Három méterrel a felhők fölött 6.

Sziasztok!
Sajnálom a késést, de még csak most jutottam el odáig, hogy feltegyem az új fejezetet.:)
Reméljük ez is tetszeni fog, és kapunk egy kis visszajelzést, biztatást!:) A kritikákat, látogatókat, szavazásokat köszönjük szépen!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Lolita)

Felpillantva barátnőmre, szokatlan arckifejezéssel szuggerál minket. Megértem, hogy nem éppen emberi testhelyzetben nyitott úgymond ránk, de a szemében megcsillanó dühöt nem tudom hova tenni. A felismerés futótűzként éri utol, arcára hatalmas mosoly telepedik. Örülök, hogy konkrétan legjobb barátnőm a hangulatingadozás megtestesítője. Tapsolva egyet megfogja vállamat, majd lerántva Hugóról, elégedetten felsóhajt.

-          Te, szépfiú most szépen magunkra hagysz, ugyanis a csajos estébe nem tartoznak bele a férfiak. –rávetődve ágyamra elzavarja a motorost, aki szó nélkül, vigyorogva indul el az ajtó felé.

-          Tudom merre van a kijárat, de jó vendéglátó révén ideje lenne megmozdulnod, és kikísérned. Nem gondolod? –incselkedő hangja következtében megforgatom szemem, majd a lépcső felé indulva, csendben lépkedek mellette. –Ha kedves vagy, nem is vagy annyira Csúfság.

-          Menj a fenébe Hugo Oliveira. –nevetve simítom hátra hajamat, szélesre tárva ajtónkat, kihívóan tekintek rá.

-          Egy búcsú puszit szívesen elfogadnék. –száját csücsörítve felém hajol, viszont a mahagónival találja szembe magát.

-          Viszlát Hache. –barátnőm rohan le a lépcsőn, sikítva veti magát a hűtő elé.

-          Úristen, Lola, mondd, hogy van valami ehető nem bio ételetek. –hasa hangosat morogva jelzi, valószínűleg kihagyta a főétkezést.

-          Nem tudom anya mit hagyott itthon, de talán találsz csokit az alsó fiók legmélyén. –Kat elég édesszájúnak számít, ugyanis ha éhes, állandóan azzal tömi magát. Ami annyira nem is gond, hiszen bármennyit eszik, nem látszik meg rajta. De azért nem éppen egészséges ez az étrend.

-          Egyébként még én kutatok, addig vedd be a fürdőt, este kicsapunk a szülők árnyékából. –értetlen tekintetemet észrevéve azonnal magyarázni kezd. –Úgy gondoltam ideje kirúgni a hámból. Ma este hatalmas bulit szerveznek a helyi klubban, úgy vélem illik megjelenni a régi parti arcoknak. –fej rázva lépkedek hátra, agyamban már lejátszódnak a büntetésnek kiszabott eltiltásaim.

-          Én nem megyek sehova Katina. Meg kell értened, nincs kedvem. –egyszerű, mégsem nagyszerű kifogás. Igazából vágyom arra, hogy táncolhassak, hogy gondtalanul koccinthassak pár ismerősömmel. De ismerem édesanyámat, és tudom mire képes. Az egész életemet pedig nem akarok bezárva tölteni.

-          Nem kedv kérdése. Tények elé állítottalak Lolita, nincs választási lehetőséged. Eljössz, és igenis jól fogod érezni magad. Anyukád haragjától pedig megszabadulunk valahogy, az apukád úgyis kedvel engem. Majd beszélek vele! –manipulálói szaktudását elővéve hajol vissza a hűtőbe, túlságosan is pozitív érveket hozott fel számomra.

-          Ma motoroztam. –tágra nyílt szemekkel fordul ismét felém, arcára földöntúli mosoly telepedik. Nekem rohanva megölel, izgatottan tapsikol.

-          Ez fantasztikus. Akkor a régi Lolita Sol Sánchez visszatér közénk. –szelíd vigyorral az arcomon indulok el szobám felé, míg ő szedve magának egy tányér makarónit, később ér utol.

-          Mibe menjek? –kérdésem elég kétségbeesetten hangzik, de szerintem nézésemmel sem mutatok most mást.

-          Tekintve arra, hogy beleegyeztél a buliba, azt veszel fel, amit szeretnél, nem tukmálok semmi kényszer ruhát rád. –mosolyogva tömi magába a falatokat, szavait viszont tisztán értem. Katina elég érdekes személyiség, bár egyáltalán nem különbözünk. Mostani énemnek igaz teljes ellentéte, de a régi természetem segítségével sokan testvérként emlegetnek már minket manapság, ami édesanyámnak a mai napig nem tetszik.

Hangos sóhajtás után belépek a szüleim hálószobájába. Szívemre mázsás súly telepedik, mostanság állandóan csak a szidást kapom anyától. Nem tudom az okokat, de valami megváltozott Ria halála után. Valami eltört bennünk, amit nem tud semmi sem begyógyítani. Szelíd mosolyt varázsolok arcomra, de tudom, nem hiába ordította a nevemet. Ismét valami olyan cselekedetem miatt fogok fejmosást kapni, amit minden tini elkövet. Szekrényénél állva pakolászik, keze remegése egy percre sem csillapodik.

-          Hol jártál tegnap este? –mérges hangja utat tör gondolataim között, szó szerint vesztemet érzem ebben a helységben.

-          Egy klubban. –megrántva vállamat az ajtófélfának dőlök, kezeimet mellem alatt összefonom.

-          Nem találkozhatsz többet Katinával. Elegem van abból a lányból, csak a bajt hozza a fejedre. –szavai futótűzként terjednek el elmémben, idegszálaim pattanásig feszülnek.

-          Megmondod azt, hogy mit tehetek, és nem tehetek a szabadidőmben. Listát készítesz az étrendemről. És most még a baráti társaságomat is képes lennél megválogatni? Azt azért már én sem hagyom! –felcsattanva ellököm magam a faltól, majd éppen fordulnék is ki a szobámból, ha nem szól utánam Maria.

-          Nem hozhatsz még nagyobb szégyent a családunkra! –mérges hangja meglep, viszont a mondanivalója kiakasztja nálam azt a bizonyos biztosítékot. Mintha én akartam volna bármit is azon az estén. Ha emlékeim nem csalnak, nem volt kedvem aznap este kimozdulni a házunkból, és Ria erőltette, hogy menjek vele.

-          Tudod, néha nem az hozza kellemetlen helyzetbe a családját, akit éppen vádolnak. –elhúzva számat szobám felé indulok. Egyszerűen már nem érdekel sem a magyarázkodás, sem a vádaskodás. Meguntam, és most jött el annak az ideje, hogy végre újra fellázadjak. Morogva lépek gardróbomba, majd egy egyszerűbb darab után kutatva, agyamban megtervezem az estémet. Be fogok rúgni, ha szép lesz, ha nem. Küldve Katnek egy üzenetet, beveszem fürdőszobámat, hosszas hajmosás, és zuhanyzás után felfrissülve lépek ki a kabinból. Igazából nem akartam még több bosszúságot okozni szüleimnek, de úgy gondolom nekem is lehetnek vágyaim, és tizenhét évesen igenis van jövőképem. De lassan már azt is megszabják, hogy mikor vehetek levegőt. De anya ezt rosszul kezdte el, ugyanis nem a kamaszkor végén kéne elkezdeni az általa kigondolt megfelelő nevelési szokásokat. Fiatal koromban szabad természet voltam, azt tehettem, amit akarok. Ez most sem lesz másképp. Egy ideig tűrtem, de most telt be a pohár. Már nem bírok tovább nővérem árnyékában élni.

-          Hova mész?! –rikácsoló hangját meghallva felkapom a fejem, egy egyszerű short, póló összeállításba bújtattam magam. Természetesen a bakancs elengedhetetlen kellék, így ez most sem hiányzik. Leheletnyi sminket varázsolva arcomra, boldog mosollyal fordulok Maria felé.

-          El. Bulizni. –megrántva vállam táskát keresek, amibe legalább pénztárcám és telefonom belefér.

