Három méterrel a felhők fölött 5.

Sziasztok!:)
Elnézést a késésért, de mint a másik blogon is írtam, meghalt a laptopom pár napra. Viszont Tessával azon ügyködtünk, hogy minél hamarabb felrakhassuk a részt.:)
Reméljük tetszeni fog, és köszönjük a biztató szavakat, a látogatási számot, valamint a klikkek és a rendszeres olvasók növekedését!:)
Jó olvasást, puszi Lari, Tessa

(Maite)

Meglepődtem, hogy a testvérem már ha csak rá gondolok is ott tud teremni bárhol, bár ebben az esetben nem  nagyon akartam, hogy a társaságunkban legyen. Az előbbiekben Alberto nyaka köré fontam a kezeimet, amit most óvatosan leengedtem testem mellett, majd mellé állva megfogtam a kezét és vártam, hogy a testvérem reagáljon valamit, viszont meglepetésemre nem tett semmit. Se nem szólt hozzánk, se nem kezdett el őrjöngeni, ahogy néha szokott, főleg velem. Minden családba vannak testvéri csipkelődések, vagy úgynevezett harcok, de a mi viszonyunk valahogy más volt. Hugo sohasem hangoztatta felém, hogy szeret, de még csak ehhez hasonló dolgokat sem mondott nekem, így persze én sem mondtam neki, de amikor szükségem volt rá mindig ott volt mellettem és támogatott, vagy amikor bántottak akár szóval, akár tettel mindig ő volt az, aki leállította azt a személyt, aki bántott. Gyerekkorunkban, amikor még kicsik voltunk sokkal többet foglalkoztunk egymással, meg persze az egész család sokkal többet foglalkozott egymással. Minden héten volt valami közös program, amikor együtt voltunk és egy meghitt családi képet mutattunk magunkról. Persze ez idővel megváltozott mind a kamaszodásunk miatt, elvégre beléptünk a lázadó korszakunkba mindketten, mind pedig a szülők miatt. Anyáék kevesebbet foglalkoztak velünk, mint kellett volna egy normális családnak, így mi is kevesebbet foglalkoztunk egymással végül pedig teljesen eltávolodott egymástól az egész család. Apa folyton dolgozik, hogy nekünk tökéletes életünk legyen, ezzel feláldozva persze az ő életét, anya a barátnőivel utazgat, de igazából isten tudja hol járnak már. Nem értem, hogy a barátnőinek nincs családja, hogy sohasem foglalkozik velünk. Persze havonta megereszt nekem egy szeretlek SMS-t, de azzal nem igazán vagyok kisegítve. Hugo pedig nem is foglalkozik már anya kis utazgatásával. A családi kép pedig mára szétesett. A hétvégéket általában nem együtt otthon töltjük, hanem külön-külön. Apa dolgozik, mint mindig, Hugo bulizik a bandájával a kikötőben én pedig a saját bandámmal csapongok. De hát ez van, nem lehet minden tökéletes, mint ahogy a család sem.

Gondolataimból visszacsöppenve a jelenbe még mindig Alberto mellett álltam és még mindig hallgattam a csöndet, ami szinte már zavarta a hallásomat.

-          Követtél vagy esetleg tudtad hol vagyok, és mit szeretnél? – flegma stílusomat elővéve szinte rám sem lehet ismerni, ahogyan a testvéremnek felteszem a kérdést.

-          Egy én nem követek senkit ezt tudhatnád már. Kettő nem lehetek én is ugyanabban a parkolóban, ahol te is vagy? – nem értem a kérdését, látszott rajta, hogy nem véletlen került ide, de nem tudtam megfejteni, hogy miért is jött valójában.

