Három méterrel a felhők fölött 6.

Sziasztok!
Sajnálom a késést, de még csak most jutottam el odáig, hogy feltegyem az új fejezetet.:)
Reméljük ez is tetszeni fog, és kapunk egy kis visszajelzést, biztatást!:) A kritikákat, látogatókat, szavazásokat köszönjük szépen!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Lolita)

Felpillantva barátnőmre, szokatlan arckifejezéssel szuggerál minket. Megértem, hogy nem éppen emberi testhelyzetben nyitott úgymond ránk, de a szemében megcsillanó dühöt nem tudom hova tenni. A felismerés futótűzként éri utol, arcára hatalmas mosoly telepedik. Örülök, hogy konkrétan legjobb barátnőm a hangulatingadozás megtestesítője. Tapsolva egyet megfogja vállamat, majd lerántva Hugóról, elégedetten felsóhajt.

-          Te, szépfiú most szépen magunkra hagysz, ugyanis a csajos estébe nem tartoznak bele a férfiak. –rávetődve ágyamra elzavarja a motorost, aki szó nélkül, vigyorogva indul el az ajtó felé.

-          Tudom merre van a kijárat, de jó vendéglátó révén ideje lenne megmozdulnod, és kikísérned. Nem gondolod? –incselkedő hangja következtében megforgatom szemem, majd a lépcső felé indulva, csendben lépkedek mellette. –Ha kedves vagy, nem is vagy annyira Csúfság.

-          Menj a fenébe Hugo Oliveira. –nevetve simítom hátra hajamat, szélesre tárva ajtónkat, kihívóan tekintek rá.

-          Egy búcsú puszit szívesen elfogadnék. –száját csücsörítve felém hajol, viszont a mahagónival találja szembe magát.

-          Viszlát Hache. –barátnőm rohan le a lépcsőn, sikítva veti magát a hűtő elé.

-          Úristen, Lola, mondd, hogy van valami ehető nem bio ételetek. –hasa hangosat morogva jelzi, valószínűleg kihagyta a főétkezést.

-          Nem tudom anya mit hagyott itthon, de talán találsz csokit az alsó fiók legmélyén. –Kat elég édesszájúnak számít, ugyanis ha éhes, állandóan azzal tömi magát. Ami annyira nem is gond, hiszen bármennyit eszik, nem látszik meg rajta. De azért nem éppen egészséges ez az étrend.

-          Egyébként még én kutatok, addig vedd be a fürdőt, este kicsapunk a szülők árnyékából. –értetlen tekintetemet észrevéve azonnal magyarázni kezd. –Úgy gondoltam ideje kirúgni a hámból. Ma este hatalmas bulit szerveznek a helyi klubban, úgy vélem illik megjelenni a régi parti arcoknak. –fej rázva lépkedek hátra, agyamban már lejátszódnak a büntetésnek kiszabott eltiltásaim.

-          Én nem megyek sehova Katina. Meg kell értened, nincs kedvem. –egyszerű, mégsem nagyszerű kifogás. Igazából vágyom arra, hogy táncolhassak, hogy gondtalanul koccinthassak pár ismerősömmel. De ismerem édesanyámat, és tudom mire képes. Az egész életemet pedig nem akarok bezárva tölteni.

-          Nem kedv kérdése. Tények elé állítottalak Lolita, nincs választási lehetőséged. Eljössz, és igenis jól fogod érezni magad. Anyukád haragjától pedig megszabadulunk valahogy, az apukád úgyis kedvel engem. Majd beszélek vele! –manipulálói szaktudását elővéve hajol vissza a hűtőbe, túlságosan is pozitív érveket hozott fel számomra.

-          Ma motoroztam. –tágra nyílt szemekkel fordul ismét felém, arcára földöntúli mosoly telepedik. Nekem rohanva megölel, izgatottan tapsikol.

-          Ez fantasztikus. Akkor a régi Lolita Sol Sánchez visszatér közénk. –szelíd vigyorral az arcomon indulok el szobám felé, míg ő szedve magának egy tányér makarónit, később ér utol.

-          Mibe menjek? –kérdésem elég kétségbeesetten hangzik, de szerintem nézésemmel sem mutatok most mást.