-          Te aztán nem mész sehova. Mégis mit képzelsz? Nekem esel és még el is engednélek zülleni?! –szeretem, amikor mondandómból valaki a lényeget ragadja ki. Fejemhez kapva már csak a zár csukódását hallom, ami annyit tesz, bezártak a kalickámba. Mert a szobám számomra egyben a mentsvárat és a börtönömet is jelenti. Rémült tekintettel rohanok az ajtóhoz, de meg kell győződnöm sajnos arról, kulcsra lennem szükségem ahhoz, hogy kijussak innen. Aprót ütve a mahagónira, ördögi mosoly jelenik meg az arcomon. Ha te így, én sem viselkedem másképp. Ideje lenne felfogni, hogy felnőttem. Lehet, hogy korilag nem teljesen, de agyban már ott vagyok a szinten, hiszen egy váratlan haláleset segít abban, hogy megérjünk, felkészüljünk az élet kegyetlen fintoraira. Kinyitva az ablakomat, kimászok a tetőre, majd a bokrok felé véve az irányt, lecsimpaszkodok az ereszcsatornán. Ilyenkor áldom az eszem, hogy sportoltam, edzettem, hogy ne tespedjek el. Halk puffanással érek talajt, ezért is szeretem a lapos talpú cipőket. Katina kétkedő tekintetekkel fogad, barátaim érdeklődve pillantanak rám.

-          Megszöktél? –barátnőm összehúzott szemekkel méreget, de úgy gondolom kapcsolatunkban az igazság már alap dolognak számít.

-          Jó hogy. –hatalmas vigyor telepedik arcomra, örömittas sikkantás hagyja el száját, majd karomba kapaszkodva elindulunk a híres kikötő felé. Pár napja Katina felvetette azt az ötletet, hogy a nyárzáró partin részt vehetnénk, de mivel tudtam a helyszínt, nem mertem bevállalni. Viszont most anya szavai után úgy éreztem, ott a helyem.

-          Szia, Lolita. –Fernando mellém lépve átkarolja derekamat, a tíz fős társaságból csupán Katinával ketten erősítjük a gyengébbik nem táborát.

-          Őt hagyd békén. –Pedro löki meg kezét, a csalódottság érzése magával ragad. Tudja, hogy hűséges típus vagyok, annyi kivétellel, hogy ha iszok, nem tudom kontrolálni önmagamat. De tekintve arra, hogy még egy korty alkohol sem folyt le a torkomon, nem tudom mire fel ez a bizalmatlanság.

-          Elég legyen. –a szempárbajt hangommal szakítom félbe, majd barátnőm kezét megfogva, előresietek.

-          Lola, nem bírok szaladni. Nem mindenki szeret topisan elindulni egy ilyen helyre. –fájdalmas arccal mutat magas sarkújára, ami még látszólag is borzasztó. Fantasztikus stílusa van, kétség kívül nőiesen öltözködik, de én már bokámat törtem volna az ilyen cipőkben.

-          Az már egyéni szociális probléma. Attól én még nem akarok az idióta, féltékeny, agresszív testvéred közelében lenni. –duzzogva beszélek, bár ilyenkor általában egy szót intéz felém Pedro, amivel rögtön ki is tud akasztani.

-          Nők. –iróniával teli hangja hatására Fernando mellé lépek, majd átkarolva nyakát, szenvedélyes csókot váltok vele. Legalábbis kívülről így nézhetett ki, bár semmit nem éreztem akkor, amikor ajkaira tapadtam, de valahogy így vagyok Katina testvérével is. Érzelemmentes csókot váltok vele, ha arra van szükség, de valahogy nem remeg meg a lábam, nem érzek késztetést arra, hogy újra- és újra a nyakába boruljak. –Most ez mégis mi volt?

-          Férfiak. –homlokomra csapva megpillantom a motorosokat, amint Ria emlékét tiszteletben tartva, rengeteg mécsest helyeznek képe alá. A felszerelt italpulthoz lépve kérek két tömény piát, de nem szándékoztam senkivel sem megosztani. Ma este nem fog érdekelni semmilyen tettem következménye. Bevetem magam a táncoló tömegbe, szívem heves dobogással jelzi, legalább ma estére hazataláltam.

Monoton léptekkel indulok el fürdőm felé, de hajamhoz egy újjal sem nyúlok. Észrevettem magamon, hogy ha ideges vagyok, zavarban érzem magam, vagy csak szimplán unatkozom, mindig hajamba túrok. Talán az lehet az oka, hogy egészen kis koromtól kezdve, állandóan nővérem segített az ápolásában. Itt természetesen nem a hajmosásra gondolok, hanem a fésülésre, fonásra, és egyéb ilyen dolgokra. Valahogy mindig ideges lettem a kócos tincsek látványától, és inkább levágtam gubancos tincseimet, mintsem megpróbáljam őket kifésülni. Az egyik ilyen akciómat Ria figyelemmel követte, onnantól kezdve mindig elvette kezemből a hajkefét.
Gyors tusolás után, törölközőben lépek ki barátnőmhöz, aki bekapcsolva tévémet, jóllakottan terül el franciaágyamon. 

Nevetve lépek gardróbomhoz, majd kivéve egy rövid türkizkék ruhát, ágyamra dobom. Pánt nélküli körülbelül combközépig érő csoda, soha nem volt még rajtam, de nővérem nekem ajándékozta. Mellrésznél fekete, alatta pedig ugyanolyan színben található csipke minta fut végig türkiz folytatásban. Lenge nyári ruha, de úgy gondolom bulizni is ideális. Cipőimhez lépve egy egyszerű fekete magas sarkúval szemezek, majd a ruhához passzoló színű körömlakkot halászok le a polcról. Igazából ilyen téren szerettem külsőmmel törődni, és szerencsére ezt senki nem kiabálta rám. Csak Pedro, de ő is csak azért, mert nem foglalkoztam vele eleget, és miattam rendszerint elkéstünk mindenhonnan.

Összekocogtatva hosszú körmeimet, elégedetten tanulmányozom masszív állapotát. Ékszeresemhez lépve kiveszek egy bőr csipkés széles karkötőt, valamint egy türkizkék színben pompázó rózsa alakú fülbevalót. Hatalmas sóhajtással ülök le a fésülködőasztalomhoz, ami barátnőmnek is szemet szúr. Mögém lépve azon nyomban kikapja kezemből a hajkefét, majd hozzálát fésüléséhez. Becsukva szememet nővérem boldog nevetését hallom gondolataim között. Rendszerint kikacagott, ha tehetetlenül ültem kezei között.

-          Tudod, hogy én bármiben segítek neked. –kedves hangja hatására pilláim kipattannak, szemében az őszinte csillogás vidámságot csempészik hangulatomban.

-          Köszönöm. –legyintve egyet fejen vág a fésűvel, majd szabad kezét szája elé kapva, bűnbánatosan néz rám a tükör segítségével. –Ugyan Katina, semmi gond. Megszoktam, hogy ilyen vagy. –a mindig életvidám, szeleburdi lány azonnal belopta magát a szívembe. Igaz, nem jöttünk ki jól, de a végzetes dolgok és a sors kegyetlen fintora megmutatta nekem az igazbarátság fogalmát. Jóban, rosszban együtt vagyunk, rengeteg dolgot éltünk már át.

-          Hé, ez nem volt szép. Nem vagyok idióta, csak elfelejtkezem lényeges dolgokról. –szája sarkában apró mosoly bújik meg, végigsimítva kezén, magamhoz ölelem. –Kész a hajad, lassan indulnunk kéne.

-          Mit szerveztél be már megint?! –hisztérikussá vált hangomat arcvonásommal együtt megpróbálom rendezni, természetesen sikertelenül. 

-          Majd mindent meg tudsz időben. –vészjósló hangja most az egyszer megnevettet, belenézve a tükörbe, tátott szájjal szemlélem mesterien beállított frizurámat. Lágy hullámokban omlik vállamra, hátul pedig hullámcsattal vannak összefogva az apróbb tincsek, amik takarnák arcomat. –Még gyorsan csinálok egy sminket, de aztán sietnünk kell! –sürgető hangja egy kis izgalmat okoz számomra, megfordulva, tűröm szakszerű kezeit.

-          Szólj, ha végre kinyithatom a szemeimet. –már bánt, hogy egyre erősebben nyomja rá a tust. Bosszankodva ülök egy helyben, majd mikor megérzem a szempillaspirál jellegzetes szagát, pilláim szétnyílnak. Tátott szájjal szemlélem árnyalatos festésemet, ami fehér, világos- valamint sötétkék színekből tevődik össze. Zöld szemeimet kihangsúlyozzák hosszú szempilláim, mire elégedetten ölelem meg barátnőmet.