-          Komolyan kérdeztelek. Megijesztesz azzal, hogy folyton feltűnsz ott, ahol a legkevésbé számítok rám. Elegem van, hogy nem lehet egy perc nyugtom sem tőled. Mit akarsz tőlem, pénz kell? Már beleszakadok a munkába, de mindig rád megy el az egész fizetésem. Apa biztos szívesen adna neked pénz, ugyanis azért nincs ideje ránk, mert halálra dolgozza magát, hogy nekünk jobb legyen.  – az előző gondolatmenetem egy kis szösszenetét Hugo képébe vágva kicsit megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, mert végre kiadhattam magamból, hogy mi bánt. Alberto erősen szorította a kezem, és együtt vártuk bátyám válaszát, ami nem érkezett. Az arcomon legördülő kövér könnycseppeket letörölve újabb mondatot fogalmazok meg az agyamban, de mire szóban is elmondhatnám azokat testvérem már a motorját izzította be. Lehetetlen ez az ember és sohasem fogom kiismerni, hogy mi lesz a következő tette. Persze most tudom, hogy el fog hajtani, és nem látom majd egy ideig, de azt még mindig nem tudom, hogy mit is akart itt valójában. Ugyanis ha várt volna valakit, akkor még mindig itt lenne, de tekintve arra, hogy már csak a füstfelhőt látjuk belőle, nem hinném, hogy társaságot várt volna.

-          Jól vagy? – egy halk kérdés zavarja meg az újabb gondolatmenetemet, amibe kicsit beleborzongtam, ugyanis az egész testem megremegett Berto halk hangjától.

-          Persze, csak kicsit felbosszant, hogy Hugo mindenhol ott van, ahol nem kéne, de körülbelül folyamatosan. – végleg felitatva a könnycseppeket, kicsit megigazítottam a sminkem, ami egy eléggé furcsa formát vett fel, majd a mai napi terveimre gondoltam.

-          Nyugi biztos vagyok benne, hogy csak meg akar védeni, hiszen a húga vagy. – az előbbiekben hallott mondatán óriási nevetés hagyja el a számat, amit a mellettem álló srác nem nagyon tud hova tenni így kénytelen vagyok neki megmagyarázni a dolgokat.

-          Hugo lenne a legutolsó személy, na jó nem a legutolsó, de az utolsók között lenne azon a listán, amelyikre a személyi testőreim vannak felírva. Hugo nem ilyen. Már egy ideje nem tudom kiismerni, de nem kenyere a testvéri szeretet. – kicsit szomorú lett a hangom, ugyanis belegondolva, hogy mindenkitől megkaptam, hogy milyen jó nekem, hogy van egy bátyám, aki meg tud védeni, úgy mint a filmekben, de igazából én csak nevetek ezen.

-          Nem tudtam, hogy ennyire rossz viszonyban vagytok. Tényleg ne haragudj, hogy feltéptem ezeket a sebeket, csak nagyon úgy esett le ebből a dologból mintha azért lenne itt, hogy szemmel tartson téged, hogy ne csinálj semmi rosszat. De akkor tévedtem. – szép is lenne, ha ez járna az ő fejében.

-          Amúgy mát régóra foglalkoztat egy kérdés. Na jó nem olyan régóta, de honnan ismeritek egymást? – amióta tudtam, hogy van közük egymáshoz ki akartam deríteni, hogy mi és ez a legjobb pillanatnak látszott, hogy mindezt meg is kérdezzem.

-          Régebben velük lógtam. – rövid, de mindent mondó. A francokat, ebből semmi olyat nem tudtam, meg, hogy miért nem akarja a bátyám, hogy vele legyek.

-          És ezt egy kicsit bővebben ki tudnád fejteni, mert még mindig van, amit nem értek. – lassan elkezdtem sétálni Alberto pedig követte lépteimet, majd vonakodva ugyan, de folytatta a mesélést.

-          Nem szívesen, mert nagyon hülye voltam régen és ha meghallod a történetet tuti, hogy hallani sem akarsz majd rólam. – nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet ekkora bűn, hogy ennyire eltávolodnék tőle.

-          Szeretném, ha elmondanád, mert beleőrülök abba, hogy csak annyit látok, hogy szemmel meg tudnátok ölni a másikat. – a kezeimet használtam a magyarázáshoz, hogy még hatásosabb legyen, és úgy nézett ki, hogy eredményt is értem el vele.

-          Két nagybanda közül és a tesód bandáját választottam. Sok volt a balhé a két csapat között, amit mindig próbáltunk elsimítani, de nem jártunk túl nagy sikerrel. Nekem akkoriban nem volt még motorom, viszont rajtam kívül szinte mindenkinek a tulajdonában volt valamilyen két kerekű csoda. Sokat spóroltam, hogy én is vehessek egy hasonló motort mint a tesódnak van, de amint összegyűjtöttem egy nagyobb összeget Hugo befektette a banda további erősítésébe. Fogadások satöbbi. A szemközti csapatban ezt kifigyelték, és cserébe pár bizalmas infóért, kaptam tőlük egy mindennel felszeret motort, amit persze csak úgy használhattam, ha nem látták, mert ha rájöttek volna akkor fény derült volna arra, hogy mit is csinálok. – kicsit lehajtotta a fejét a mesélés közben és látszott rajta, hogy megbánta mindazt, amit elkövetett Hugoék ellen.