-          Tekintve arra, hogy beleegyeztél a buliba, azt veszel fel, amit szeretnél, nem tukmálok semmi kényszer ruhát rád. –mosolyogva tömi magába a falatokat, szavait viszont tisztán értem. Katina elég érdekes személyiség, bár egyáltalán nem különbözünk. Mostani énemnek igaz teljes ellentéte, de a régi természetem segítségével sokan testvérként emlegetnek már minket manapság, ami édesanyámnak a mai napig nem tetszik.

Hangos sóhajtás után belépek a szüleim hálószobájába. Szívemre mázsás súly telepedik, mostanság állandóan csak a szidást kapom anyától. Nem tudom az okokat, de valami megváltozott Ria halála után. Valami eltört bennünk, amit nem tud semmi sem begyógyítani. Szelíd mosolyt varázsolok arcomra, de tudom, nem hiába ordította a nevemet. Ismét valami olyan cselekedetem miatt fogok fejmosást kapni, amit minden tini elkövet. Szekrényénél állva pakolászik, keze remegése egy percre sem csillapodik.

-          Hol jártál tegnap este? –mérges hangja utat tör gondolataim között, szó szerint vesztemet érzem ebben a helységben.

-          Egy klubban. –megrántva vállamat az ajtófélfának dőlök, kezeimet mellem alatt összefonom.

-          Nem találkozhatsz többet Katinával. Elegem van abból a lányból, csak a bajt hozza a fejedre. –szavai futótűzként terjednek el elmémben, idegszálaim pattanásig feszülnek.

-          Megmondod azt, hogy mit tehetek, és nem tehetek a szabadidőmben. Listát készítesz az étrendemről. És most még a baráti társaságomat is képes lennél megválogatni? Azt azért már én sem hagyom! –felcsattanva ellököm magam a faltól, majd éppen fordulnék is ki a szobámból, ha nem szól utánam Maria.

-          Nem hozhatsz még nagyobb szégyent a családunkra! –mérges hangja meglep, viszont a mondanivalója kiakasztja nálam azt a bizonyos biztosítékot. Mintha én akartam volna bármit is azon az estén. Ha emlékeim nem csalnak, nem volt kedvem aznap este kimozdulni a házunkból, és Ria erőltette, hogy menjek vele.

-          Tudod, néha nem az hozza kellemetlen helyzetbe a családját, akit éppen vádolnak. –elhúzva számat szobám felé indulok. Egyszerűen már nem érdekel sem a magyarázkodás, sem a vádaskodás. Meguntam, és most jött el annak az ideje, hogy végre újra fellázadjak. Morogva lépek gardróbomba, majd egy egyszerűbb darab után kutatva, agyamban megtervezem az estémet. Be fogok rúgni, ha szép lesz, ha nem. Küldve Katnek egy üzenetet, beveszem fürdőszobámat, hosszas hajmosás, és zuhanyzás után felfrissülve lépek ki a kabinból. Igazából nem akartam még több bosszúságot okozni szüleimnek, de úgy gondolom nekem is lehetnek vágyaim, és tizenhét évesen igenis van jövőképem. De lassan már azt is megszabják, hogy mikor vehetek levegőt. De anya ezt rosszul kezdte el, ugyanis nem a kamaszkor végén kéne elkezdeni az általa kigondolt megfelelő nevelési szokásokat. Fiatal koromban szabad természet voltam, azt tehettem, amit akarok. Ez most sem lesz másképp. Egy ideig tűrtem, de most telt be a pohár. Már nem bírok tovább nővérem árnyékában élni.

-          Hova mész?! –rikácsoló hangját meghallva felkapom a fejem, egy egyszerű short, póló összeállításba bújtattam magam. Természetesen a bakancs elengedhetetlen kellék, így ez most sem hiányzik. Leheletnyi sminket varázsolva arcomra, boldog mosollyal fordulok Maria felé.

-          El. Bulizni. –megrántva vállam táskát keresek, amibe legalább pénztárcám és telefonom belefér.

