást, hiszen a legtöbbször őrjítő meleg uralkodik, így most a beton melegsége is jóleső számomra. Elég sok időt vehetett igénybe a taxis utazásom és a sétálásom párosítása, mivel az intézmény elé érve elég sokan lézengenek már a lépcsőkön. Megpillantva a lépcső alján egy fekete motort dühösen kezdtem el keresni a gazdáját, ugyanis biztos voltam benne, hogy a bátyám birtokolja a járgányt. Közelebb érve a bőrdzseki már ismerős számomra, tehát már csak az aggaszt, hogy éppen egy iskolás lánnyal kezdett ki, aki jól látható módon elég jól kezeli a hirtelen közeledését, hiszen egy csattanós pofon után már Hugo már meghátrált. Persze kötelességemnek éreztem, hogy a nevében is bocsánatot kérjek az előbbi zaklatásért, így mellélépve menteni kezdtem a seggét, a csaj szúrós szemeitől, majd mindennek a végén bemutatkozom, hisz ennyi illem ragadt rám és amúgy is egy suliba járunk, így nem árt pár ismerős arc a folyosókon. A lány nem válaszolt csak egy köszönéssel hagyott ott minket, Hugo pedig ismét kezdte a nem utcára való viselkedését. Miért szólítja egyáltalán ezt a lányt Csúfságnak, mikor gyönyörű szemeit az érdekes barna árnyalatú haja tökéletesen kiemeli.

-            Miért vagy ilyen bunkó vele? – hangom kemény és pillanatnyilag nem tűrök meg olyat, hogy nem ad a kérdésemre megfelelő feleletet. A válasza megérkezett, de nem teljesen olyan stílusban és tartalomban, ahogyan azt én vártam.

-            Miért vagy ilyen idegesítő? – visszakérdezésből Hugo lett volna az első ember, aki akár le is doktorálhatott volna. Mindenegyes mondatomra tudott valami frappáns válasszal érkezni, és ezt a tulajdonságát sohasem tudta véka alá rejteni. A bandájában, mindig is vezérszereplő volt, így nagyon jól esett az egójának is, ha a hugit leolthatta.

-            Nem vagy vicces, és add vissza a tárcámat. Le kellett miattad koptatnom egy taxisofőrt szóval nagyon nem volt vicces. – félrehúzott mosolyát meglátva csak megforgatom a szemem, majd kitartott kézzel várom a fekete bőrpénztárcámat, miközben az itt felgyülemlett bandát kezdem el méregetni. Többen ismerősök számomra, de mivel mindig nő az ő kis táraságuk száma, ezért csak az alap tagokat tartom számon, akikkel jó viszonyban is vagyok, így intve egyet üdvözlőm őket. Kézhez kapva tulajdonom sarkon fordulva hagyom ott őket, de persze egy utolsó megjegyzést még el kell viselnem, hiszen a végszó mindig a Hugoé kell, hogy legyen.

-            Csinos a cipőd, milyen márka? – tudom, hogy csak ugrat és nem gondolja komolyan, de önérzetemet mélyen sérti az előbbi mondat. Eddig nem voltam olyan ember, aki törődik az őt ért kritikákkal, viszont Hugo megjegyzései egyre jobban elkezdtek irritálni. Bátyám megjegyzésére csak egy gúnyos mosollyal felelek, majd a motoros tömeg felé kezdek el sétálni. Barátom Diego csak jót röhög az eseten, majd előrébb csúszva motorján tudatja velem, hogy szívesen elvisz. Örültem, hogy legalább egy olyan ember van ebben a csapatban, akinek van egy emberi oldala, és nem szívózik folyton a kicsikkel.

-            Életmentés. A lábamat már széttiportam Hugo miatt. – nevetve durcás kijelentésemen beindítja a motort, én pedig erősen kapaszkodva tartom magam, hogy ott ne maradjak.

