Három méterrel a felhők fölött 7.

Sziasztok!
Hatalmas késéssel, de megérkezett az új fejezet.! Nagyon sajnáljuk, de reméljük tetszeni fog!
Tekintve a szavazat állására, ami már ugye lezárult, ajánlott zenéket is raktunk a fejezethez. Jó olvasást!:)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Maite)

(Little Mix - Cannonball)

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Valószínűleg eszméletlenül feküdtem ugyanis az idő csigalassúsággal telt a szemem előtt pedig csak egy fekete tér lebegett. Úgy éreztem magam mintha egy sötét szobában lettem volna bezárva, ahonnan kispórolták a villanyokat és még az ablakokat is. Elég régóta kerültem már ebbe a képzelt sötétszobába, de nem tudtam szabadulni.  A tér határtalan volt és egyetlen kijárat sem szakította meg a sötétséget. Jó néhányszor megfordultam a saját tengelyem körül, amikor a távolból hangokat hallottam, de nem tudtam semmilyen értelmes szót, vagy mondatot összerakni a hallottakból. A hang nem volt elsőre ismerős, de a nevem már teljesen kivehető volt az előbbi maszlaghoz képest. A hangnak sikerült közelebb férkőznie hozzám viszont az én lábaim egyenesen a földbe gyökereztek és nem mozdultak. Szemeim lecsukódtak, és az agyam minden egyes szegletével a hanghoz tartozó arcot kerestem, de hiába. Végül feladtam és kinyitottam az eddig zárva tartott szememet, viszont a kilátás koránt sem volt kellemes. A vakító fények bántották a szemem, de végül rájöttem, hogy mi is történt velem. A tánctér közepén feküdtem mellettem pedig Lolita térdelt. Meglepett, hiszen az eddigi találkozásaink nem éppen arról szóltak, hogy puszipajtások legyünk.

-          Minden rendben? – elég hülye kérdés ez ilyenkor, de nem hibáztatom én is ugyanezt szegeztem volna egy sérült fejéhez.

-          Azt hiszem valaki megütött. – nem voltam tisztában az elkövető kilétével, de éreztem, hogy perceken belül fény derül az elkövetőre és tisztázódni fognak a fejemben a hiányzó részletek, amik valószínűleg az ütés miatt vesztek el.

-          Megütött? Fejezzük ki inkább úgy magunkat, hogy akkora jobbegyenest kaptál, hogy egy profi bokszoló nem küldi le így az ellenfelét a ringben. – szemeim nagyra nyíltak és a körülöttünk álló tömeget kezdtem el pásztázni. Tekintetem két dühöngő srácon akadt meg, akiket másik két srác választott szét. „Persze miért is ne velem történhetne ez meg.” Gondolataimat nem tudtam kordában tartani, viszont az agyam szerencsére nem kapcsolt így nem hagyta el a számat ez a mondat. Az első számú dühöngőben Hugo személyét ismertem fel a második számúban pedig Alberto vonásait figyelhettem meg. Nem értettem, hogy a bátyám miért nem tudta már elásni a csatabárdot kettejük között, de biztos voltam benne, hogy ez után az ütés után, amit valószínűleg, na jó biztos, hogy Bertonak címezett kijár nekem annyi, hogy elmondja az ő verziójában is, hogy miért utálja azt az embert, akivel én igenis jól érzem magam. – Látom nem vagy még a helyzet magaslatán. Gyere segítek felállni aztán irány a  mosdó. – minden az elmondottak szerint haladt. Először ő állt fel, majd a kezét nyújtva engem is felsegített a földről. Bátyám megpróbált hozzám szólni, de Loli egy figyelemreméltó és magabiztos intéssel hagyta ott őt, majd Berto előtt elhaladva ugyanezt a karmozdulatot vetette be. Azt nem teljesen mondhatnám, hogy velem minden renden volt, vagyis inkább a fejemmel, mert abban a pillanatban amikor beléptünk a mosdó helységbe szédülni kezdtem a halántékom pedig erős nyilallásba kezdett. Kicsit megijedtem, mert az hittem, hogy ismét el fogok ájulni, de szerencsére csak egy hirtelen mozdulat okozta ezeket a tüneteket.