-          Te aztán nem mész sehova. Mégis mit képzelsz? Nekem esel és még el is engednélek zülleni?! –szeretem, amikor mondandómból valaki a lényeget ragadja ki. Fejemhez kapva már csak a zár csukódását hallom, ami annyit tesz, bezártak a kalickámba. Mert a szobám számomra egyben a mentsvárat és a börtönömet is jelenti. Rémült tekintettel rohanok az ajtóhoz, de meg kell győződnöm sajnos arról, kulcsra lennem szükségem ahhoz, hogy kijussak innen. Aprót ütve a mahagónira, ördögi mosoly jelenik meg az arcomon. Ha te így, én sem viselkedem másképp. Ideje lenne felfogni, hogy felnőttem. Lehet, hogy korilag nem teljesen, de agyban már ott vagyok a szinten, hiszen egy váratlan haláleset segít abban, hogy megérjünk, felkészüljünk az élet kegyetlen fintoraira. Kinyitva az ablakomat, kimászok a tetőre, majd a bokrok felé véve az irányt, lecsimpaszkodok az ereszcsatornán. Ilyenkor áldom az eszem, hogy sportoltam, edzettem, hogy ne tespedjek el. Halk puffanással érek talajt, ezért is szeretem a lapos talpú cipőket. Katina kétkedő tekintetekkel fogad, barátaim érdeklődve pillantanak rám.

-          Megszöktél? –barátnőm összehúzott szemekkel méreget, de úgy gondolom kapcsolatunkban az igazság már alap dolognak számít.

-          Jó hogy. –hatalmas vigyor telepedik arcomra, örömittas sikkantás hagyja el száját, majd karomba kapaszkodva elindulunk a híres kikötő felé. Pár napja Katina felvetette azt az ötletet, hogy a nyárzáró partin részt vehetnénk, de mivel tudtam a helyszínt, nem mertem bevállalni. Viszont most anya szavai után úgy éreztem, ott a helyem.

-          Szia, Lolita. –Fernando mellém lépve átkarolja derekamat, a tíz fős társaságból csupán Katinával ketten erősítjük a gyengébbik nem táborát.

-          Őt hagyd békén. –Pedro löki meg kezét, a csalódottság érzése magával ragad. Tudja, hogy hűséges típus vagyok, annyi kivétellel, hogy ha iszok, nem tudom kontrolálni önmagamat. De tekintve arra, hogy még egy korty alkohol sem folyt le a torkomon, nem tudom mire fel ez a bizalmatlanság.

-          Elég legyen. –a szempárbajt hangommal szakítom félbe, majd barátnőm kezét megfogva, előresietek.

-          Lola, nem bírok szaladni. Nem mindenki szeret topisan elindulni egy ilyen helyre. –fájdalmas arccal mutat magas sarkújára, ami még látszólag is borzasztó. Fantasztikus stílusa van, kétség kívül nőiesen öltözködik, de én már bokámat törtem volna az ilyen cipőkben.

-          Az már egyéni szociális probléma. Attól én még nem akarok az idióta, féltékeny, agresszív testvéred közelében lenni. –duzzogva beszélek, bár ilyenkor általában egy szót intéz felém Pedro, amivel rögtön ki is tud akasztani.

-          Nők. –iróniával teli hangja hatására Fernando mellé lépek, majd átkarolva nyakát, szenvedélyes csókot váltok vele. Legalábbis kívülről így nézhetett ki, bár semmit nem éreztem akkor, amikor ajkaira tapadtam, de valahogy így vagyok Katina testvérével is. Érzelemmentes csókot váltok vele, ha arra van szükség, de valahogy nem remeg meg a lábam, nem érzek késztetést arra, hogy újra- és újra a nyakába boruljak. –Most ez mégis mi volt?

-          Férfiak. –homlokomra csapva megpillantom a motorosokat, amint Ria emlékét tiszteletben tartva, rengeteg mécsest helyeznek képe alá. A felszerelt italpulthoz lépve kérek két tömény piát, de nem szándékoztam senkivel sem megosztani. Ma este nem fog érdekelni semmilyen tettem következménye. Bevetem magam a táncoló tömegbe, szívem heves dobogással jelzi, legalább ma estére hazataláltam.