Nem tudtam, hogy az emberek ilyen kitartóak, de úgy látszik ezt a taxist valóban erős fából faragták. Kemény nézésével már az utca végéről kiszúrt, majd közelebb érve a káromkodásáradatán keresztül követelte a pénzét. Másik lehetőségnek a rendőrséget vetette fel, amiből én nem kértem úgyhogy sikeresen le tudtam alkudni a felhajtást egy háromszoros ár fizetéssel. Természetesen fejben több százszor fojtottam már meg bátyámat ezért a tettéért, hiszen utálok kellemetlen helyzetbe kerülni miatta, de persze ezt sosem tudtam elkerülni főleg nem egy olyan zűrös életmóddal, mint amilyennel ő rendelkezik.  A reggeli ügyemet elintézve már vidámabban indulok el a házunk felé, majd szobámba felszaladva egyből az ágyat célzom meg, mivel este nem volt alkalmam az alvásra, így most éreztem elérkezettnek az időt rá. Az éjszakai bulizások általában mindig úgy végződnek, hogy egy idegen helyen ébredek fel, vagy éppen az egyik barátomnál. A szüleink nem nagyon tartják számon, hogy ki hol és mikor tartózkodik, így ezzel sosem voltak gondjaim. Több órát átaludva óriási hangzavarra kelek föl, majd kómásan levánszorogva a nappaliba testvérem bandáját találom ott. Leszaladva a lépcsőn barátomat találom meg legelőször így tőle kell megtudom, hogy miért itthon buliznak. Hugo jól tudja, hogy az apánk az egész életét arra tette fel, hogy nekünk jobb legyen így nem értettem, hogy hogy hozhatta el ide a bandáját, akik képesek lennének az egész házat akár percek alatt leépíteni.

-            Mit kerestek itt? Miért nem mentek a kikötőbe marhulni? Hol van? – mire Diego elé értem arcomon tisztán látszott az idegesség.

-            Lazulj már. Nemsokára megyünk át egy puccos buliba, úgyhogy csípd ki te is magad. – kacsintása láttán csak megforgattam a szemem majd a szobám felé indulva gondoltam át, hogy tényleg jó ötlet-e belekeveredni abba a bandába. Viszont arra jutottam, hogy biztos szükségük lesz egy emberre, aki ismét kimenti őket, így gyorsítva lépteimen már a szekrényem előtt állva válogatom a ruhadarabokat.

Fejemben csak az jár, hogy puccos partit rendeznek, így nem lett volna célszerű egy farmer póló összeállítás mellett dönteni. Elővéve egy piros pánt nélküli felsőt néhány percig méregetem a darabot, majd választva hozzá egy fekete miniszoknyát már biztosra veszem az öltözék összeállításom. Fehérnemű szettem kikészítése után szobám ajtaját kulcsra zártam, hiszen ilyen társaság mellett nem lehet elég elővigyázatos az ember. A zuhanykabinba bepattanva gyors mozdulatokkal mosom le magamról, a mai napi piszokáradatot lábam megsúrolására pedig külön ügyelek, hiszen elég hosszú utat tettem meg a lábbelijeim nélkül. A frissítő fürdés után magamra varázsoltam a kissé elegáns ruhámat, hajamat kiengedve pedig egy egyszerű kézmozdulattal borzolom össze a tincseimet. A sminkelést rövid idő alatt le akartam tudni, így egy kis szempillaspirál felvitele után némi piros rúzzsal adtam hangsúlyt ajkaimnak. Lábaimra fekete magas sarkút húztam, majd a borítéktáskám feltöltése után indulásra készen álltam. Cipőm magas sarka miatt óvatosan lépkedtem le a lépcsőn viszont arcomra fagyott a mosoly mikor megláttam az üres nappalit.

-          Hová tűntek ezek ilyen gyorsan? – nem éreztem soknak a készülési időmet, így mérgesen előkapva a telefonom Diego száma után kutatok. Tudtam, hogy ő az egyetlen, aki válaszol majd a hívásomra.

-          Igen? – hangja alig volt kivehető a körülötte uralkodó zaj miatt, így csak reméltem, hogy ő érteni fogja mit is akarok.

-          Hol vagytok? Mondj címet. – kiabálva kértem tőle egy kis eligazítást, viszont abból, amit barátom mondott nem értettem egy mukkot sem. – Tudod mit küld el üzenetben. – kinyomva a készüléket a képernyőt kezdtem el bámulni az úti cél megtudása érdekében. Szerencsére Diegonak sikerült körülbelül két perc múlva rátalálni egy utcatáblára, majd lefényképezve azt továbbította nekem. Mindig is a könnyű megoldások hív e volt, de nem hittem, hogy ennyire lusta tud lenni, hogy egy üzenetet sem képes bepötyögni.