-          Na, most van az a pillanat, amikor nem vagyok valami jól. – Loli kérdőn nézett rám és a félmondatom folytatását követelte a tekintetével.  – Szédülök, hányingerem van, de semmi komoly már jobban vagyok. – füllentésem után a szórakozóhely mosdójának a tükrébe kezdtem el szemügyre venni az arcomon okozott károkat. Egy nagyobb még kék színben pompázó folt plusz egy kis lila. - Ez még nem is annyira vészes. – amint kimondtam ezt a mondatot a fény máshogy tört meg a kis helységben, így az  arcomra nagyobb fény vetült. – Na jó visszaszívom, kicsit vészes. Bassza meg ez nagyon csúnya. Ki volt? – amíg a válaszokra vártam a táskámból egy régebben benne hagyott alapozót szedtem elő, majd azzal próbáltam meg az ütés nyomait eltüntetni.

-          Ha gondolod segítek. – valami volt Lolinak a mosolyában, ami arra utalt, hogy ne bízzak meg benne, mert ő egy ugyanolyan éjszaka élő csaj, mint én. Viszont az öltözködéséből és a suliban kialakított mostani baráti kör eléggé arra utal, hogy egy sznob, akivel nem kell foglalkozni, mert nem ér annyit. A vállamon kialakult jó és rossz párharcot a jó énem nyerte, így egyértelmű volt, hogy elfogadtam a segítséget. Átnyújtva neki a tubust fél szememet lecsuktam, hogy az érintésre érzékeny területeken tompítsam a kialakult fájdalmat. – Komolyan nem tudod, hogy teljesen véletlenül, ki volt az úgynevezett támadód? – nemleges fejrázásom után éreztem, hogy a válasz nem lesz felemelő, végül pedig Loli arckifejezésére ugrott be minden kimaradt jelenet az estéből.

-          Jó már tudom. Hugo volt az. Bertot akarta megütni, végül pedig az én arcom fogta fel az ütését. – nem tudtam, hogy miért is összegzem a történteket, de szükségem volt erre az eszmefuttatásra, hogy kicsit közelebb kerüljek a Hugo – Alberto ellentét megoldásához. Igaz, hogy már tudom, hogy mi történt kettőjük között, de nem hiszem el, hogy emiatt akarta megütni a bátyám Bertot. Egyszerűen ez egy olyan képtelenség, amit senki sem hisz el. Hangos elmélkedésemet egy harmadik személy szakította félbe, akiről el is felejtkeztem.

-          Ó hát itt vagy. Láttam mi történt veled a tánc paketten. Elég durva volt, de nem értem miért ugrottál aközé a két srác közé. Gondolom ismerted őket, de akkor sem értem. – ez a csaj komolyan az agyamra ment.

-          Szöszi neked mi közöd ehhez? – kicsit felhúztam magam azon, hogy kérdezősködött, pedig higgadtnak és nem törődömnek kellett volna, hogy tűnjek az ő szemében.

-          Csak gondoltam megkérdezem, de mindenki rólad és a szép ugrásodról beszél kint úgyhogy ha nem tőled tudom meg akkor  simán elmondja valaki más. – nem értettem, hogy miért akarja minden áron tudni, hogy mi van velem ezért egy gyors elhadarást terveztem, hogy szinte fel se fogja, hogy mit hallott.

-          Beugrottam aközé a két ismerősöm közé, akikkel nem kellett volna ilyen testi sportban összefutnom, mint a verekedés. Az egyik a testvérem a másik pedig egy srác, akit ismerek. Még valami, amit tudni akarsz? – egy levegővételre sikerült mindezt kipréselnem magamból, a csaj pedig elégedett fejet vágott, hogy mindezt megtudhatta tőlem.

-          Szerintem mindent megtudtam kivéve, hogy melyik srác a testvéred. Mind a két pasi nagyon jól nézett ki, de bepróbálkoznék a tesódnál, ha neked nem gond. – hogy nem gond-e? Ha a bátyám éppen nem érdeklődne egy lány után sem ilyen komolyan, mint Lolita iránt, még akkor sem engedném neki, hogy a testvérem közelébe menjen ilyen idegesítő ábrázattal. A végén még minden második percbe azon aggódhatnék, hogy a tesómból egy érzelmes nyálgépet csinál.