Monoton léptekkel indulok el fürdőm felé, de hajamhoz egy újjal sem nyúlok. Észrevettem magamon, hogy ha ideges vagyok, zavarban érzem magam, vagy csak szimplán unatkozom, mindig hajamba túrok. Talán az lehet az oka, hogy egészen kis koromtól kezdve, állandóan nővérem segített az ápolásában. Itt természetesen nem a hajmosásra gondolok, hanem a fésülésre, fonásra, és egyéb ilyen dolgokra. Valahogy mindig ideges lettem a kócos tincsek látványától, és inkább levágtam gubancos tincseimet, mintsem megpróbáljam őket kifésülni. Az egyik ilyen akciómat Ria figyelemmel követte, onnantól kezdve mindig elvette kezemből a hajkefét.
Gyors tusolás után, törölközőben lépek ki barátnőmhöz, aki bekapcsolva tévémet, jóllakottan terül el franciaágyamon. 

Nevetve lépek gardróbomhoz, majd kivéve egy rövid türkizkék ruhát, ágyamra dobom. Pánt nélküli körülbelül combközépig érő csoda, soha nem volt még rajtam, de nővérem nekem ajándékozta. Mellrésznél fekete, alatta pedig ugyanolyan színben található csipke minta fut végig türkiz folytatásban. Lenge nyári ruha, de úgy gondolom bulizni is ideális. Cipőimhez lépve egy egyszerű fekete magas sarkúval szemezek, majd a ruhához passzoló színű körömlakkot halászok le a polcról. Igazából ilyen téren szerettem külsőmmel törődni, és szerencsére ezt senki nem kiabálta rám. Csak Pedro, de ő is csak azért, mert nem foglalkoztam vele eleget, és miattam rendszerint elkéstünk mindenhonnan.

Összekocogtatva hosszú körmeimet, elégedetten tanulmányozom masszív állapotát. Ékszeresemhez lépve kiveszek egy bőr csipkés széles karkötőt, valamint egy türkizkék színben pompázó rózsa alakú fülbevalót. Hatalmas sóhajtással ülök le a fésülködőasztalomhoz, ami barátnőmnek is szemet szúr. Mögém lépve azon nyomban kikapja kezemből a hajkefét, majd hozzálát fésüléséhez. Becsukva szememet nővérem boldog nevetését hallom gondolataim között. Rendszerint kikacagott, ha tehetetlenül ültem kezei között.

-          Tudod, hogy én bármiben segítek neked. –kedves hangja hatására pilláim kipattannak, szemében az őszinte csillogás vidámságot csempészik hangulatomban.

-          Köszönöm. –legyintve egyet fejen vág a fésűvel, majd szabad kezét szája elé kapva, bűnbánatosan néz rám a tükör segítségével. –Ugyan Katina, semmi gond. Megszoktam, hogy ilyen vagy. –a mindig életvidám, szeleburdi lány azonnal belopta magát a szívembe. Igaz, nem jöttünk ki jól, de a végzetes dolgok és a sors kegyetlen fintora megmutatta nekem az igazbarátság fogalmát. Jóban, rosszban együtt vagyunk, rengeteg dolgot éltünk már át.

-          Hé, ez nem volt szép. Nem vagyok idióta, csak elfelejtkezem lényeges dolgokról. –szája sarkában apró mosoly bújik meg, végigsimítva kezén, magamhoz ölelem. –Kész a hajad, lassan indulnunk kéne.

-          Mit szerveztél be már megint?! –hisztérikussá vált hangomat arcvonásommal együtt megpróbálom rendezni, természetesen sikertelenül. 

-          Majd mindent meg tudsz időben. –vészjósló hangja most az egyszer megnevettet, belenézve a tükörbe, tátott szájjal szemlélem mesterien beállított frizurámat. Lágy hullámokban omlik vállamra, hátul pedig hullámcsattal vannak összefogva az apróbb tincsek, amik takarnák arcomat. –Még gyorsan csinálok egy sminket, de aztán sietnünk kell! –sürgető hangja egy kis izgalmat okoz számomra, megfordulva, tűröm szakszerű kezeit.

-          Szólj, ha végre kinyithatom a szemeimet. –már bánt, hogy egyre erősebben nyomja rá a tust. Bosszankodva ülök egy helyben, majd mikor megérzem a szempillaspirál jellegzetes szagát, pilláim szétnyílnak. Tátott szájjal szemlélem árnyalatos festésemet, ami fehér, világos- valamint sötétkék színekből tevődik össze. Zöld szemeimet kihangsúlyozzák hosszú szempilláim, mire elégedetten ölelem meg barátnőmet.