Bosszankodásom közben cipőm ütemesen kopog az aszfalton, így adva az egyetlen hangot a sötét éjszakában. Sosem számítottam félősnek, így nem zavartatva haladok egyedül az éjszakában. Fél óra sétálásba telt mire eljutottam a házig, és már nagyon untam, hogy Hugo miatt másodjára megy szét a lábam. Nem szép dolog tőlem, hogy mindent bátyámra kenek, így elgondolkodva az előbbi gondolataimon arra jutok, hogy az esti sétálásom nem írható az ő számlájára, hisz én akartam eljönni. Belépve az ajtón a társaság eléggé meg volt keveredve, hiszen a puccos úri vendégek mellett testvérem bandája igencsak kitűnik. Egy csaj folyamatosan szaladgált az egyik asztaltól a másikig és mindenkinek próbálta kielégíteni a kérését, ebből a tettéből egyből le lehetett szűrni, hogy ő lehet itt a házi gazda. Követve őt az asztalok felé szerencsésen megtalálom a kedvenc röviditalaimat, így elfogyasztva két felest indulok tovább, hogy legalább Diegot megtaláljam, ha már a testvérem minimum Criss Angelnek, maximum David Copperfieldnek képzeli magát, hogy mindig eltűnik. Senki olyat nem találtam a házban, akivel el tudnék beszélgetni, így kicsit pofátlanul is, de elindultam az emelet felé. Kicsit körülnéztem, amivel szerintem senkit nem bántottam meg, hisz csak a szememmel jártam körbe a dolgokat. Felérve a folyosóról nyíló terasz felé sétáltam, ahonnan tökéletesen rá lehetett látni a medencére, amit óriási hab terített be. Megforgatva a szemem gondoltam, hogy Hugo valamelyik hülye haverja tehette, ez nem kétség, hogy ha ők valahova beszabadulnak, ott kő kövön nem marad. Átpásztázva az udvart senkit nem láttam, akit kerestem, így kicsit tágítva a látókörömet a kertes ház kapuja elé terelődött a figyelmem. Teljesen véletlenül figyeltem oda, viszont ugyanezt nem lehet elmondani a kint tartózkodó motorosról. Elég egyértelműen engem néz, vagyis a bámul kifejezés jobban kifejezné azt, ahogyan cselekszik. A fekete kapucnis pulóver sokat takar belőle, így nem ismerem fel az illetőt, viszont biztos voltam benne, hogy eddig még nem volt szerencsém hozzá. Az idillikus pillanatot egy lentről hallatszó kiabálás szakítja félbe, majd a hanghoz egy, vagyis két test is társul. Hugo vállán éppen a reggel látott lánnyal indult el a medence felé.

-              Mit csinálsz te idióta?! – orrom alatt elmotyogva kérdésem szinte futva indulok el az udvar felé, majd odaérve ismét nem győzöm a bocsánatkérésemmel bombázni a lányt.

-              Ne haragudj rá. – egyetlen mondatommal próbálom megenyhíteni, viszont jelen esetben nem érek el ezzel semmi. Hátam mögül elég sokszor hallottam a rendőrség szót, így hallgatva az előbb kijelentett ’Te is tűnj el.’ mondatra gyors léptekkel kezdtem el a kiáramló tömeggel sodródni.

Magas sarkú cipőm elég sok mindenben gátolt, de amint a ház elé értem lekaptam a jelenleg gyötrő darabot, majd futásnak eredtem. Két utcával lejjebb már biztonságban éreztem magam, így visszavéve cipőmet lassú léptekkel kezdtem el hazafelé sétálni, viszont agyam egyfolytában azon kattogott, hogy Hugonak sikerült-e időben, még a rendőrség előtt elmennie. Még egyszer átgondolva az előbbi elmélkedésem témáját hangos nevetésben törtem ki, hisz éppen a buli felé kereszteltem el testvéremet egy bűvésznek, aki mindig minden elől meglóg és eltűnik. Nevetésemet egy hangos kényszerköhögés szakítja félbe. Felnézve a teraszról látott motoros áll előttem.

-          Mi olyan vicces? – hangja szinte zene füleimnek. Jobban megnézve őt sem a kapucnival eltakart barna haja, sem a barna szemei nem ismerősek számomra.

-          Ismerlek? – kérdésre kérdés, hátha kiderül kit is rejt a kapucni.

-          Szeretnél?