Gyors öltözés után még utoljára végigmérem tükörképem, majd hatalmas sóhajtás után az ajtó felé indulok. Mosolyogva lépkedek le azon a lépcsőn, ahol még délután Hugo rohant le boldogan. Hihetetlen az a srác. Valahogy nem gondoltam volna, hogy bármi is ki fog alakulni közöttünk, hiszen a stílusa egyszerűen ellensúlyozta tökéletes külsejét. Aztán mégis itt van a közös szenvedélyünk, a családi hátterünk, és úgy érzem, rokon lelkeknek számítunk. Igaz nem érzek iránta semmit, illetve, hogy úgy fogalmazzak, ahogy ő, nem merem bevallani magamnak, hogy fülig belézúgtam, de valahogy mégis vonzó számomra. Az-az érdekes, hogy Pedro teljes ellentéte, mégis amikor a közelemben van, elfelejtem a gondjaimat. Nem törődök a jövőmmel, csak a jelennek élek, és élvezem azt az életet, amilyet testvérem halála előtt éltem.
Belépve a híres klubba, meghallom a hangszórókból felcsendülő spanyol ütemeket. Elégedetten sétálok a pulthoz, viszont Katina ujjai csuklóm köré fonódnak. Értetlen tekintetemen jót kacag, majd egy társaság felé húz, ahol éppen dulakodás zajlik. Összehúzott szemekkel pillantok feléjük, viszont az egyik izmos testben felismerem Hachet. Hatalmas ütést mér ellenfelére, de nem számít arra a lányra, aki közéjük ugrik. Számhoz kapva rohanok a társaság felé, agyamban már minden eshetőség lejátszódott. Láttam, hogy Hugo minden izma megfeszült, nem kis pofont kaphatott a vakmerő lány. Leguggolva a sérült mellé nem foglalkozom a kérdő tekintetekkel, viszont a lányban felismerem Mait, aki az idegesítő személyiségével mindenhol jelen volt eddig, de talán ma este minden megváltozik.

(Maite)

Még mindig arra vártam, hogy Berto csináljon valamit, hogy ne késsek el. Körülbelül három perce ment el, az-az nekem olyan két percem volt addig, hogy el ne késsek.

-          Berto hol a jó istenbe vagy már? – mikor hangosan feltettem a kérdést a sarkon egy motor fordult be óriási hanggal és sebességgel.

-          Ha nem akarsz még jobban elkésni, akkor pattanj fel kislány. – rám kacsintott én pedig csak megforgattam a szemem és már mögötte is ültem. Nagyon nagy szerencsém volt, ugyanis összesen egy lámpánál álltunk meg, de ott is csak egy pár másodpercre. Hihetetlen érzés volt száguldozni az autók között miközben azon paráztam, hogy oda fogok-e időbe érni a munkahelyemre. Körülbelül öt perc alatt száguldottunk végig a városon, amikor is a főnököm már a kirakatban bámult, hogy mikor érkezem már meg.

-          Köszönöm. – egy gyors szót volt időm csak odamondani neki és már szaladtam is be a boltba.

-          Késtél. Megint. – főnököm idegesen szólt hozzám én pedig már a hátsó raktárban voltam, hogy lepakoljam a cuccaimat és felkapjam magamra a bolt logójával ellátott pólót.

-          Tudom és nagyon sajnálom, de beleszaladtunk egy kisebb dugóba és szerencsétlenségünkre minden lámpát elkaptunk, de csak két-három percet késtem, és még egy vendég sincs az üzletben. - megpróbáltam magam minél elfogadhatóbban kivágni a történetből és abból a szituációból, hogy elfelejtettem, hogy dolgoznom kell.

-          Mindig ezekkel a kifogásokkal jössz elő és már nagyon elegem van belőled.  Más két kézzel kapkodna ezért a munkáért, mert nem is fizetek rosszul és nem is rossz a munkaidő. – főnököm feje már piros volt az idegesség miatt én pedig minderre csak egy mosollyal válaszoltam és annyival, hogy beálltam a pult mögé és megnéztem, hogy mit kell kipakolnom a raktárból.

Nagyon hamar eltelt a munkaidőm ugyanis nem volt olyan sok dolgom, sőt szinte alig volt mit csinálom. Néhány ruhát kellet kipakolnom, aztán fel kellett sepernem, mert hát valamit akkor is kellett csinálnom, amikor nem jött be senki. De amúgy egész nap volt három vendégünk, amiből csak egy vett egy bukósisakot, de semmi többet. Ezért egyébként nem volt érdemes bejönni dolgozni, sőt még csak felkelni sem volt ezért érdemes.

-          Remélem elégedett vagy a mai teljesítményemmel. Kevés vendég volt, leporoltam minden polcot, átrendeztem ezekből hármat. Kipakoltam ezt a sok ruhát és még fel is mostam a padlót. Ami pedig kimaradt a felsorolásomból, hogy még a raktárt is teljesen rendbe raktam, hogy mindent meg lehessen benne találni.  – felsorolásomat az ujjaimon mutattam és közben végig főnököm szemébe néztem. Nem vártam semmilyen dicsértet azért, amit csináltam csak egy kicsit normálisabb viselkedést szerettem volna ezzel elérni.

-          Rendben van. Holnap reggel találkozunk. – na jó azért egy ügyes vagy vagy valami hasonló jól esett volna, holnap reggel pedig nem szándékoztam bejönni ugyanis nem is kellett volna akkor bejönnöm dolgozni.

-          Holnap?  Nem is kell holnap dolgoznom, mármint nincs holnap munkanapom. – felhúzott szemöldökkel figyeltem, majd az arcomon a kezdeti meglepődöttséget felváltotta az idegesség kisebb jele.

-          Szükségem van rád holnap is. Ide jössz aztán elviszlek a nagyraktárba, ahol szintén rendet kéne rakni, amihez te nagyon értesz szóval rád gondoltam egyből, amikor mondtad, hogy kitakarítottad a kisraktárt. – Remek már a holnapom sem lesz szabad. Pedig annyi mindet terveztem. Lustálkodni akartam vagy délig az ágyban, aztán lementem volna reggelizni olyan egy óra körül. Majd visszamentem volna és az ágyamból megnéztem volna pár filmet, de persze ez csak egy szép álom. Remek.

-          Azért remélem, hogy megfizeted rendesen a plusz napos túlórámat. – megfogva a táskámat idegesen baktattam ki az üzletből, majd a legközelebbi megálló felé sétálva pörgettem át a fejemben a dolgokat.

Megnézve az indulási időt még volt fél órám a megfelelő busz indulásáig, így a táskámból előhalásztam a fülhallgatómat és a telefonomat. Csatlakoztattam, majd a kedvenc zenéimet kapcsoltam be, amik csak úgy dübörögtek a fülemben. Gondolkodtam rajta, hogy ma el kellene nézni egy buliba, de azon járt egyfolytában a fejem, hogy holnap is be kell jönnöm dolgozni, ami azt jelenti, hogy nyolckor már itt kell lennem. A vacillálás közben megérkezett a busz így egy gyorsan felszálltam, majd jegyet váltottam a várom másik részébe.

-          Elnézést, de szabad ez a hely? – nem hallottam a kérdést, mert a fülemben dübörgött a zene, de a kérdező nem adta fel. - Hahó, a hely melletted szabad? – még mindig nem figyeltem fel rá, mert azt hittem, hogy csak megállt mellettem. Mikor végre feleszmélt, hogy nem hallok semmit kezével elkezdett a szemem előtt kalimpálni, amire ijedten állítottam le a zenét és figyeltem végre rá. – Bocsánat, hogy megzavartalak, de a hely szabad? – a mellettem lévő székre mutatott.

-          Igen szabad. – nem szerettem, ha valaki leül mellém, mert vannak olyan elvetemült emberek, akik egy utazás alatt képesek az egész életüket elmesélni. Nagyon reméltem, hogy a mellém leülő csaj nem ebből a mesélő fajból származik.