Gyors öltözés után még utoljára végigmérem tükörképem, majd hatalmas sóhajtás után az ajtó felé indulok. Mosolyogva lépkedek le azon a lépcsőn, ahol még délután Hugo rohant le boldogan. Hihetetlen az a srác. Valahogy nem gondoltam volna, hogy bármi is ki fog alakulni közöttünk, hiszen a stílusa egyszerűen ellensúlyozta tökéletes külsejét. Aztán mégis itt van a közös szenvedélyünk, a családi hátterünk, és úgy érzem, rokon lelkeknek számítunk. Igaz nem érzek iránta semmit, illetve, hogy úgy fogalmazzak, ahogy ő, nem merem bevallani magamnak, hogy fülig belézúgtam, de valahogy mégis vonzó számomra. Az-az érdekes, hogy Pedro teljes ellentéte, mégis amikor a közelemben van, elfelejtem a gondjaimat. Nem törődök a jövőmmel, csak a jelennek élek, és élvezem azt az életet, amilyet testvérem halála előtt éltem.
Belépve a híres klubba, meghallom a hangszórókból felcsendülő spanyol ütemeket. Elégedetten sétálok a pulthoz, viszont Katina ujjai csuklóm köré fonódnak. Értetlen tekintetemen jót kacag, majd egy társaság felé húz, ahol éppen dulakodás zajlik. Összehúzott szemekkel pillantok feléjük, viszont az egyik izmos testben felismerem Hachet. Hatalmas ütést mér ellenfelére, de nem számít arra a lányra, aki közéjük ugrik. Számhoz kapva rohanok a társaság felé, agyamban már minden eshetőség lejátszódott. Láttam, hogy Hugo minden izma megfeszült, nem kis pofont kaphatott a vakmerő lány. Leguggolva a sérült mellé nem foglalkozom a kérdő tekintetekkel, viszont a lányban felismerem Mait, aki az idegesítő személyiségével mindenhol jelen volt eddig, de talán ma este minden megváltozik.

(Maite)

Még mindig arra vártam, hogy Berto csináljon valamit, hogy ne késsek el. Körülbelül három perce ment el, az-az nekem olyan két percem volt addig, hogy el ne késsek.

-          Berto hol a jó istenbe vagy már? – mikor hangosan feltettem a kérdést a sarkon egy motor fordult be óriási hanggal és sebességgel.

-          Ha nem akarsz még jobban elkésni, akkor pattanj fel kislány. – rám kacsintott én pedig csak megforgattam a szemem és már mögötte is ültem. Nagyon nagy szerencsém volt, ugyanis összesen egy lámpánál álltunk meg, de ott is csak egy pár másodpercre. Hihetetlen érzés volt száguldozni az autók között miközben azon paráztam, hogy oda fogok-e időbe érni a munkahelyemre. Körülbelül öt perc alatt száguldottunk végig a városon, amikor is a főnököm már a kirakatban bámult, hogy mikor érkezem már meg.

-          Köszönöm. – egy gyors szót volt időm csak odamondani neki és már szaladtam is be a boltba.

-          Késtél. Megint. – főnököm idegesen szólt hozzám én pedig már a hátsó raktárban voltam, hogy lepakoljam a cuccaimat és felkapjam magamra a bolt logójával ellátott pólót.

-          Tudom és nagyon sajnálom, de beleszaladtunk egy kisebb dugóba és szerencsétlenségünkre minden lámpát elkaptunk, de csak két-három percet késtem, és még egy vendég sincs az üzletben. - megpróbáltam magam minél elfogadhatóbban kivágni a történetből és abból a szituációból, hogy elfelejtettem, hogy dolgoznom kell.

-          Mindig ezekkel a kifogásokkal jössz elő és már nagyon elegem van belőled.  Más két kézzel kapkodna ezért a munkáért, mert nem is fizetek rosszul és nem is rossz a munkaidő. – főnököm feje már piros volt az idegesség miatt én pedig minderre csak egy mosollyal válaszoltam és annyival, hogy beálltam a pult mögé és megnéztem, hogy mit kell kipakolnom a raktárból.