-          És hogyan buktál le? Gondolom nem feladtad magad? – a feladtad szót macskakörmök mutatása kíséretében mondtam, mire Alberto egy nagyot sóhajtott és folytatta.

-          Természetesen Hugo jött rá, hogy valami nem kóser velem, mert volt pár elég komoly verseny, amit ezelőtt nem hagytam ki, akkoriban pedig mindig hiányoztam róluk, így egyszer mikor elköszöntem ő utánam jött és követett. Én gyanútlan voltam, mert tudtam, hogy a bátyád egy fogadásos versenyt, amiket mindig megnyert nem hagyna ki. Lazán sétálgattam majd átváltottam a sétálásból a motoros közlekedésre, amikor az egyik piros lámpánál Hugoval néztem farkasszemet. Először megrémültem, majd pedig kezdtem fokozatosan felfogni, hogy rájött a titkomra, és nekem végem. Rám parancsolt, hogy a főút végénél lévő pihenőhelyen várjam meg. Tudta, hogy engedelmes vagyok, így nem is gondolt arra, hogy el fogok menekülni. A pihenőhöz érve lassan teltek a percek, tudtam, hogy itt mindennek vége és néha még olyan kósza gondolatok is eszembe ötlöttek, hogy írok a szüleimnek egy üzenetet, hogy ne várjanak haza, mert tuti meghalok. Mert hát mindannyian tudjuk, hogy mire képes a testvéred, ha ideges lesz és elszáll az agya. Végül egy óra múltán megérkezett, és nem azért mert a késéssel hatásosabb belépőt akart, hanem azért, hogy elmenjen megnyerje a versenyt és hozzon még pár srácot  maga mellé. Elmondtam neki, hogy hogyan jutottam a motorhoz, mert a hazugságot nem láttam jónak. Úgyis leleplezett volna előbb vagy utóbb. Bár rá inkább az előbb jellemző. – mondata végét elviccelődte én pedig kíváncsian vártam, hogy hogyan is alakult tovább a leleplezés, de Alberto nem akarta folytatni.

-          És mit csinált veled Hugo? – kicsit félve tettem fel a kérdést, mert féltem, hogy a válasz vége egy két hetes kórházi látogatás lesz.

-          Nem haltam meg mint látod. – újból megmosolyogta a mondanivalóját, de igazából nem értettem őt. Elárulta a csapatás, feladta magát megverték mármint gondolom, hogy ez lett a vége és még mindig tud mosolyogni a dolgon. Nem tudom, hogy most csodáljam-e vagy nézzem hülyének mindezért. – Viszont elég ütést kaptam ahhoz, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel a kórházba kössek ki. Persze az orvosoknak azt mondtam, hogy motorbalesetet szenvedtem, de amint tudjuk ez nem teljesen igaz. A szüleim nem sejtettek semmit, és mondták, hogy ezután nem ülhetek motorra, hát nem sikerült betartanom. Édesanyám halála után ültem ismét motorra, de nem bánom. Viszont szeretném újból elnyerni a testvéred bizalmát. – lesokkolva álltam meg a házunk előtt. Először is megrázott az egész történet, másodszor észre sem vettem, hogy ennyit haladtunk a mesélés közben. – Ne haragudj, hogy ezt a sok marhaságot rád zúdítottam, de nem meséltem erről még senkinek sem és jól esett kiönteni a szívemet. Persze megértem, ha ezután nem akarsz látni. – szabadkozása közben az én agyam teljesen sebességen kattogott, ugyanis az egy dolog, hogy most már megértem, hogy miért ilyen a testvérem Albertoval, és persze ezt az ő részéről meg is értem, de fogalmam sincs, hogy most legyen-e jó testvér és hagyjam a srácot a fenébe, aki megbántotta a testvéremet, vagy legyek lázadó és akkor se szakítsak úgymond a sráccal, ha a testvéremmel haragba is van.