-          Bocsánat, hogy megzavartalak, nem is akartam felszállni a buszra csak a barátom, aki motorozik mellesleg nem tudott értem jönni, mert más dolga volt. Mindig segítenie kell másoknak, aztán most az egyik ismerőse volt bajban. De annyira aranyos. Múltkor voltunk együtt bulizni, és ott volt egy másik csaj, aki rázta neki a seggét, de ő mégis azt mondta a csajnak, hogy kopjon le. Még akkor is, ha lehet, hogy szebb volt nálam. – a szőke középhosszú haját előresimítva csak tovább mesélt, amitől nekem már kezdett elegem lenni. Könyörgöm három perce ül mellettem, de már nemsokára a csaj azt is tudtomra adja, hogy hogyan képzeli el az esküvőjüket. – Na mindegy a lényeg az, hogy van egy barátom, aki motorozik már egy ideje és nagyon szeretem, és szerintem ő is szeret engem. Múltkor voltunk egy buliba, ahová valahogy bejutott pár huligán. Motorosok voltak ők is, de nem voltak meghívva és a semmiből állítottak oda. Na mindegy és akkor a legjobbat nem hagyom ki egy srác, aki irtó jól nézett ki. Fekete haj, sötét szemek elképesztő alkat, na mindegy beleugrott egy csajjal a medencébe. Annyit nevettem és akkor odahívtam a pasimat, hogy mentsen ki és ő egyből odajött, hogy megnézze jól vagyok-e. Aztán mondjuk el is ment, de fáradt volt és nem akartam még jobban lefárasztani. – na jó összerakva a képet. A csaj is ott volt abban a buliban ahol mi is, ez a csaj imádja azt hajtogatni, hogy na mindegy és körülbelül a szőke hajától, amit két percenként lebegtet meg előttem idegbajt kapok. Imádkoztam, hogy szálljon le,  minél hamarabb, de ahogy érzékeltem, nem nagyon akart a közeljövőben ilyesfajta cselekedetet véghezvinni.

-          Bocsi kiengednél, mert le kell szállnom. – muszáj voltam minél távolabb kerülni tőle, mert nagyon irritált ez a csaj pedig nem is ismertem, viszont a bulin már látnom kellett volna.

-          Mindjárt kiengedlek, mert én is leszállok. – remek. Leszállok körülbelül hat megállóval hamarabb, hogy ne kelljen ezt a csajt hallgatnom erre nem ő is leszáll. Lehet, hogy idegbeteg leszek, így a buszút végére. Ilyenkor jövök rá, hogy miért is nem szeretek buszozni. Ideje lesz  letennem a jogsit és egy autó vennem, mert az ilyen kis csitriktől kiráz a hideg.

-          Ó remek. – műmosolyomat feltéve vártam, hogy a megállóhelyhez érkezzünk, és minél hamarabb szabadulhassak a szöszitől.

-          És neked van barátod? – nem akartam semmit az orrára kötni és mentőövként sikeresen megálltunk a megállónál.

-          Bocsi szöszi, de sietek. – lelépkedtem a busz lépcsőin majd óriási tempóban kezdtem el a hazafelé vezetőúton sétálni.

-          Semmi gond, nem mindenki szeret a magánéletéről beszélni. Főleg, ha nincs senkije az embernek, na akkor meg nincs is kiről. – ez a csaj egyszerűen nagyon kész. Ki ez és mit akar egyáltalán? Biztos valaki rám küldte, hogy kikészítsen, csak ez lehet a magyarázat arra, hogy már vagy fél órája zsibbasztja az agyam.

-          Fogd fel, csak neked nem akarok beszélni a privát dolgaimról. Nem rád tartozik és nem is ismerlek, hogy az orrodra kössek bármit is, ami az életemmel kapcsolatos. – kicsit előresiettem és reménykedtem benne, hogy a csaj végre békén hagy és nyugodtan hazamehetek.

-          Bocsi nem akartalak kiakasztani, csak kicsit magányos vagyok, mert nem találkoztam már a barátommal egy pár napja így nincs kivel beszélgetnem.  Aztán úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk. – úgy látszik a szöszi nagyon nem veszi az adást azzal kapcsoltban, hogy nem szeretnék vele kommunikálni. Szerencsére már csak pár háznyira voltam az otthonunktól, így már majdnem futva tettem meg az utolsó métereket.

-          Na ide figyelj szöszi. Idegesítő vagy, én pedig hazaértem. A viszont nem látásra. – királynőket megszégyenítő módon integettem a hazáig kísérő csajnak, majd gyorsan belépve a házba végre egyedül érezhettem magam. – Na végre. Csend és béke.

Belépve a szobámba a táskámat a sarokba dobtam én magam pedig levetődtem az ágyra. Jól esett egy kis pihenés ugyanis az utam utolsó fél óráját körülbelül futással töltöttem így lábaim teljesen kifáradtak. Kivettem a telefonomat a zsebemből majd a kijelzőre nézve kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy ebben a hónapban még nem kaptam édesanyánktól egyetlen SMS-t sem. Pedig ilyenkor már rég túl szokott lenni a szokásos üzeneten. Úgy gondoltam a hónapban szakítok az úgynevezett hagyományokkal és én fogom felhívni őt, hogy megtudjam, hogy mi van vele és hol tartózkodik éppen a világjáró körút keretében. A kontaktok között kikerestem a számát majd a zöld gombot benyomva indítottam a hívást.

-          Mrs. Oliveira telefonját hívta, aki jelenleg nem tud beszélni. Kérem a sípszó után hagyjon üzenetet. – a hangposta már majdnem a hívás beindítása után megszólalt, az-az valószínűleg ki van kapcsolva. Nem akartam tulajdonképpen semmit beszélni vele, csak körülbelül már nem emlékszem arra, hogy hogyan is néz ki vagy hogy milyen a hangja olyan régen láttam és hallottam már őt.

-          Szia anya. Maite vagyok. Gondoltam érdeklődöm felőled, mert ebben a hónapban még nem jelentkeztél. Ha megkapod a hangpostádat majd hívj fel. Szia, szeretlek. – kinyomva a telefont éppen eltettem volna a készüléket mikor egy hívásom érkezett Diegotól.

-          Igen? – beleszólva vártam, hogy barátom elmondja, hogy mit akart, de nem éppen úgy reagált, ahogy vártam volna.

-          Kivel beszélek? Halló? – akarva akaratlanul is egy nevetőgörcs jött rám. Csak Diego lehet olyan elvetemült, hogy nem tudja, hogy kit és miért hívott fel.

-          Diego Maite vagyok és te hívtál fel. – még mindig mosolyogva vártam, hogy mit szeretne.

-          Jaj tényleg tudom, hogy mit akartam. Na, este buli van, szóval öltözz ki és érted megyek egy óra múlva. – na akkor az esti terveim már megoldódtak. Letettem telefont és ha akartam se tudtam volna elfelejteni, hogy egy óra múlva kész kell, hogy legyek.

Gyorsan beálltam a zuhany alá, majd egy rövid tusolást beiktatva már a ruháimat válogattam, hogy mit is vehetnék fel.  Végül a választásom egy fehér pánt nélküli hosszított felső lett, amihez egy fehér magas sarkút vettem fel. Majd a hidegre való tekintettel egy derékig érő farmer felsőt is felvettem. Hajammal nem törődtem sokat. Hajvasalóval szög egyenessé varázsoltam a tincseimet. Sminkemmel szintén nem bíbelődtem sokat. Alapozóval eltűntettem az apróbb bőrhibákat, pirosítóval kiemeltem az arccsontomat, majd a szempillaspirál segítségével óriási pillákat varázsoltam magamnak. Az irataimat egy levéltárcába csúsztattam majd az órámra nézve idejét láttam annak, hogy elinduljak.

A klubba belépve sok ismerős arccal futottam össze és így elsőre nem bántam meg, hogy eljöttem. A pulthoz sétáltam és egy vodkanaranccsal nyitottam meg az estét, amikor valaki megzavart fizetés közben.

-          Nem furcsa, hogy megint összefutunk? Te voltál az a csaj a buszon is, nem igaz? – első kérdésem, amit magamnak feltettem, hogy ez meg ki a franc. Aztán amint megláttam, hogy ki az a homlokomra csaptam a tenyeremmel.

-          Szöszi már megint te? – nagyon untam már a csajt, hogy még itt sem hagy nyugton. Éppen őt néztem, hogy mi lesz következő mondanivalója, amikor a válla fölött Hugot és Bertot láttam meg dulakodni. – Fogd meg. – a poharamat a kezébe nyomva futásnak eredtem és próbáltam minél hamarabb odaérni, és leállítani a bátyámat. A tervem annyiban sikerült, hogy Hugo nem bántotta Albertot, viszont a neki szánt ütést én kaptam, így eszméletlenül zuhantam a földre.

Három méterrel a felhők fölött 5.