Nagyon hamar eltelt a munkaidőm ugyanis nem volt olyan sok dolgom, sőt szinte alig volt mit csinálom. Néhány ruhát kellet kipakolnom, aztán fel kellett sepernem, mert hát valamit akkor is kellett csinálnom, amikor nem jött be senki. De amúgy egész nap volt három vendégünk, amiből csak egy vett egy bukósisakot, de semmi többet. Ezért egyébként nem volt érdemes bejönni dolgozni, sőt még csak felkelni sem volt ezért érdemes.

-          Remélem elégedett vagy a mai teljesítményemmel. Kevés vendég volt, leporoltam minden polcot, átrendeztem ezekből hármat. Kipakoltam ezt a sok ruhát és még fel is mostam a padlót. Ami pedig kimaradt a felsorolásomból, hogy még a raktárt is teljesen rendbe raktam, hogy mindent meg lehessen benne találni.  – felsorolásomat az ujjaimon mutattam és közben végig főnököm szemébe néztem. Nem vártam semmilyen dicsértet azért, amit csináltam csak egy kicsit normálisabb viselkedést szerettem volna ezzel elérni.

-          Rendben van. Holnap reggel találkozunk. – na jó azért egy ügyes vagy vagy valami hasonló jól esett volna, holnap reggel pedig nem szándékoztam bejönni ugyanis nem is kellett volna akkor bejönnöm dolgozni.

-          Holnap?  Nem is kell holnap dolgoznom, mármint nincs holnap munkanapom. – felhúzott szemöldökkel figyeltem, majd az arcomon a kezdeti meglepődöttséget felváltotta az idegesség kisebb jele.

-          Szükségem van rád holnap is. Ide jössz aztán elviszlek a nagyraktárba, ahol szintén rendet kéne rakni, amihez te nagyon értesz szóval rád gondoltam egyből, amikor mondtad, hogy kitakarítottad a kisraktárt. – Remek már a holnapom sem lesz szabad. Pedig annyi mindet terveztem. Lustálkodni akartam vagy délig az ágyban, aztán lementem volna reggelizni olyan egy óra körül. Majd visszamentem volna és az ágyamból megnéztem volna pár filmet, de persze ez csak egy szép álom. Remek.

-          Azért remélem, hogy megfizeted rendesen a plusz napos túlórámat. – megfogva a táskámat idegesen baktattam ki az üzletből, majd a legközelebbi megálló felé sétálva pörgettem át a fejemben a dolgokat.

Megnézve az indulási időt még volt fél órám a megfelelő busz indulásáig, így a táskámból előhalásztam a fülhallgatómat és a telefonomat. Csatlakoztattam, majd a kedvenc zenéimet kapcsoltam be, amik csak úgy dübörögtek a fülemben. Gondolkodtam rajta, hogy ma el kellene nézni egy buliba, de azon járt egyfolytában a fejem, hogy holnap is be kell jönnöm dolgozni, ami azt jelenti, hogy nyolckor már itt kell lennem. A vacillálás közben megérkezett a busz így egy gyorsan felszálltam, majd jegyet váltottam a várom másik részébe.

-          Elnézést, de szabad ez a hely? – nem hallottam a kérdést, mert a fülemben dübörgött a zene, de a kérdező nem adta fel. - Hahó, a hely melletted szabad? – még mindig nem figyeltem fel rá, mert azt hittem, hogy csak megállt mellettem. Mikor végre feleszmélt, hogy nem hallok semmit kezével elkezdett a szemem előtt kalimpálni, amire ijedten állítottam le a zenét és figyeltem végre rá. – Bocsánat, hogy megzavartalak, de a hely szabad? – a mellettem lévő székre mutatott.

-          Igen szabad. – nem szerettem, ha valaki leül mellém, mert vannak olyan elvetemült emberek, akik egy utazás alatt képesek az egész életüket elmesélni. Nagyon reméltem, hogy a mellém leülő csaj nem ebből a mesélő fajból származik.