-          Az a testvérem, aki megütött, viszont ő foglalt, szóval keresned kell valaki mást, akivel összejöhetsz. – a végére bevágtam még egy sajnálom fejet és ennyi.

-          Ne már. Ezt most ugye nem mondod komolyan? Nekem mindig ilyen a szerencsém a pasikkal, amikor kinézek magamnak egy srácok kiderül, hogy vagy van csaja vagy pedig egy kőbunkó, akivel nem lehet bírni.

-          Amúgy azt hittem, hogy neked barátod van. – ennyi megragadt a buszon, hogy ő most nagyon magányos, mert nincs itthon a barátja, vagy csak nem találkoztak, így nem tud kinek beszélni, amit az emberiség többi része bán meg, mert nekik kezd el arról beszélni, hogy mi van vele. Megfordult már a fejemben a gondolat, hogy kimegyek az első buszmegállóba, felteszem a buszra és hagyom, hogy az öreg nénikkel jól kitárgyalják a mindennapjaikat. Valójában még a csaj nevét se tudtam, de nem is akartam annyira.

-          Persze, hogy van és most is itt van velem, de tudni akartam, hogy ki a tesód. – nem értettem miért beszél úgy mintha egy: nagy barátnők lennénk, kettő: ismerne engem már régóta, de ilye távoli rokon szinten.

-          Akkor miért nem a barátoddal vagy? – nem értettem és körülbelül már azon járt az eszem, hogy miként lépjünk le innen.

-          Csak gondoltam visszaadom az italodat, és megnézem, hogy hogy vagy. – az első normális emberre utaló tulajdonságok megmutatkoztak a Szöszi csajban, de akkor sem bírtam volna már sok időt eltölteni egy helységben vele, így elindultam kifelé.

-          Köszönöm. – ezzel hagytam ott őt, de észre sem vettem, hogy mindeközben Loli a beszélgetés végére kettesben hagyott minket. – Mikor ment ki? – szokásos hangos gondolkodásomat egy ismerős arc zavarta meg, ami gyors iramban közeledett az arcom felé.

-          Ne haragudj. Hagynod kellett volna, hogy engem üssön meg. Miért álltál közénk? – arcomat két kezébe vette és úgy próbálta meg az ütés nyomait keresni, de csak kisebb nagyobb sikerekkel. Az alapozó elég sokat takart, így csak sejteni lehetett, hogy hol vannak a monoklim határvonalai. – Még egy kérdés hova lett a lila foltod? A táncparketten elég szép ütésnyom maradt meg, nem hiszem el, hogy az a csaj mindent eltűntetett.

-          Ennek így kellett történnie. Az ütésnyomot eltűntettem, de csak egy ideig, alapozóval. – rövid válaszokat adtam, mert meg akartam keresni Hugot, hogy beszéljek vele és összerakjam a kirakód darabjait, hogy ki miért utál és kit ebben a történetben.

(INNA - Crazy Sexy Wild)

Mikor éppen a végére értem a mondandónak egy ismerősen csengő zene szólalt meg Berto pedig a táncparkett felé kezdett húzni. Nem volt most sok kedvem táncolni, de végül beadtam a derekam, hiszen imádtam az éppen szóló zenét. A dallamokra csípőm automatikusan kezdett el mozogni, így nem is tudtam volna nemet mondani Bertonak, meg hát amúgy sem. A mosolyával elvarázsolt és ezzel ő nagyon is tisztában volt. Kihasználva a helyzetet kezét a csípőm köré fonta szájával pedig nyakam vonalára adott apró puszikat.

-          Miért akart a bátyám megütni? – megszakítva a puszi sorozatot a szemébe nézek és egy őszinte választ kapok, de éreztem, hogy a válasszal csak ködösít.

-          Meglátott és elborult az agya és nekem esett, hogy húzzak el a közeledből és hasonlók. – amikor bátyám szavait próbálta meg idézni teljesen olyan kézmozdulatokat használt, amilyet bátyám is szokott.