-          Megbántottad a testvéremet és egy igazi görény voltál vele. – kis hatásszünet után folytattam, de előbb még megvártam, hogy milyen reakciót váltok ki belőle az előző mondatommal. – Attól velem még rendes vagy és nekem semmi bajom nincs veled. A testvérem pedig vagy gyűlölködik tovább, mint egy nagyra nőtt óvodás, vagy megbékél azzal a ténnyel, hogy mi jóba vagyunk. – kijelentésem hatására egy óriási sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd egy halvány mosolyt is elmorzsolt örömének jeléül.

-          Akkor biztos, hogy nem lesz köztünk harag azért, mert a testvéredet megbántottam? Mert én is nyugodtabban sétálnék itt melletted ha tudnám, hogy a testvéredet te le tudod állítani. – újból nevetve szólt hozzám, a kérdésén pedig már én is elnevettem magam, majd tekintetem véletlen az órámra szaladt.

-          Atya úr isten. El fogok késni. – rohanva indultam el balra, majd pár másodperc után megfordultam és jobbra kezdtem el futni.

-          Te meg mi a jó eget csinálsz? – még mindig nevetett. Komolyan ennyire vicces vagyok, amikor késésben vagyok a munkából?

-          Mondtam. El fogok késni. Teljesen kiment a fejemből, hogy én most dolgozok. De komolyan totálra. Ráadásul tíz percem van odaérni a város másik felébe. – idegesen tekintettem végig az úton egy elkeveredett taxi reményében, de semmi.

-          És komolyan futva akartál odáig eljutni? – újabb nevetés. Már tudom, hogy mi fogott meg ebben a srácban. Még a pánikhelyzetekben is képes megőrizni a nyugalmát, és önfeledten mosolyogni. Igen, ez egy pánikhelyzet ugyanis a munkahelyemen elég komolyan veszik az ilyen dolgokat, főleg a diákoknál, és főleg úgy, hogy van már a rovásomon egy, s más. Történetesen minden Hugo miatt, de ez már lényegtelen.

-          Nem. Csak éppen fogalmam sincs, hogy mit csináljak. – kicsit durcásan tettem keresztbe a karom a mellkasom előtt. – Nincs valami életmentő ötleted, mert ha most  elkések tuti kirúgnak és nem találok még egy ilyen melót sehol. – válaszként csak egy macsós mosolyt kaptam és tudtam, hogy ő már az első percben kitalálta, hogy mit kell tenni ebben a helyzetben.

(Lolita)

Egy újabb gyötrelmes nap, és fogalmam sincs mi értelme. Az addig rendben van, hogy az iskola fontos az életünkben, de egyszerűen se kedvem nincs hozzá, se életerőm. Amióta találkoztam Hacheval, valahogy a nézeteim is megváltoztak, és kezd visszatérni a rég elveszett Lolita. Az a lány, aki imádta az életét, és minden kisebb balhéba belekeveredett. Az emlékek utat törnek gondolataimban, de egyelőre nem szabad teljes mértékig kihasználni a spanyol srác közelségét.

Kikelve az ágyból, édesanyám éktelen ordítására összehúzom magam. Megvadult bikaként rohan be hozzám, a telefont kezében tartva, morogva hallgatja a másik fél által mesélt mondandót. Váll rántva lépek szekrényemhez, majd egy újabb egyenruhát elővéve, a fürdő felé veszem az irányt. Igazából annyiban szeretem az egyszerű, monoton darabokat, hogy legalább így nem kell percekig állni a szekrény előtt, hogy eldöntsem mit is vehetnék fel az újabb iskolai napra.

-          Lolita, azonnal állj meg! –ujjai csuklóm köré fonódnak, hatalmasat rántva rajtam szembe fordít magával. –Mit csinál veled az a fiú? –mérges tekintete megmosolyogtat, Hugo barna szemei villannak be lelki szemeim előtt. –Lógsz az iskolából, motorozol, és nem tanulsz. –az utóbbit nem tudom miből állította meg, ugyanis tegnap amint hazaestem, elővettem tankönyveimet, és benyaltam a tegnap, valamint tegnap előtt leadott anyagot.

-          Rosszul voltam, azért jöttem haza. –felcsattanva tépem ki kezemet szorításából, majd bedobva cuccaimat a fürdőbe, morogva igazítom meg az ágyamat.