Sziasztok!:)
Elnézést a késésért, de mint a másik blogon is írtam, meghalt a laptopom pár napra. Viszont Tessával azon ügyködtünk, hogy minél hamarabb felrakhassuk a részt.:)
Reméljük tetszeni fog, és köszönjük a biztató szavakat, a látogatási számot, valamint a klikkek és a rendszeres olvasók növekedését!:)
Jó olvasást, puszi Lari, Tessa

(Maite)

Meglepődtem, hogy a testvérem már ha csak rá gondolok is ott tud teremni bárhol, bár ebben az esetben nem  nagyon akartam, hogy a társaságunkban legyen. Az előbbiekben Alberto nyaka köré fontam a kezeimet, amit most óvatosan leengedtem testem mellett, majd mellé állva megfogtam a kezét és vártam, hogy a testvérem reagáljon valamit, viszont meglepetésemre nem tett semmit. Se nem szólt hozzánk, se nem kezdett el őrjöngeni, ahogy néha szokott, főleg velem. Minden családba vannak testvéri csipkelődések, vagy úgynevezett harcok, de a mi viszonyunk valahogy más volt. Hugo sohasem hangoztatta felém, hogy szeret, de még csak ehhez hasonló dolgokat sem mondott nekem, így persze én sem mondtam neki, de amikor szükségem volt rá mindig ott volt mellettem és támogatott, vagy amikor bántottak akár szóval, akár tettel mindig ő volt az, aki leállította azt a személyt, aki bántott. Gyerekkorunkban, amikor még kicsik voltunk sokkal többet foglalkoztunk egymással, meg persze az egész család sokkal többet foglalkozott egymással. Minden héten volt valami közös program, amikor együtt voltunk és egy meghitt családi képet mutattunk magunkról. Persze ez idővel megváltozott mind a kamaszodásunk miatt, elvégre beléptünk a lázadó korszakunkba mindketten, mind pedig a szülők miatt. Anyáék kevesebbet foglalkoztak velünk, mint kellett volna egy normális családnak, így mi is kevesebbet foglalkoztunk egymással végül pedig teljesen eltávolodott egymástól az egész család. Apa folyton dolgozik, hogy nekünk tökéletes életünk legyen, ezzel feláldozva persze az ő életét, anya a barátnőivel utazgat, de igazából isten tudja hol járnak már. Nem értem, hogy a barátnőinek nincs családja, hogy sohasem foglalkozik velünk. Persze havonta megereszt nekem egy szeretlek SMS-t, de azzal nem igazán vagyok kisegítve. Hugo pedig nem is foglalkozik már anya kis utazgatásával. A családi kép pedig mára szétesett. A hétvégéket általában nem együtt otthon töltjük, hanem külön-külön. Apa dolgozik, mint mindig, Hugo bulizik a bandájával a kikötőben én pedig a saját bandámmal csapongok. De hát ez van, nem lehet minden tökéletes, mint ahogy a család sem.

Gondolataimból visszacsöppenve a jelenbe még mindig Alberto mellett álltam és még mindig hallgattam a csöndet, ami szinte már zavarta a hallásomat.

-          Követtél vagy esetleg tudtad hol vagyok, és mit szeretnél? – flegma stílusomat elővéve szinte rám sem lehet ismerni, ahogyan a testvéremnek felteszem a kérdést.

-          Egy én nem követek senkit ezt tudhatnád már. Kettő nem lehetek én is ugyanabban a parkolóban, ahol te is vagy? – nem értem a kérdését, látszott rajta, hogy nem véletlen került ide, de nem tudtam megfejteni, hogy miért is jött valójában.

-          Komolyan kérdeztelek. Megijesztesz azzal, hogy folyton feltűnsz ott, ahol a legkevésbé számítok rám. Elegem van, hogy nem lehet egy perc nyugtom sem tőled. Mit akarsz tőlem, pénz kell? Már beleszakadok a munkába, de mindig rád megy el az egész fizetésem. Apa biztos szívesen adna neked pénz, ugyanis azért nincs ideje ránk, mert halálra dolgozza magát, hogy nekünk jobb legyen.  – az előző gondolatmenetem egy kis szösszenetét Hugo képébe vágva kicsit megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, mert végre kiadhattam magamból, hogy mi bánt. Alberto erősen szorította a kezem, és együtt vártuk bátyám válaszát, ami nem érkezett. Az arcomon legördülő kövér könnycseppeket letörölve újabb mondatot fogalmazok meg az agyamban, de mire szóban is elmondhatnám azokat testvérem már a motorját izzította be. Lehetetlen ez az ember és sohasem fogom kiismerni, hogy mi lesz a következő tette. Persze most tudom, hogy el fog hajtani, és nem látom majd egy ideig, de azt még mindig nem tudom, hogy mit is akart itt valójában. Ugyanis ha várt volna valakit, akkor még mindig itt lenne, de tekintve arra, hogy már csak a füstfelhőt látjuk belőle, nem hinném, hogy társaságot várt volna.

-          Jól vagy? – egy halk kérdés zavarja meg az újabb gondolatmenetemet, amibe kicsit beleborzongtam, ugyanis az egész testem megremegett Berto halk hangjától.

-          Persze, csak kicsit felbosszant, hogy Hugo mindenhol ott van, ahol nem kéne, de körülbelül folyamatosan. – végleg felitatva a könnycseppeket, kicsit megigazítottam a sminkem, ami egy eléggé furcsa formát vett fel, majd a mai napi terveimre gondoltam.

-          Nyugi biztos vagyok benne, hogy csak meg akar védeni, hiszen a húga vagy. – az előbbiekben hallott mondatán óriási nevetés hagyja el a számat, amit a mellettem álló srác nem nagyon tud hova tenni így kénytelen vagyok neki megmagyarázni a dolgokat.

-          Hugo lenne a legutolsó személy, na jó nem a legutolsó, de az utolsók között lenne azon a listán, amelyikre a személyi testőreim vannak felírva. Hugo nem ilyen. Már egy ideje nem tudom kiismerni, de nem kenyere a testvéri szeretet. – kicsit szomorú lett a hangom, ugyanis belegondolva, hogy mindenkitől megkaptam, hogy milyen jó nekem, hogy van egy bátyám, aki meg tud védeni, úgy mint a filmekben, de igazából én csak nevetek ezen.

-          Nem tudtam, hogy ennyire rossz viszonyban vagytok. Tényleg ne haragudj, hogy feltéptem ezeket a sebeket, csak nagyon úgy esett le ebből a dologból mintha azért lenne itt, hogy szemmel tartson téged, hogy ne csinálj semmi rosszat. De akkor tévedtem. – szép is lenne, ha ez járna az ő fejében.

-          Amúgy mát régóra foglalkoztat egy kérdés. Na jó nem olyan régóta, de honnan ismeritek egymást? – amióta tudtam, hogy van közük egymáshoz ki akartam deríteni, hogy mi és ez a legjobb pillanatnak látszott, hogy mindezt meg is kérdezzem.

-          Régebben velük lógtam. – rövid, de mindent mondó. A francokat, ebből semmi olyat nem tudtam, meg, hogy miért nem akarja a bátyám, hogy vele legyek.

-          És ezt egy kicsit bővebben ki tudnád fejteni, mert még mindig van, amit nem értek. – lassan elkezdtem sétálni Alberto pedig követte lépteimet, majd vonakodva ugyan, de folytatta a mesélést.

-          Nem szívesen, mert nagyon hülye voltam régen és ha meghallod a történetet tuti, hogy hallani sem akarsz majd rólam. – nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ekkora bűn, hogy ennyire eltávolodnék tőle.

-          Szeretném, ha elmondanád, mert beleőrülök abba, hogy csak annyit látok, hogy szemmel meg tudnátok ölni a másikat. – a kezeimet használtam a magyarázáshoz, hogy még hatásosabb legyen, és úgy nézett ki, hogy eredményt is értem el vele.

-          Két nagybanda közül és a tesód bandáját választottam. Sok volt a balhé a két csapat között, amit mindig próbáltunk elsimítani, de nem jártunk túl nagy sikerrel. Nekem akkoriban nem volt még motorom, viszont rajtam kívül szinte mindenkinek a tulajdonában volt valamilyen két kerekű csoda. Sokat spóroltam, hogy én is vehessek egy hasonló motort mint a tesódnak van, de amint összegyűjtöttem egy nagyobb összeget Hugo befektette a banda további erősítésébe. Fogadások satöbbi. A szemközti csapatban ezt kifigyelték, és cserébe pár bizalmas infóért, kaptam tőlük egy mindennel felszeret motort, amit persze csak úgy használhattam, ha nem látták, mert ha rájöttek volna akkor fény derült volna arra, hogy mit is csinálok. – kicsit lehajtotta a fejét a mesélés közben és látszott rajta, hogy megbánta mindazt, amit elkövetett Hugoék ellen.