-          Nem hiszem el, hogy csak így egyszerűen a semmiből meg akart támadni. A bátyám nem egy vadállat. – kérdőn néztem rá a kezeimet pedig összefontam a mellkasom előtt.

-          Ha arra célzol nem szóltam be neki semmit. De komolyan. Meg is esküszöm, ha ez szükséges. -  nem arra tartottam igényt, hogy esküdözzön nekem, hanem arra, hogy az igazat mondja el, ami jelen esetben nagyon nem  ez volt.

-          Szia szívi. Mi a helyzet? – hirtelen Szöszi került elő a semmiből, és nem nekem hanem Bertonak kezdett el beszélni.

-          Mi van? Hagyj békén. – a Szöszi kezeit villámgyorsasággal hámozta le magáról, közben pedig végig engem nézett. Természetesen a csaj nem tudta, hogy mi van, ahogy én sem, így ketten álltunk előtte válaszokat várva.

-          Elmondanád, hogy mégis ki ez a csaj? – kérdő hangomat elővéve nem egy féltékenységi jelenetre készültem, de nagyon érdekelt, hogy a csaj róla áradozott-e a buszon, amikor a barátját emlegette.

-          Ő az exem. Kamilla. Kamilla ő pedig a mostani barátnőm. – szépen bemutatott minket egymásnak, ami viszont egy kicsit sem vigasztalt meg engem. Ez a csaj körülbelül megkeseríti az életemet.

-          Nem vagyok a barátnőd. És addig nem is leszek, amíg nem rendezed magad körül a dolgaidat. – ezzel a mondattal hagytam ott és nem érdekelt az, hogy mit csinál innentől kezdve.

A bárpult felé vettem az irányt, ahol az előbbihez hasonlóan egy vodkanaranccsal öblítettem le az előbb történt dolgokat. Alberto is átvágott, a testvérem nem engem akart, de megütött. Tényleg még vele is beszélnem kell. A táncoló tömeget kezdteem el pásztázni abban a reményben, hogy a bátyámat majd meglátom valahol, de az első áttekintésre nem találtam meg. Viszont a következő körben megláttam őt és addig nem vettem le róla a tekintetem, amíg el nem értem, majd amint meglátott idegesen kezdett el beszélni nekem.

-          Minek kellett az utamba állni? Nem szándékoztalak megütni. – arca a gondolatra eltorzult és az arcomat vizsgálgatta.

-          Miért akartad megütni? Mert régen beárult téged? Komolyan ennyire gyerekes lennél, hogy ezt nem felejtetted még el? – ördögies kacaj tört ki Hugóból, ami erősen arra figyelmeztetett, hogy korántsem az történt, amit már hallhattam Bertotól.

(Lolita)

(Dorian - Tormenta de Arena)

Megfogva az ájult lány lábát, felemelem, ezzel is segítve egy kicsit a vér áramlását. Hugo mögöttem megkövülten áll és bámul, de jelen pillanatban nem tudok rá összpontosítani. Maitét nem ismerem még annyira, de úgy érzem, segítenem kell, hiszen testvére nincs épp a helyzet magaslatán. A láb emelésével sikeresen vért juttatok az agyába, ennek következtében pedig szépen lassan ki is nyitja a szemét. Sóhajtva fogom meg kezeit, majd lágyan felsegítve, a mosdó felé vesszük az irányt. Tekintete zavaros, nem kis ütést kaphatott züllött testvérétől. Karját vállamra téve, együtt tesszük meg a megmaradt távolságot, miközben Hugo ordítására figyelünk fel. Megrázva fejem jelzem neki, most nem alkalmas az időpont arra, hogy jelenetet rendezzen, végezetül pedig elzárkózunk a spanyol zenevilág elől a mosdó segítségével. Puhatolózva, aránylag kedvesen viselkedek vele, de szemét énem most is a felszínre tör.

-          Te egy igazi idióta vagy. –nemes egyszerűséggel jelentem ki a Mairól alkotott véleményemet, majd a falnak támaszkodva figyelem, ahogy hidegvizet lögyböl az arcára.