-          Rosszul voltál, mi? Mégis mi volt a bajod? –ironikus hangja meglep, sajnos annyira eltávolodtunk egymástól, hogy már a szavaimat is megkérdőjelezi.

-          Tudod, ha figyelnél rám, tisztában lennél a dolgokkal. De te még mindig elvagy foglalva nyomorú sorsoddal, és azzal, hogy minél jobban megóvj a sors furcsa fintoraitól. Kérem vissza a kulcsaimat. –sikítom szavaimat, mire édesapám is belép szentélyembe. Összehúzott szemekkel méregetem, és csak reménykedni tudok abban, hogy azért jött, hogy megvédjen. Hangos pofon csattan arcomon, édesanyám szemeibe könnyek szöknek. Én okoztam, ez is az én hibám. Tartva a szemkontaktust várok szavaira, amik nem is érkeznek olyan későn.

-          Te hibád volt, hogy aznap elmentetek arra a nyamvadt versenyre. Miattad történt minden, azért, mert nem tudtál normális barátokat szerezni, csak azt az istenverte Katinat. –soha nem értettem mi értelme van a vádaskodásnak. Igaz, néha az embernek afféle elégtételt jelent az, ha látják a megsemmisült tekinteteket.

-          Elég legyen. Itt van a kulcs Loli, de csak óvatosan vezess. Nem venném magamra, ha bármi baj történne. –apa felém dobva a rég nem látott kellékeket, tűri anya lesújtó tekintetét. Végignézte a jelenetet, és mindent szó nélkül tűrt. Egészen addig, ameddig anya nekem nem esett. Belépve a fürdőbe, még meghallom a harag által nyújtotta hangokat, majd becsapva az ajtót, készülődni kezdek.

-          Remélem tudod jól, hogy ezzel a dologgal a saját lányod halálos ítéletét írtad alá.

-          A te lányod is, ideje, hogy anyaként viselkedj. –magabiztos hangja megmosolyogtat, de amit meghallok, szívemet töri apró darabokra.

-          Nekem már két éve nincs gyerekem, ezt jól jegyezd meg. –könnyek szöknek szemembe, a lekezelő hangsúly egyáltalán nem nyugtat meg. A baleset utáni szakaszban igyekeztem erős maradni, de édesanyám általában mindig keresztbehúzta számításaimat. Vagy odaszúrt egy-két szót, vagy eltiltott még a levegőtől is, mondván, miattam történt minden. Holott nem én akartam, hogy Ria felszálljon a motorra, nem én akartam a veszéllyel szembenézni. Viszont amikor zsebpénzemből, és apa közreműködésével megszereztem a jogsit, valamint megvettem első motoromat, egy álmom vált valóra. A sebesség kart húzva akarva akaratlanul Ria halálát képzeltem magam elé, ezzel is könnyítve a gyászt, valamint felidézve a felejthetetlen emléket.

Felvéve protektoros ruhámat, elégedetten mérem magam újra és újra végig az egészalakos tükörben. Lerohanva a garázsba meglátom fehér-fekete csodámat, szívem hatalmas dobbanással jelzi, hazatalált. Soha nem utaztam még más mögött, mindig is önállóságra vágytam ilyen téren is, így számomra Chino volt az első. Jó persze csak bizonyos értelemben.

Végigsimítva tankján, kezem követi alakját, majd a sztenderdet visszahajtva, a gyújtáskulcsot méltó helyére teszem. Gondolataimban már hallom a felbúgó motort, agyam teljesen átszellemül. Indítva meghúzom a gázt, ezáltal éktelen hangzavarral jelzem szüleimnek, induló félben vagyok. Valahogy ez most számomra egy mentsvár, ami segítségével elmenekülhetek a világ elől. Bukómat fejemre helyezve kilövök, majd meg sem állok az iskoláig. Megpillantva a fekete motoron ülő személyt, hatalmas mosoly telepedik az arcomra, de a sötétített plexi eltakar a kíváncsi tekintetek elől. Hugo és Pollo tátott szájjal mérnek végig, a fehér-fekete bőr ruha felveszi karcsú alakomat. Odaköszönök nekik a gázkar segítségével, majd kifordulva a parkolóból, növelem a sebességet.