-          És hogyan buktál le? Gondolom nem feladtad magad? – a feladtad szót macskakörmök mutatása kíséretében mondtam, mire Alberto egy nagyot sóhajtott és folytatta.

-          Természetesen Hugo jött rá, hogy valami nem kóser velem, mert volt pár elég komoly verseny, amit ezelőtt nem hagytam ki, akkoriban pedig mindig hiányoztam róluk, így egyszer mikor elköszöntem ő utánam jött és követett. Én gyanútlan voltam, mert tudtam, hogy a bátyád egy fogadásos versenyt, amiket mindig megnyert nem hagyna ki. Lazán sétálgattam majd átváltottam a sétálásból a motoros közlekedésre, amikor az egyik piros lámpánál Hugoval néztem farkasszemet. Először megrémültem, majd pedig kezdtem fokozatosan felfogni, hogy rájött a titkomra, és nekem végem. Rám parancsolt, hogy a főút végénél lévő pihenőhelyen várjam meg. Tudta, hogy engedelmes vagyok, így nem is gondolt arra, hogy el fogok menekülni. A pihenőhöz érve lassan teltek a percek, tudtam, hogy itt mindennek vége és néha még olyan kósza gondolatok is eszembe ötlöttek, hogy írok a szüleimnek egy üzenetet, hogy ne várjanak haza, mert tuti meghalok. Mert hát mindannyian tudjuk, hogy mire képes a testvéred, ha ideges lesz és elszáll az agya. Végül egy óra múltán megérkezett, és nem azért mert a késéssel hatásosabb belépőt akart, hanem azért, hogy elmenjen megnyerje a versenyt és hozzon még pár srácot  maga mellé. Elmondtam neki, hogy hogyan jutottam a motorhoz, mert a hazugságot nem láttam jónak. Úgyis leleplezett volna előbb vagy utóbb. Bár rá inkább az előbb jellemző. – mondata végét elviccelődte én pedig kíváncsian vártam, hogy hogyan is alakult tovább a leleplezés, de Alberto nem akarta folytatni.

-          És mit csinált veled Hugo? – kicsit félve tettem fel a kérdést, mert féltem, hogy a válasz vége egy két hetes kórházi látogatás lesz.

-          Nem haltam meg mint látod. – újból megmosolyogta a mondanivalóját, de igazából nem értettem őt. Elárulta a csapatás, feladta magát megverték mármint gondolom, hogy ez lett a vége és még mindig tud mosolyogni a dolgon. Nem tudom, hogy most csodáljam-e vagy nézzem hülyének mindezért. – Viszont elég ütést kaptam ahhoz, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel a kórházba kössek ki. Persze az orvosoknak azt mondtam, hogy motorbalesetet szenvedtem, de amint tudjuk ez nem teljesen igaz. A szüleim nem sejtettek semmit, és mondták, hogy ezután nem ülhetek motorra, hát nem sikerült betartanom. Édesanyám halála után ültem ismét motorra, de nem bánom. Viszont szeretném újból elnyerni a testvéred bizalmát. – lesokkolva álltam meg a házunk előtt. Először is megrázott az egész történet, másodszor észre sem vettem, hogy ennyit haladtunk a mesélés közben. – Ne haragudj, hogy ezt a sok marhaságot rád zúdítottam, de nem meséltem erről még senkinek sem és jól esett kiönteni a szívemet. Persze megértem, ha ezután nem akarsz látni. – szabadkozása közben az én agyam teljesen sebességen kattogott, ugyanis az egy dolog, hogy most már megértem, hogy miért ilyen a testvérem Albertoval, és persze ezt az ő részéről meg is értem, de fogalmam sincs, hogy most legyen-e jó testvér és hagyjam a srácot a fenébe, aki megbántotta a testvéremet, vagy legyek lázadó és akkor se szakítsak úgymond a sráccal, ha a testvéremmel haragba is van.

-          Megbántottad a testvéremet és egy igazi görény voltál vele. – kis hatásszünet után folytattam, de előbb még megvártam, hogy milyen reakciót váltok ki belőle az előző mondatommal. – Attól velem még rendes vagy és nekem semmi bajom nincs veled. A testvérem pedig vagy gyűlölködik tovább, mint egy nagyra nőtt óvodás, vagy megbékél azzal a ténnyel, hogy mi jóba vagyunk. – kijelentésem hatására egy óriási sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd egy halvány mosolyt is elmorzsolt örömének jeléül.

-          Akkor biztos, hogy nem lesz köztünk harag azért, mert a testvéredet megbántottam? Mert én is nyugodtabban sétálnék itt melletted ha tudnám, hogy a testvéredet te le tudod állítani. – újból nevetve szólt hozzám, a kérdésén pedig már én is elnevettem magam, majd tekintetem véletlen az órámra szaladt.

-          Atya úr isten. El fogok késni. – rohanva indultam el balra, majd pár másodperc után megfordultam és jobbra kezdtem el futni.

-          Te meg mi a jó eget csinálsz? – még mindig nevetett. Komolyan ennyire vicces vagyok, amikor késésben vagyok a munkából?

-          Mondtam. El fogok késni. Teljesen kiment a fejemből, hogy én most dolgozok. De komolyan totálra. Ráadásul tíz percem van odaérni a város másik felébe. – idegesen tekintettem végig az úton egy elkeveredett taxi reményében, de semmi.

-          És komolyan futva akartál odáig eljutni? – újabb nevetés. Már tudom, hogy mi fogott meg ebben a srácban. Még a pánikhelyzetekben is képes megőrizni a nyugalmát, és önfeledten mosolyogni. Igen, ez egy pánikhelyzet ugyanis a munkahelyemen elég komolyan veszik az ilyen dolgokat, főleg a diákoknál, és főleg úgy, hogy van már a rovásomon egy, s más. Történetesen minden Hugo miatt, de ez már lényegtelen.

-          Nem. Csak éppen fogalmam sincs, hogy mit csináljak. – kicsit durcásan tettem keresztbe a karom a mellkasom előtt. – Nincs valami életmentő ötleted, mert ha most  elkések tuti kirúgnak és nem találok még egy ilyen melót sehol. – válaszként csak egy macsós mosolyt kaptam és tudtam, hogy ő már az első percben kitalálta, hogy mit kell tenni ebben a helyzetben.

(Lolita)

Egy újabb gyötrelmes nap, és fogalmam sincs mi értelme. Az addig rendben van, hogy az iskola fontos az életünkben, de egyszerűen se kedvem nincs hozzá, se életerőm. Amióta találkoztam Hacheval, valahogy a nézeteim is megváltoztak, és kezd visszatérni a rég elveszett Lolita. Az a lány, aki imádta az életét, és minden kisebb balhéba belekeveredett. Az emlékek utat törnek gondolataimban, de egyelőre nem szabad teljes mértékig kihasználni a spanyol srác közelségét.

Kikelve az ágyból, édesanyám éktelen ordítására összehúzom magam. Megvadult bikaként rohan be hozzám, a telefont kezében tartva, morogva hallgatja a másik fél által mesélt mondandót. Váll rántva lépek szekrényemhez, majd egy újabb egyenruhát elővéve, a fürdő felé veszem az irányt. Igazából annyiban szeretem az egyszerű, monoton darabokat, hogy legalább így nem kell percekig állni a szekrény előtt, hogy eldöntsem mit is vehetnék fel az újabb iskolai napra.

-          Lolita, azonnal állj meg! –ujjai csuklóm köré fonódnak, hatalmasat rántva rajtam szembe fordít magával. –Mit csinál veled az a fiú? –mérges tekintete megmosolyogtat, Hugo barna szemei villannak be lelki szemeim előtt. –Lógsz az iskolából, motorozol, és nem tanulsz. –az utóbbit nem tudom miből állította meg, ugyanis tegnap amint hazaestem, elővettem tankönyveimet, és benyaltam a tegnap, valamint tegnap előtt leadott anyagot.

-          Rosszul voltam, azért jöttem haza. –felcsattanva tépem ki kezemet szorításából, majd bedobva cuccaimat a fürdőbe, morogva igazítom meg az ágyamat.