-          Te ezt nem értheted. Évek óta a bátyám elnyomásában élek. Ha valamit megtilt, nem is kísértem a sorsomat. Meguntam ezt, és még nem tudom miért, de fontos nekem Alberto. –halk hangja meglep, cipője miatt kicsit meginog, de sikeresen megkapaszkodik.

-          Ilyenkor nem szabad közéjük állni, mert nem tudják kontrolálni a tetteiket. Évek óta ebben a társaságban élsz, és nem tudtál ilyen alapvető információt? –a szarkazmus megtalálható szavaim mögött. Nem tudom miért, de a kezdetektől fogva nem szimpatikus nekem ez a lány.

-          Most gondolj bele. Mi van, ha ezt az ütést Berto kapja? –felnevetve fogom a fejem, ennyire nem lehet naiv valaki.

-          Valószínűleg megtántorodik, és kétszer olyan erősen adja vissza. Ezzel szemben te elterültél a földön. –megrázva fejem a kilincsért nyúlok, de Maite ujjai megakadályozzák azt.

-          Miért vagy ilyen ellenszenves velem? Nem is ismersz. –a csalódottság jelei megtalálhatóak arcán, melyet most jelen pillanatban egy hatalmas vörös folt éktelenít be. Igazából gyönyörű lánynak tartom, de akkor is úgy vélekedek a testvéres témáról, hogy egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Az okokat nem tudom, nem is akarom. Úgy érzem, nem szeretnék még jobban a családi banzájba belefolyni. Egy szőke magamutogatós lány lép be közénk, majd Maitéval folytat sürgős eszmecserét, amit úgy gondolok, hogy nem nekem találtak ki. Egy ideje már nem tudom elviselni a síró lányokat, bár nálam is elég sokszor törik el a mécses.

-          Mindenkivel ilyen vagyok, szokj hozzá. –suttogva ejtem ki a mondatot számon, majd kilépve az ajtón, a boldog tömegbe vetem magam. Agyamra szokatlan köd telepedik, szívem heves tempót diktálva veszi fel a latin ritmust. Az ismeretlen zene ütemét felvéve, csípőm automatikusan kezd el mozogni, ezzel is megadva a számomra oly fontos kezdetet. Újdonsült társaságom közül egyedül állok a parkett közepén, de többen összesimulva, kissé már-már erotikusan ropják körülöttem. Egy férfias test simul hátamhoz, viszont én egy percre sem hagyom abba táncomat. Úgy érzem kell valami, ami jelen esetben lenyugtat, hiszen amit Mai mondott, kissé pofon ütött. Nővérem mindig az ellen próbált nevelni, hogy ne ítéljek első látásra, ismerjem meg inkább a személyeket. De egyes helyzetek olyan vehemenciával váltják ki belőlem a negativitást, amit még én magam sem értek. Maite egyelőre még csak egy idegesítő, feltűnéstől viszkető lány az én szememben, ami vagy megváltozik, vagy egy idő után csak romlani fog.

-          Nagyon szakszerű voltál Hache húgánál. –a búgó hang megnevettet, megfordulva az ölelésben, karjaimat barátom nyakába teszem.

-          Ha már ti csak állni tudtatok, valakinek cselekednie is kellett. Nem gondolod? –csalafinta tekintetem elmerül hatalmas barna szemeiben, számra féloldalas mosoly kúszik.

-          Azt hittem már nem is akarsz látni. –arcom eltorzul, hiszen az aznap történt dolgok még most is mélyen az emlékezetemben égnek.

-          Azon az estén én voltam a hülye. Ti figyelmeztettetek, tehát semmi okom nem lenne a haragra. –fülébe suttogva elégedetten indulok el a bárpult felé. Valahogy a srácok közelében elfelejtem az összes gondomat, és csak a jelennek élek, és mindezt úgy teszem meg, ahogy a kedvem tartja. Kérve egy vodkát, a csaposnak felmutatva, iszok az egészségére. A mellettem lévő széken helyet foglal Chino, majd az ajtó felé intve, indulásra késztet.

-          Elviszlek valahova. –kedves mosollyal veszi kezébe bukóját, majd karon ragadva motorja felé húz.