Amikor édesapámnak elújságoltam ötletemet, egyáltalán nem támogatott. De amikor számomra ésszerű okokat hoztam fel, tudta, ezzel segíthet nekem. Segíthet, hiszen muszáj továbblépnem, muszáj élnem az életemet.

Kinn ülve a tetőn, csukott szemmel élvezem a szakadó esőt. Mindig is szerettem ezt az időjárást, hiszen teljes mértékig Riához kötött. Rengetegszer ültünk kint kiskorunkban miközben éktelen vihar kezdődött, majd egymást túlsikítva próbálkoztunk megmutatni a világnak, mennyire is félünk a hatalmas dörgésektől. Viszont az-az idő már elmúlt, ráadásul teljesen egyedül maradtam. Egyedül ebben a sötét és zord világban, ráadásul a család feketebárányaként. Hihetetlen űrt hagyott maga után, és a mai napig nem értem miért kellett elmennie arra a futamra. Ha nem tette volna meg, még most is itt ülne mellettem, és együtt élvezhetnénk egy jó forró csoki társaságában a hűsítő esőt.

Hangos dörgés rázza meg a területet, szívem meglódul a hangot meghallva. Ilyenkor úgy érzem, az időjárás a lelkiállapotomat tükrözi. Hiszen természetesen merő véletlen volt, de mindig akkor kerekedett felül a napsütésen a zord idő, amikor kettőnk közül valaki problémákkal küszködött.

-          Lo, itt vagy? –Katina hangja meglepő most számomra, nem gondoltam volna, hogy feltűnik nálunk. Kimászva mellém leül, majd arra vár, hogy mondjak valamit.

-          Tudod úgy érzem, hogy a gyász felemészt. Nem bírom már ezt. Szükségem van a nővéremre. –hangos sóhajjal fújom ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, könnyeim egy ideje már az esővel válnak eggyé.

-          A balesetet nem ő akarta, de abban biztos vagyok, hogy azt szeretné, ha elfelejtenéd a történteket. Túl kell lépned rajta, tudom, hogy nem könnyű, de erősebb vagy, mint hinnéd. –szavai nyugtatóként hatnak rám, hatalmas villámlás világítja meg az utcánkban található házakat.

-          De úgy, hogy minden nap a fejedhez vágják, hogy te vagy a hibás, te hogy tudnál élni? –felcsattanva fordulok felé, az ég is jelez. Ria velem van. –Mindegy, lépjünk túl ezen a témán, de ha most nem haragszol meg, szükségem van egy kis egyedüllétre. –hangom halk, barátnőm mégis bólintva hagy magamra. Ilyenkor tiszteltem, hiszen nem ragadt rám, első szóra is megértette, ha nincs kedvem senkivel sem beszélni. Az ember mindig félreismeri a másikat, és ez nálunk is bebizonyosodott már. Felállva megcsúszok egy cserépen, majd lefelé véve az irányt az alattunk elterülő bokorban kötök ki. Édesapám rohan ki hozzám, arcán félelem látható.

-          Sol, Sol. Minden rendben? –elterülve nevetek fel, de a vállamba kúszó nyilalló fájdalom hatására hangosan felnyögök.

-          A karom. –elfúló hangon tűröm, hogy kiszedjen a tuják közül, majd egy nyomást érezve vállamnál, hangos roppanással juttatja vissza kiugrott testrészemet a megfelelő helyére.

-          Úristen. Úgy megijesztettél! –anya elhúzza száját, majd tüntetőleg bevonul a házba, szívembe erős csalódottság sújt. Apa karjai körém fonódnak, majd betámogatva az ajtón, a nappali felé veszi az irányt.

-          Van egy olyan ötletem, ami első felvetésre nem fog neked tetszeni. –elhúzva a számat belenézek apa csillogó szemeibe, aki intve kezével, a folytatást várja. –Szeretnék motort. –kérdő tekintetét meglátva, eltorzult arcát figyelem. Van egy olyan érzésem, hogy kisebb lecseszést fogok ezért kapni.

-          Ne várd tőlem, hogy adjak alád egy rakétát, és ne várd, hogy Ria után küldjelek majd. –arca nővérem nevénél eltorzul, négy hónapja, hogy itt hagyott minket.