-          Rosszul voltál, mi? Mégis mi volt a bajod? –ironikus hangja meglep, sajnos annyira eltávolodtunk egymástól, hogy már a szavaimat is megkérdőjelezi.

-          Tudod, ha figyelnél rám, tisztában lennél a dolgokkal. De te még mindig elvagy foglalva nyomorú sorsoddal, és azzal, hogy minél jobban megóvj a sors furcsa fintoraitól. Kérem vissza a kulcsaimat. –sikítom szavaimat, mire édesapám is belép szentélyembe. Összehúzott szemekkel méregetem, és csak reménykedni tudok abban, hogy azért jött, hogy megvédjen. Hangos pofon csattan arcomon, édesanyám szemeibe könnyek szöknek. Én okoztam, ez is az én hibám. Tartva a szemkontaktust várok szavaira, amik nem is érkeznek olyan későn.

-          Te hibád volt, hogy aznap elmentetek arra a nyamvadt versenyre. Miattad történt minden, azért, mert nem tudtál normális barátokat szerezni, csak azt az istenverte Katinat. –soha nem értettem mi értelme van a vádaskodásnak. Igaz, néha az embernek afféle elégtételt jelent az, ha látják a megsemmisült tekinteteket.

-          Elég legyen. Itt van a kulcs Loli, de csak óvatosan vezess. Nem venném magamra, ha bármi baj történne. –apa felém dobva a rég nem látott kellékeket, tűri anya lesújtó tekintetét. Végignézte a jelenetet, és mindent szó nélkül tűrt. Egészen addig, ameddig anya nekem nem esett. Belépve a fürdőbe, még meghallom a harag által nyújtotta hangokat, majd becsapva az ajtót, készülődni kezdek.

-          Remélem tudod jól, hogy ezzel a dologgal a saját lányod halálos ítéletét írtad alá.

-          A te lányod is, ideje, hogy anyaként viselkedj. –magabiztos hangja megmosolyogtat, de amit meghallok, szívemet töri apró darabokra.

-          Nekem már két éve nincs gyerekem, ezt jól jegyezd meg. –könnyek szöknek szemembe, a lekezelő hangsúly egyáltalán nem nyugtat meg. A baleset utáni szakaszban igyekeztem erős maradni, de édesanyám általában mindig keresztbehúzta számításaimat. Vagy odaszúrt egy-két szót, vagy eltiltott még a levegőtől is, mondván, miattam történt minden. Holott nem én akartam, hogy Ria felszálljon a motorra, nem én akartam a veszéllyel szembenézni. Viszont amikor zsebpénzemből, és apa közreműködésével megszereztem a jogsit, valamint megvettem első motoromat, egy álmom vált valóra. A sebesség kart húzva akarva akaratlanul Ria halálát képzeltem magam elé, ezzel is könnyítve a gyászt, valamint felidézve a felejthetetlen emléket.

Felvéve protektoros ruhámat, elégedetten mérem magam újra és újra végig az egészalakos tükörben. Lerohanva a garázsba meglátom fehér-fekete csodámat, szívem hatalmas dobbanással jelzi, hazatalált. Soha nem utaztam még más mögött, mindig is önállóságra vágytam ilyen téren is, így számomra Chino volt az első. Jó persze csak bizonyos értelemben.

Végigsimítva tankján, kezem követi alakját, majd a sztenderdet visszahajtva, a gyújtáskulcsot méltó helyére teszem. Gondolataimban már hallom a felbúgó motort, agyam teljesen átszellemül. Indítva meghúzom a gázt, ezáltal éktelen hangzavarral jelzem szüleimnek, induló félben vagyok. Valahogy ez most számomra egy mentsvár, ami segítségével elmenekülhetek a világ elől. Bukómat fejemre helyezve kilövök, majd meg sem állok az iskoláig. Megpillantva a fekete motoron ülő személyt, hatalmas mosoly telepedik az arcomra, de a sötétített plexi eltakar a kíváncsi tekintetek elől. Hugo és Pollo tátott szájjal mérnek végig, a fehér-fekete bőr ruha felveszi karcsú alakomat. Odaköszönök nekik a gázkar segítségével, majd kifordulva a parkolóból, növelem a sebességet.

Amikor édesapámnak elújságoltam ötletemet, egyáltalán nem támogatott. De amikor számomra ésszerű okokat hoztam fel, tudta, ezzel segíthet nekem. Segíthet, hiszen muszáj továbblépnem, muszáj élnem az életemet.

Kinn ülve a tetőn, csukott szemmel élvezem a szakadó esőt. Mindig is szerettem ezt az időjárást, hiszen teljes mértékig Riához kötött. Rengetegszer ültünk kint kiskorunkban miközben éktelen vihar kezdődött, majd egymást túlsikítva próbálkoztunk megmutatni a világnak, mennyire is félünk a hatalmas dörgésektől. Viszont az-az idő már elmúlt, ráadásul teljesen egyedül maradtam. Egyedül ebben a sötét és zord világban, ráadásul a család feketebárányaként. Hihetetlen űrt hagyott maga után, és a mai napig nem értem miért kellett elmennie arra a futamra. Ha nem tette volna meg, még most is itt ülne mellettem, és együtt élvezhetnénk egy jó forró csoki társaságában a hűsítő esőt.

Hangos dörgés rázza meg a területet, szívem meglódul a hangot meghallva. Ilyenkor úgy érzem, az időjárás a lelkiállapotomat tükrözi. Hiszen természetesen merő véletlen volt, de mindig akkor kerekedett felül a napsütésen a zord idő, amikor kettőnk közül valaki problémákkal küszködött.

-          Lo, itt vagy? –Katina hangja meglepő most számomra, nem gondoltam volna, hogy feltűnik nálunk. Kimászva mellém leül, majd arra vár, hogy mondjak valamit.

-          Tudod úgy érzem, hogy a gyász felemészt. Nem bírom már ezt. Szükségem van a nővéremre. –hangos sóhajjal fújom ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, könnyeim egy ideje már az esővel válnak eggyé.

-          A balesetet nem ő akarta, de abban biztos vagyok, hogy azt szeretné, ha elfelejtenéd a történteket. Túl kell lépned rajta, tudom, hogy nem könnyű, de erősebb vagy, mint hinnéd. –szavai nyugtatóként hatnak rám, hatalmas villámlás világítja meg az utcánkban található házakat.

-          De úgy, hogy minden nap a fejedhez vágják, hogy te vagy a hibás, te hogy tudnál élni? –felcsattanva fordulok felé, az ég is jelez. Ria velem van. –Mindegy, lépjünk túl ezen a témán, de ha most nem haragszol meg, szükségem van egy kis egyedüllétre. –hangom halk, barátnőm mégis bólintva hagy magamra. Ilyenkor tiszteltem, hiszen nem ragadt rám, első szóra is megértette, ha nincs kedvem senkivel sem beszélni. Az ember mindig félreismeri a másikat, és ez nálunk is bebizonyosodott már. Felállva megcsúszok egy cserépen, majd lefelé véve az irányt az alattunk elterülő bokorban kötök ki. Édesapám rohan ki hozzám, arcán félelem látható.

-          Sol, Sol. Minden rendben? –elterülve nevetek fel, de a vállamba kúszó nyilalló fájdalom hatására hangosan felnyögök.

-          A karom. –elfúló hangon tűröm, hogy kiszedjen a tuják közül, majd egy nyomást érezve vállamnál, hangos roppanással juttatja vissza kiugrott testrészemet a megfelelő helyére.

-          Úristen. Úgy megijesztettél! –anya elhúzza száját, majd tüntetőleg bevonul a házba, szívembe erős csalódottság sújt. Apa karjai körém fonódnak, majd betámogatva az ajtón, a nappali felé veszi az irányt.

-          Van egy olyan ötletem, ami első felvetésre nem fog neked tetszeni. –elhúzva a számat belenézek apa csillogó szemeibe, aki intve kezével, a folytatást várja. –Szeretnék motort. –kérdő tekintetét meglátva, eltorzult arcát figyelem. Van egy olyan érzésem, hogy kisebb lecseszést fogok ezért kapni.

-          Ne várd tőlem, hogy adjak alád egy rakétát, és ne várd, hogy Ria után küldjelek majd. –arca nővérem nevénél eltorzul, négy hónapja, hogy itt hagyott minket.