-          Bocsánat, hogy megzavartalak, nem is akartam felszállni a buszra csak a barátom, aki motorozik mellesleg nem tudott értem jönni, mert más dolga volt. Mindig segítenie kell másoknak, aztán most az egyik ismerőse volt bajban. De annyira aranyos. Múltkor voltunk együtt bulizni, és ott volt egy másik csaj, aki rázta neki a seggét, de ő mégis azt mondta a csajnak, hogy kopjon le. Még akkor is, ha lehet, hogy szebb volt nálam. – a szőke középhosszú haját előresimítva csak tovább mesélt, amitől nekem már kezdett elegem lenni. Könyörgöm három perce ül mellettem, de már nemsokára a csaj azt is tudtomra adja, hogy hogyan képzeli el az esküvőjüket. – Na mindegy a lényeg az, hogy van egy barátom, aki motorozik már egy ideje és nagyon szeretem, és szerintem ő is szeret engem. Múltkor voltunk egy buliba, ahová valahogy bejutott pár huligán. Motorosok voltak ők is, de nem voltak meghívva és a semmiből állítottak oda. Na mindegy és akkor a legjobbat nem hagyom ki egy srác, aki irtó jól nézett ki. Fekete haj, sötét szemek elképesztő alkat, na mindegy beleugrott egy csajjal a medencébe. Annyit nevettem és akkor odahívtam a pasimat, hogy mentsen ki és ő egyből odajött, hogy megnézze jól vagyok-e. Aztán mondjuk el is ment, de fáradt volt és nem akartam még jobban lefárasztani. – na jó összerakva a képet. A csaj is ott volt abban a buliban ahol mi is, ez a csaj imádja azt hajtogatni, hogy na mindegy és körülbelül a szőke hajától, amit két percenként lebegtet meg előttem idegbajt kapok. Imádkoztam, hogy szálljon le,  minél hamarabb, de ahogy érzékeltem, nem nagyon akart a közeljövőben ilyesfajta cselekedetet véghezvinni.

-          Bocsi kiengednél, mert le kell szállnom. – muszáj voltam minél távolabb kerülni tőle, mert nagyon irritált ez a csaj pedig nem is ismertem, viszont a bulin már látnom kellett volna.

-          Mindjárt kiengedlek, mert én is leszállok. – remek. Leszállok körülbelül hat megállóval hamarabb, hogy ne kelljen ezt a csajt hallgatnom erre nem ő is leszáll. Lehet, hogy idegbeteg leszek, így a buszút végére. Ilyenkor jövök rá, hogy miért is nem szeretek buszozni. Ideje lesz  letennem a jogsit és egy autó vennem, mert az ilyen kis csitriktől kiráz a hideg.

-          Ó remek. – műmosolyomat feltéve vártam, hogy a megállóhelyhez érkezzünk, és minél hamarabb szabadulhassak a szöszitől.

-          És neked van barátod? – nem akartam semmit az orrára kötni és mentőövként sikeresen megálltunk a megállónál.

-          Bocsi szöszi, de sietek. – lelépkedtem a busz lépcsőin majd óriási tempóban kezdtem el a hazafelé vezetőúton sétálni.

-          Semmi gond, nem mindenki szeret a magánéletéről beszélni. Főleg, ha nincs senkije az embernek, na akkor meg nincs is kiről. – ez a csaj egyszerűen nagyon kész. Ki ez és mit akar egyáltalán? Biztos valaki rám küldte, hogy kikészítsen, csak ez lehet a magyarázat arra, hogy már vagy fél órája zsibbasztja az agyam.

-          Fogd fel, csak neked nem akarok beszélni a privát dolgaimról. Nem rád tartozik és nem is ismerlek, hogy az orrodra kössek bármit is, ami az életemmel kapcsolatos. – kicsit előresiettem és reménykedtem benne, hogy a csaj végre békén hagy és nyugodtan hazamehetek.

-          Bocsi nem akartalak kiakasztani, csak kicsit magányos vagyok, mert nem találkoztam már a barátommal egy pár napja így nincs kivel beszélgetnem.  Aztán úgy gondoltam, hogy beszélgethetnénk. – úgy látszik a szöszi nagyon nem veszi az adást azzal kapcsoltban, hogy nem szeretnék vele kommunikálni. Szerencsére már csak pár háznyira voltam az otthonunktól, így már majdnem futva tettem meg az utolsó métereket.

-          Na ide figyelj szöszi. Idegesítő vagy, én pedig hazaértem. A viszont nem látásra. – királynőket megszégyenítő módon integettem a hazáig kísérő csajnak, majd gyorsan belépve a házba végre egyedül érezhettem magam. – Na végre. Csend és béke.