-          Vele szeretnék lenni. Nem szó szerint, de úgy érzem a motorozással megtalálhatom azt, ami egy ideje hiányzik már az életemből. A lelkem megkönnyebbülne. És amúgy sem neked kéne fizetni, a pénzem meg van rá. Csupán kísérj el. –halkan motyogom szavaimat, behunyva szememet nem adok a könnycseppeknek szabad utat. –Ígérem óvatosan fogok vezetni, hiszen szeretem az életemet. Még annak ellenére is, hogy mostanában olyan, amilyen. –hatalmas sóhajjal megadóan bólint, viszont tekintetében minden kételye megtalálható. Azok a dolgok, amik a szeretetét mutatják. Nehéz lehetett számukra is átvészelni Ria halálát, de úgy érzem nekem bensőségesebb kapcsolatom volt vele, mint másnak.

Visszatérve a jelenbe, rengeteg dolog körvonalazódik a gondolataim között, de mindent megzavar három motoros, akik mellettem száguldanak el. Négyesből váltok egy szintet, majd ráhúzva a gázra, beérem őket. Egy kerékre kapva járgányomat, adrenalinnal teli sikítás hagyja el a számat. Szerettem vezetni, de tudom, édesapám nélkül most sehol sem lennék. Ő segített átvészelni a kritikus időszakokat, és egyszer sem nézett rám mérgesen, bármekkora hülyeséget is csináltam. De sajnos azt az életemet fel kellett adnom, ugyanis anyával egyre több vita alakult ki közöttünk, és már nem bírtam azt a hajcihőt, amivel képes volt előrukkolni. Megjavultam, már ha egy ember képes erre. Bár inkább azt mondanám, hogy elrejtettem magamban a legvadabb álmaimat. Azokat, amiket egyszer teljesíteni szeretnék. Ami fontos az életemben.

Hangos dudaszó térít észhez, és egy ordítás, ami az én nevemet tükrözi. Két kerékre ereszkedve farkasszemet nézek egy hatalmas kamionnal. Elrántva a kormányt, elveszítem uralmamat a motoron, erős fékezés következtében az első kerékre állok, majd hatalmas puffanással érek talajt. Felsóhajtva szállok le, mind a három fiú megáll mellettem, de még mindig nem tudják, hogy ki vagyok. Talán jobb is abban a tudatban élni, hogy találkoztak egy őrülttel, aki képes volt az emlékei miatt majdnem az életét is eldobni magától. Gyors mozdulatokkal nézem körbe csodámat, majd visszapattanva rá, elindulok hazafelé. A visszapillantóban semmit nem látok, így remélhetőleg a srácok azt is feladják, hogy kiderítsék, ki tisztelhetnek az ismeretlen motorosban.

Beparkolva a garázsba, bezárom az ajtót, majd levéve sisakomat, az emelet felé indulok. Szívem heves kalapálása tisztán érezhető a bőrruha alatt, kicsit lesápadtam az úton történt dolgok miatt. Belépve ajtómon, gyors öltözésbe kezdek, hiszen Katina valószínűleg mindjárt megérkezik. Gondosan elrakva a bőrt, beállok egy frissítő zuhany alá, majd törölközőt tekerve magam köré, kiszambázok a szobámba.

-          Vártalak az iskolánál. Tudod milyen régen keltem olyan hamar?! –szemei alá mutatva, nyilvánvalóvá válik, hogy fáradt. Apró mosoly telepedik arcomra kérdését meghallva.

-          Itthon voltam, nem rég keltem fel. –egyáltalán nem zavar, hogy mindössze egy törölköző takar, de azért úgy gondolom, nem pont Hache előtt kéne ilyen viseletben megjelennem. –Egy pillanat. –bólintva ül ágyamra, csak azt a részét nem értem, hogy miképp jutott fel a szobámba.

-          Tudod, láttam ma majdnem egy motoros balesetet. –puhatolózva kezd el beszélni, érdeklődve ülök le vele szembe, majd párnámat magamhoz ölelve, összehúzott szemekkel méregetem. -A ruha, és az idomai alapján nő volt, de nem hagyta, hogy bármiben is segítsünk. Még csak annyit sem várt meg, hogy feltegyük az alapkérdéseket, miszerint jól van-e, meg ilyenek.

-          És ezt most miért mondod el nekem? –érdeklődve hajolok közelebb hozzá, szemei ajkaimat pásztázzák, így jobbnak látom, ha kimászok a tetőre. –Gyere! –bekiabálva az ablakon, meglátom mosolygós arcát, majd pár mozdulattal később már ő is mellettem foglal helyet.