-          Vele szeretnék lenni. Nem szó szerint, de úgy érzem a motorozással megtalálhatom azt, ami egy ideje hiányzik már az életemből. A lelkem megkönnyebbülne. És amúgy sem neked kéne fizetni, a pénzem meg van rá. Csupán kísérj el. –halkan motyogom szavaimat, behunyva szememet nem adok a könnycseppeknek szabad utat. –Ígérem óvatosan fogok vezetni, hiszen szeretem az életemet. Még annak ellenére is, hogy mostanában olyan, amilyen. –hatalmas sóhajjal megadóan bólint, viszont tekintetében minden kételye megtalálható. Azok a dolgok, amik a szeretetét mutatják. Nehéz lehetett számukra is átvészelni Ria halálát, de úgy érzem nekem bensőségesebb kapcsolatom volt vele, mint másnak.

Visszatérve a jelenbe, rengeteg dolog körvonalazódik a gondolataim között, de mindent megzavar három motoros, akik mellettem száguldanak el. Négyesből váltok egy szintet, majd ráhúzva a gázra, beérem őket. Egy kerékre kapva járgányomat, adrenalinnal teli sikítás hagyja el a számat. Szerettem vezetni, de tudom, édesapám nélkül most sehol sem lennék. Ő segített átvészelni a kritikus időszakokat, és egyszer sem nézett rám mérgesen, bármekkora hülyeséget is csináltam. De sajnos azt az életemet fel kellett adnom, ugyanis anyával egyre több vita alakult ki közöttünk, és már nem bírtam azt a hajcihőt, amivel képes volt előrukkolni. Megjavultam, már ha egy ember képes erre. Bár inkább azt mondanám, hogy elrejtettem magamban a legvadabb álmaimat. Azokat, amiket egyszer teljesíteni szeretnék. Ami fontos az életemben.

Hangos dudaszó térít észhez, és egy ordítás, ami az én nevemet tükrözi. Két kerékre ereszkedve farkasszemet nézek egy hatalmas kamionnal. Elrántva a kormányt, elveszítem uralmamat a motoron, erős fékezés következtében az első kerékre állok, majd hatalmas puffanással érek talajt. Felsóhajtva szállok le, mind a három fiú megáll mellettem, de még mindig nem tudják, hogy ki vagyok. Talán jobb is abban a tudatban élni, hogy találkoztak egy őrülttel, aki képes volt az emlékei miatt majdnem az életét is eldobni magától. Gyors mozdulatokkal nézem körbe csodámat, majd visszapattanva rá, elindulok hazafelé. A visszapillantóban semmit nem látok, így remélhetőleg a srácok azt is feladják, hogy kiderítsék, ki tisztelhetnek az ismeretlen motorosban.

Beparkolva a garázsba, bezárom az ajtót, majd levéve sisakomat, az emelet felé indulok. Szívem heves kalapálása tisztán érezhető a bőrruha alatt, kicsit lesápadtam az úton történt dolgok miatt. Belépve ajtómon, gyors öltözésbe kezdek, hiszen Katina valószínűleg mindjárt megérkezik. Gondosan elrakva a bőrt, beállok egy frissítő zuhany alá, majd törölközőt tekerve magam köré, kiszambázok a szobámba.

-          Vártalak az iskolánál. Tudod milyen régen keltem olyan hamar?! –szemei alá mutatva, nyilvánvalóvá válik, hogy fáradt. Apró mosoly telepedik arcomra kérdését meghallva.

-          Itthon voltam, nem rég keltem fel. –egyáltalán nem zavar, hogy mindössze egy törölköző takar, de azért úgy gondolom, nem pont Hache előtt kéne ilyen viseletben megjelennem. –Egy pillanat. –bólintva ül ágyamra, csak azt a részét nem értem, hogy miképp jutott fel a szobámba.

-          Tudod, láttam ma majdnem egy motoros balesetet. –puhatolózva kezd el beszélni, érdeklődve ülök le vele szembe, majd párnámat magamhoz ölelve, összehúzott szemekkel méregetem. -A ruha, és az idomai alapján nő volt, de nem hagyta, hogy bármiben is segítsünk. Még csak annyit sem várt meg, hogy feltegyük az alapkérdéseket, miszerint jól van-e, meg ilyenek.

-          És ezt most miért mondod el nekem? –érdeklődve hajolok közelebb hozzá, szemei ajkaimat pásztázzák, így jobbnak látom, ha kimászok a tetőre. –Gyere! –bekiabálva az ablakon, meglátom mosolygós arcát, majd pár mozdulattal később már ő is mellettem foglal helyet.

-          Csak meg akartam osztani veled azt, hogy tudok rólad egyet, s mást. –szívem hatalmasat dobban, de nem foglalkozok azzal, hogy lényegében kijelentette, lebuktam előtte.

-          Tudod, rengeteget ültem itt kint Riával. Sok dolgot köszönhetek neki, de az a baj, hogy ezt már nem oszthatom meg vele. Pedig, ha tehetném, még egyszer magamhoz ölelném, és soha nem engedném el. –üveges tekintettel meredek a hátsókertben elhelyezett hinták felé, ahol gyerekkorunk kilencven százalékát töltöttük.

-          Sajnos isten útjai kifürkészhetetlenek. Én személy szerint hiszek abban, hogy minden okkal történik. –megfogva vállamat közelebb húz magához, majd átkarolva, kabátzsebében kezd el matatni. –Nem zavar? –elővéve egy szál cigit, nemlegesen rázom a fejem, majd kikapva kezéből, gyújtót kérek. Tágra nyílt szemekkel mér végig, mire megelégelem a várakozást, és zsebei felé veszem az utat.

-          Örülök, hogy ennyire vigyorogsz, de megsúghatnád, hol találom azt a rohadt gyújtót. –pufogva figyelem öntelt arcát, hihetetlen, hogy egyik percről a másikra mennyit képes változni. Mind természetileg, mind személyiségileg. –rám kacsintva kissé hátradől, majd kihívóan tekint rám.

-          Bal zseb alja. –huncutság csillan meg szemeiben, agyam helyes megoldás után kutat. Biztos van a szobámban is elrejtve egy gyújtó, de azt sem akarom, hogy gyávának, vagy idiótának nézzen. Váll rántva nyúlok nadrágjához, majd megfogva a gyújtót, elégedetten nézek szemeibe. –Azt hittem, nem mered kivenni. –lesokkolt arca fotóért kiált, de sajnos se telefon, se gép nincs a közelemben.

-          Nem ismersz még te engem. –incselkedő mondatom után, jólesően szívok a csikkbe, majd kifújva a káros füstöt, magam elé meredek.

-          Az lehet. De egy dolgot már tudok. Bármit csinálsz, bárhogy nézel, akkor is Csúfság maradsz. –fülembe suttogva a szavakat kiráz a hideg, gyilkos mosolyomat megvillantva, visszadobom labdáját.

-          Te pedig vadállat leszel. De tudod merre van a kijárat, remélem. –vészjósló hangom után visszaadom cigijét, és az ablakon visszamászva, elterülök az ágyamon. Becsukva szemeimet rájövök, eléggé felbolygatták az életemet, ugyanis egyre többször gondolok nővéremre. A csengő hangja jelez, Hache karját megfogva, berántom az ágyamra. –Úristen, megjöttek a szüleim. Ki fognak nyírni, ha itt találnak! Azonnal menj a fürdőbe, és zárd be az ajtót! –cibálva kezét megpróbálom álló helyzetbe tornázni, majd hátánál fogva egészen a mosdóig tolom. Leloholva a lépcsőn kinyitom az ajtót. Az általam rendelt pizza megérkezett, úgyhogy nyugodtan ülhetek le falatozni. Kivéve két tányért felfelé veszem az irányt, lepakolva az asztalra, meghallom Hugo suttogó hangját.

-          Hé. Kimászok az ablakon, ha nem akarsz bajba kerülni.

-          Miért suttogunk most? –nevetésem próbálom visszafogni, meglepődött tekintetét nem tudja előlem elrejteni. A fürdőajtó hirtelen kivágódik, én pedig futni kezdek. Nevetésem betölti a már régóta kihűlt házat, valahogy most lelkem békére talált. Fáradtságom miatt elkap, a földre lökve szájával ajkaim felé közelít. Engedve a csábításnak hajába túrok, de nem az történik, amire várok. Ujjai megtalálják gyengepontjaimat, hangos sikítással lökdösöm le magamról, ugyanis mindig is utáltam, ha csiklandoznak. Nevetve ostromol, viszont lökve testemen egyet ő kerül alulra. Kihívó tekintettel mérem végig, de a régóta ismert hang megzavar minket…