-          Nem mehetsz vele Lolita. –Hache mély hangja utat tör a keletkezett csendben, agyam átszellemül. Kirántva kezemet Chino szorításából, kecses járással indulok el a spanyol felé.

-          Add át Katinának, hogy a telefonom segítségével elér, ha valamit akar. Szia Hache. –bájos mosoly kíséretében intek neki egyet, de elkapva csuklómat, magához ránt.

-          Nem engedlek el.

-          Nem vagyok már kislány. Betöltöttem a tizennyolcat, úgyhogy a saját tetteimért én felelek. Inkább ápold a testvéreddel a kapcsolatodat, és ne rám pazarold az idődet. Nem akarok tőled semmit sem Hugo Oliveira. –mérgesen pillantok rá, de az ő szemei sem tükröznek most mást. Kitépve karomat ujjai közül, lekapom magas sarkú cipőmet, majd a motoron helyet foglaló Chinoig, futva teszem meg a távolságot. Felpattanva a járgányra cipőimet messzire hajítom, nem foglalkozok semmivel, csak azzal az életérzéssel, ami ismét magával ragad.

(Pachanga - Calienta)

Morogva csapkodom szekrényajtómat, nem érzem könnyűnek a tinédzserek életét. Nem elég az, hogy fogalmam sincs mit vehetnék fel nővérem által kitalált programra, még a hajam is olyan mint egy szénaboglya. Egyáltalán azt sem értem, hogy miért pont most kell megismernem a barátait. Most, amikor semmi sem áll a helyzet magaslatán. Mérgesen huppanok le helyemre, majd egy hatalmasat ordítva, várom a megtestesítő nyugalmat. Édesanyám kacagva nyitja ki ajtómat, leülve mellém végigsimít vállamon. Minden nap tartogatott számomra egy kedves mosolyt, és ez most sem maradhatott el. Csalódott tekintetemet ráemelve, bosszankodva figyelem bájos arcát. Igazából nem vagyok teljes mértékig megelégedve magammal, mindig is barna szemeket szerettem volna, ehelyett a csúnya zöld helyett, és ezzel Ria is tisztában volt. Igaz, ő átlagosnak véli, én mégis inkább el akartam veszni a tömegben. Utáltam, hogy a családi, anyagi hátterünkkel kilógtunk a sorból, bár a középiskola által nyújtotta szabadságvesztés megtanított minket arra, hogy a pénz az úr.

-          Mi a baj Napsugár? –szem forgatva figyelem anyát, aki szekrényemhez lépve megpillantja a halomban heverő ruháimat.

-          Tudod, ma találkozom Ria barátaival, de nem mondott semmi konkrétumot. Fogalmam sincs mit illik ilyenkor felvenni! –anya kivéve egy csodálatos combközéptől kissé rövidebb élénk narancssárga színű pántnélküli ruhát, meglengeti szemem előtt.

-          Ez megfelel? –tátott szájjal bólogatok, és már gondolatban meg is jelenik előttem a kiegészítő, valamint a mindent eldöntő cipő. –Nem, meg se forduljon a fejedben! Ehhez magas sarkú illik!

-          Lehet egy kérdésem?

-          Már volt. –sunnyogó tekintettel lép be gardróbomba, majd egy gyilkos cipőt kezébe kapva, boldogan lépked vissza az ágyhoz.

-          Akkor lehet két kérdésem?

-          Már volt. –összehúzott szemekkel méregetem édesanyámat, aki jelen pillanatban egyáltalán nem viselkedik érett szülőként.

-          De hát mikor? –fujtatva figyelek rá, agyam egyáltalán nem fogja most a poén részét.

-          Hát most. –felsóhajtva csapok homlokomra, ezáltal elterülök az ágyon.

-          Edzőcipővel vagy bakanccsal miért nem jó?