-          Csak meg akartam osztani veled azt, hogy tudok rólad egyet, s mást. –szívem hatalmasat dobban, de nem foglalkozok azzal, hogy lényegében kijelentette, lebuktam előtte.

-          Tudod, rengeteget ültem itt kint Riával. Sok dolgot köszönhetek neki, de az a baj, hogy ezt már nem oszthatom meg vele. Pedig, ha tehetném, még egyszer magamhoz ölelném, és soha nem engedném el. –üveges tekintettel meredek a hátsókertben elhelyezett hinták felé, ahol gyerekkorunk kilencven százalékát töltöttük.

-          Sajnos isten útjai kifürkészhetetlenek. Én személy szerint hiszek abban, hogy minden okkal történik. –megfogva vállamat közelebb húz magához, majd átkarolva, kabátzsebében kezd el matatni. –Nem zavar? –elővéve egy szál cigit, nemlegesen rázom a fejem, majd kikapva kezéből, gyújtót kérek. Tágra nyílt szemekkel mér végig, mire megelégelem a várakozást, és zsebei felé veszem az utat.

-          Örülök, hogy ennyire vigyorogsz, de megsúghatnád, hol találom azt a rohadt gyújtót. –pufogva figyelem öntelt arcát, hihetetlen, hogy egyik percről a másikra mennyit képes változni. Mind természetileg, mind személyiségileg. –rám kacsintva kissé hátradől, majd kihívóan tekint rám.

-          Bal zseb alja. –huncutság csillan meg szemeiben, agyam helyes megoldás után kutat. Biztos van a szobámban is elrejtve egy gyújtó, de azt sem akarom, hogy gyávának, vagy idiótának nézzen. Váll rántva nyúlok nadrágjához, majd megfogva a gyújtót, elégedetten nézek szemeibe. –Azt hittem, nem mered kivenni. –lesokkolt arca fotóért kiált, de sajnos se telefon, se gép nincs a közelemben.

-          Nem ismersz még te engem. –incselkedő mondatom után, jólesően szívok a csikkbe, majd kifújva a káros füstöt, magam elé meredek.

-          Az lehet. De egy dolgot már tudok. Bármit csinálsz, bárhogy nézel, akkor is Csúfság maradsz. –fülembe suttogva a szavakat kiráz a hideg, gyilkos mosolyomat megvillantva, visszadobom labdáját.

-          Te pedig vadállat leszel. De tudod merre van a kijárat, remélem. –vészjósló hangom után visszaadom cigijét, és az ablakon visszamászva, elterülök az ágyamon. Becsukva szemeimet rájövök, eléggé felbolygatták az életemet, ugyanis egyre többször gondolok nővéremre. A csengő hangja jelez, Hache karját megfogva, berántom az ágyamra. –Úristen, megjöttek a szüleim. Ki fognak nyírni, ha itt találnak! Azonnal menj a fürdőbe, és zárd be az ajtót! –cibálva kezét megpróbálom álló helyzetbe tornázni, majd hátánál fogva egészen a mosdóig tolom. Leloholva a lépcsőn kinyitom az ajtót. Az általam rendelt pizza megérkezett, úgyhogy nyugodtan ülhetek le falatozni. Kivéve két tányért felfelé veszem az irányt, lepakolva az asztalra, meghallom Hugo suttogó hangját.

-          Hé. Kimászok az ablakon, ha nem akarsz bajba kerülni.

-          Miért suttogunk most? –nevetésem próbálom visszafogni, meglepődött tekintetét nem tudja előlem elrejteni. A fürdőajtó hirtelen kivágódik, én pedig futni kezdek. Nevetésem betölti a már régóta kihűlt házat, valahogy most lelkem békére talált. Fáradtságom miatt elkap, a földre lökve szájával ajkaim felé közelít. Engedve a csábításnak hajába túrok, de nem az történik, amire várok. Ujjai megtalálják gyengepontjaimat, hangos sikítással lökdösöm le magamról, ugyanis mindig is utáltam, ha csiklandoznak. Nevetve ostromol, viszont lökve testemen egyet ő kerül alulra. Kihívó tekintettel mérem végig, de a régóta ismert hang megzavar minket…