Belépve a szobámba a táskámat a sarokba dobtam én magam pedig levetődtem az ágyra. Jól esett egy kis pihenés ugyanis az utam utolsó fél óráját körülbelül futással töltöttem így lábaim teljesen kifáradtak. Kivettem a telefonomat a zsebemből majd a kijelzőre nézve kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy ebben a hónapban még nem kaptam édesanyánktól egyetlen SMS-t sem. Pedig ilyenkor már rég túl szokott lenni a szokásos üzeneten. Úgy gondoltam a hónapban szakítok az úgynevezett hagyományokkal és én fogom felhívni őt, hogy megtudjam, hogy mi van vele és hol tartózkodik éppen a világjáró körút keretében. A kontaktok között kikerestem a számát majd a zöld gombot benyomva indítottam a hívást.

-          Mrs. Oliveira telefonját hívta, aki jelenleg nem tud beszélni. Kérem a sípszó után hagyjon üzenetet. – a hangposta már majdnem a hívás beindítása után megszólalt, az-az valószínűleg ki van kapcsolva. Nem akartam tulajdonképpen semmit beszélni vele, csak körülbelül már nem emlékszem arra, hogy hogyan is néz ki vagy hogy milyen a hangja olyan régen láttam és hallottam már őt.

-          Szia anya. Maite vagyok. Gondoltam érdeklődöm felőled, mert ebben a hónapban még nem jelentkeztél. Ha megkapod a hangpostádat majd hívj fel. Szia, szeretlek. – kinyomva a telefont éppen eltettem volna a készüléket mikor egy hívásom érkezett Diegotól.

-          Igen? – beleszólva vártam, hogy barátom elmondja, hogy mit akart, de nem éppen úgy reagált, ahogy vártam volna.

-          Kivel beszélek? Halló? – akarva akaratlanul is egy nevetőgörcs jött rám. Csak Diego lehet olyan elvetemült, hogy nem tudja, hogy kit és miért hívott fel.

-          Diego Maite vagyok és te hívtál fel. – még mindig mosolyogva vártam, hogy mit szeretne.

-          Jaj tényleg tudom, hogy mit akartam. Na, este buli van, szóval öltözz ki és érted megyek egy óra múlva. – na akkor az esti terveim már megoldódtak. Letettem telefont és ha akartam se tudtam volna elfelejteni, hogy egy óra múlva kész kell, hogy legyek.

Gyorsan beálltam a zuhany alá, majd egy rövid tusolást beiktatva már a ruháimat válogattam, hogy mit is vehetnék fel.  Végül a választásom egy fehér pánt nélküli hosszított felső lett, amihez egy fehér magas sarkút vettem fel. Majd a hidegre való tekintettel egy derékig érő farmer felsőt is felvettem. Hajammal nem törődtem sokat. Hajvasalóval szög egyenessé varázsoltam a tincseimet. Sminkemmel szintén nem bíbelődtem sokat. Alapozóval eltűntettem az apróbb bőrhibákat, pirosítóval kiemeltem az arccsontomat, majd a szempillaspirál segítségével óriási pillákat varázsoltam magamnak. Az irataimat egy levéltárcába csúsztattam majd az órámra nézve idejét láttam annak, hogy elinduljak.

A klubba belépve sok ismerős arccal futottam össze és így elsőre nem bántam meg, hogy eljöttem. A pulthoz sétáltam és egy vodkanaranccsal nyitottam meg az estét, amikor valaki megzavart fizetés közben.

-          Nem furcsa, hogy megint összefutunk? Te voltál az a csaj a buszon is, nem igaz? – első kérdésem, amit magamnak feltettem, hogy ez meg ki a franc. Aztán amint megláttam, hogy ki az a homlokomra csaptam a tenyeremmel.

-          Szöszi már megint te? – nagyon untam már a csajt, hogy még itt sem hagy nyugton. Éppen őt néztem, hogy mi lesz következő mondanivalója, amikor a válla fölött Hugot és Bertot láttam meg dulakodni. – Fogd meg. – a poharamat a kezébe nyomva futásnak eredtem és próbáltam minél hamarabb odaérni, és leállítani a bátyámat. A tervem annyiban sikerült, hogy Hugo nem bántotta Albertot, viszont a neki szánt ütést én kaptam, így eszméletlenül zuhantam a földre.