-          Azért, mert nem mutatna sehogy sem. Amúgy sem értelek. Megveszed a szebbnél-szebb cipőket, és helyette inkább a sportosakat hordod. –nevetve csóválja meg fejét, jobban belegondolva igaza van. Mindig is magas sarkúkra költöttem a pénzemet, de csak a szemem kívánta őket, ugyanis egyszer sem hordtam. Váll rántva állok fel, majd fürdő felé véve az irányt, gyors tusolással frissítem fel testemet. Az édesanyám által kiválasztott ruhát magamra kapva, elégedetten pillantok végig az egészalakos tükörben. Mindig is jó ízlése volt divat terén, bár a kezemet annyira nem tudta megkötni, hiszen most is stílusom diktálta a papírformát. Kezembe véve egy bokacsizmát, elégedetten lépkedek vissza anyához, aki Riával oldalán várja, hogy kezelésbe vehessék a hajamat.

-          Már megint alakítasz? Divattanácsadónak ne menj. –nővérem hangos kacagással tűri gyilkos pillantásomat, cipőmet megfogva, felé hajítom.

-          Mondja ezt az, akinek kisebbség érzete van a barátja mellett, ezért inkább húszcentis cipőkbe erőlteti lábát. –elégedett vigyor jelenik meg arcomon, Ria pedig büszke arcát mutatva, jó testvér lévén visszajuttatja hozzám lábbelimet, ami sikeresen fejemen landol.

-          Szemét vagy. –nevetve esik hajamnak, majd meglátva a gubancos tincseket, felsóhajt. –Nem igaz, hogy lány vagy, és nem tudsz a külsőddel törődni.

-          Hé! Én törődök, de valahogy a hajam mindig kimarad a reszortból. Tudod, hogy ha tehetném, egészen rövidre vágatnám, de valaki, aki a szobában tartózkodik féltékeny, és nem engedi. –anya fej rázva hagy minket egyedül a civakodással, általában, ha rossz hangulat adódott a család miatt, mi egy-két csipkelődéssel rögtön feldobtuk mindenki kedvét.

-          Jó hogy nem hagyom. Hogy néznél ki? Mint valami koldus. –óvatosan fésülve a már-már rasztásodó tincseket, hangosat sóhajt.

-          Mitől félsz? –barna szemeit rám emeli, a tükör segítségével felvesszük a szemkontaktust. –Ígérem, hogy nem foglak leégetni.

-          Nem, dehogy. Nem ettől. Jó pofa vagy, szép és csinos. Úgy gondolom nem kell ennél több ahhoz, hogy fogj magadnak egy normális, törődő srácot, aki nem csak a szexre megy. Tudom Sol, hogy ott van neked Pedro, de akkor sem szimpatikus az a gyerek. –elhúzva száját, hajvasalót vesz a kezébe, majd segítségével lágy hullámokat varázsol fürtjeimbe.

-          Már elmondtad róla a véleményedet. De Ria. Nincs vele semmi baj, csak te nem látod át a helyzetet teljes mértékig. Esélyt sem adsz arra, hogy megismerd. –kioktató hangnememet csupán néhányszor alkalmazom családon belül, inkább az idegeneknél nagy a szám.

-          Akkor sem tetszik nekem, ne várd, hogy elfogadjam. Valami a természete miatt taszít, és nem is akarom megismerni. Nem tudom támogatni ezt a kapcsolatot, ne várd el tőlem. –kissé szomorkás hangja meglep, végezve hajammal szobája felé indul.

-          Sajnálom. –egy szó, mégis mindent ki lehet fejezni vele. Sajnálom, hogy nem szimpatikus neki Pedro, ahogy azt is, hogy ez engem most nem érdekel. Ameddig boldog vagyok vele, addig ápolni fogom a kapcsolatunkat, és nem engedek ebből. Nem szólhat bele senki. Természetesen a tanácsokat szívesen veszem, és ha jónak is látom, megfogadom, de amúgy inkább elengedem a kioktatást fülem mellett. Felkapva cipőmet, az éppen csengető társaság felé indulok. Kinyitva előttük az ajtót, meglepetten konstatálom, a főiskolás korú fiatalokat.

(Pachanga - Close To You)

Egy gyönyörű ház mellett leparkolva, láblendítés segítségével leszállok. Szerettem ezeket a srácokat, és valahogy elengedhetetlennek éreztem azt, hogy a közelükben tartózkodjak. Mégis gondolataim között egy hang arra figyelmeztetett, hogy ne éljem bele magamat mindebbe, hiszen hatalmasat fogok zakózni miattuk. Rövid ideje ismerem őket, mégis Chino az a srác, akibe feltétel nélkül megbízom. Hache is közelít ehhez, de a sok szívatás, beszólás valahogy nem fekszik nekem, így neki több idő kell mindehhez. Fogalmam sincs igazából, hogy miért mondtam azt neki a klub előtt, hogy nem akarok tőle semmit. Hiszen legbelül, nagyon mélyen vitatkozok saját magammal. Az egyik énem azt mondja, vágjak bele. Viszont a másik óvva int mindenféle közelségtől. Mégis olyan dolgokat mondtam el neki, amit egyedül Katina tud, és még neki is idő kellett ahhoz, hogy a bizalmi körömbe férkőzzön.

-          Lolita. Itt vagy? –kezét meglengetve arcom előtt, eléri, csakis rá figyeljek.

-          Persze. De hol is van az-az itt? –kétkedő tekintetemet rá emelem, hatalmas barna szemei mosolyogva mérnek végig.

-          Te még nem tudod az én történetemet. Ez a szüleim háza, de egy ideje már nem mertem eljönni ide. –kérdő arcomat meglátva összekulcsolja kezünket, majd az ajtó felé indulva, belépünk a hatalmas nappaliba. Mindenhol félhomály uralkodik, szememnek elég nehéz megszokni az efféle sötétséget.

-          Miért nincs itt senki? Remélem most nem azért hoztál egy isten háta mögötti házba, hogy ne találjanak rám. –tettetett félelemmel pillantok rá, de arcát meglátva nevetésben török ki.

-          Igazából megfordult ez is a fejemben. –nem tudom mit vehetett észre rajtam, de most ő reagált hozzám hasonlóan. –Nem, amúgy nem bántanálak. A szüleim autóbalesetben haltak meg három éve. Azóta ez a ház üresen áll, és hiába van olyan, hogy nem tudom fizetni az albérleti díjat, soha nem jönnék ide.

-          Tudod, a nővérem nekem is meghalt, azóta pedig nem tudtam még a szobájába se bemenni. Tehát megértem mit érzel. Pedig gyönyörű ez a ház. –felkapcsolva egy villanyt, az éles fény következtében egy pillanatra behunyom a szemem, majd gyors pislogás segítségével sikeresen kirajzolódnak előttem a tárgyak.

-          Ria volt a nővéred, igaz? –érdeklődve kapom felé fejem, majd bólintásom következtében várom magyarázatát. –Lehet nem emlékszel már rám, de aznap, amikor találkoztál a barátokkal, én is köztük voltam. Nelson a legjobb haverom volt. –az élet kiszámíthatatlan, és ez most is bebizonyosodott. Nem volt elég neki egy tragédia, még el is vesztette a barátját. Elhúzva számat hangosan sóhajtok, mire keze, mely derekam átkarolásával buzdít indulásra, tolni kezd.

-          Sajnálom.

-          Nem a te hibád, tehát nem kell. Fel kellett nőnöm, elég hamar kóstoltam bele az igazi életbe, de valahogy nem bánom ezt az egészet. Tudok egyedül is boldogulni az életben, és ami a legfontosabb, a barátaim mellettem álltak, így nem zuhantam össze. –üveges tekintettel regéli akkori életének pillanatait, kezem önkénytelenül indul el arca felé.

-          Jó neked. Mármint az a része, hogy nem estél össze, sikerült felvakarnod magad a padlóról. Tudod én a mai napig kétkedek saját magamban. Mindenki azt mondja, hogy erős vagyok, de néha már felettébb el vagyok bizonytalanodva. Mióta meghalt Ria, rengetegszer jutott eszembe az öngyilkosság, de mindig elvetettem, hiszen azzal semmit nem oldanék meg. –monoton monológom következtében szembe fordít magával, kezét végighúzva combomon, kissé feltűri ruhámat. Vonakodva húzom el magamat érintése elől, de igazából nagyon is jól esik az effajta törődés.

-          Remélem tudod, hogy most már nem vagy egyedül. –bólintásom után ajkai szám felé közelítenek, de a gondolataim között megszólaló kis hangok, a megállás felé taszítanak…