Három méterrel a felhők fölött 4.

Sziasztok!:)
Köszönjük szépen a szavazatokat, és a véleménynyilvánításokat is, reméljük most is kapunk pár biztató szót.
Jó olvasást!:)
Puszi Lari, Tessa.

(Lolita)

Mondatán jót nevetek, először fel sem fogom, hogy komolyan gondolja. Emlékszem Katina testvérénél is hasonlóképpen reagáltam egy szerelmi vallomásra, agyam valahogy nem képes feldolgozni azt a tényt, hogy bárkinek is számítok. Talán ezt már az utóbbi időben túlságosan is komolyan veszem, édesanyám neveléséből kiindulva. Tekintetem elsötétül, agyamra szokatlan köd telepedik. Maite aggódva mér végig, tenyerével szemeim előtt hadonászik. Megtámaszkodva a szekrénysorban, szédelegve foglalok helyet a hideg járólapon. Valószínűleg a több órás sírás, esetleg az alvatlanság merített ennyire le, de egyáltalán nem érzem magam most jól. Felemelve kezem jelzem, ne kérdezzen semmit.

-          Miért nem vagy féltékeny? –hangos kacagása betölti a folyosót, többen őrültként pillantanak végig a társaságunkon. Percekig kell várni arra, hogy összerakjon egy értelmes mondatot, amit nevetőgörcse nem szakít félbe.

-          Ő… ő… - már éppen induláshoz készülnék, de ujjai csuklómra fonódnak. –Ő meg én, mi… - szem forgatva jutalmazom kiváló beszédkészségét. –Testvérek vagyunk. Ő a bátyám. –gondolatban a fejemet éppen az előttünk elterelő beépített szekrénysorba verem.

-          Le is tagadhatnátok egymást, egyáltalán nem hasonlítotok. –meghallva mondatomat eltorzul az arca, tekintete szomorúságot tükröz. –Akkor a dzseki itt volna, köszönöm a segítséget. Szia. –gyors búcsú után ott hagyom a velem egykorú lányt. Ezek szerint Hugo Oliveirának hívják.

A csengőszó előtt ismét sikerül beesnem az osztályterembe, a tanárnő pár perc késés után megérkezik. Tekintetét az osztályon jártatja, én viszont nem pillantok fel, valahogy fontosabb most számomra az asztallap tanulmányozása. Nem is készültem órára, és nem is érzem pillanatnyilag olyan lelkiállapotba magam, hogy egy elégséges feleletet legalább összehozhassak. Édesanyám azóta tart ennyire rövidpórázon, mióta megtörtént a tragédia. Az előtt hiába nem töltöttem még be nagykorúságomat, bárhova elengedett, és legfőképp az volt a legjobb, hogy akár hajnalig is maradhattam. Aztán a baleset után fordult a kocka, bezárva töltöttem mindennapjaimat, és a tanulásba temettem elcseszett életemet. Ha rossz jegyet hoztam haza, képes volt egy teljes havi zsebpénzemet megvonni, persze arról soha nem tudott, hogy apa ilyenkor sunyiban a zsebembe csúsztatta a háromszáz dollárt.

Bármilyen udvarlóm volt, nagy ívben kergette el őket seprűvel a háztól. Általában ilyenkor megkérdezték, hogy készül-e valahova, vagy csak takarít. Természetesen jó poénnak tartottam, de azért mégiscsak édesanyámról volt szó, a kigúnyolásán pedig nem tudtam jóízűen nevetni.

Utálom életem monoton, sivár perceit. Ki akarok törni nővérem árnyékából, ő is azt akarná, hogy boldog legyek. Végig kell vinnem álmaimat, és nem szabad egy-két akadálynál elhasalni, és feladni.

-          Lolita. Kicsengettek. –Katina vállamnál fogva rángat, farkasszemet nézve, hangosan felsóhajtok. –Megyünk?

-          Ha elengedsz, és elmúlik a pillanatnyi agyrázkódásom, akkor indulhatunk. –szem forgatva reagál mondatomra, elkapva kezemet kihúz az ajtón.

-          Na, hogy oldjuk meg a következő dolgozatot? –megfelelő megoldás után kutatva az ajtóhoz lépek, megpillantva Hugot, szó nélkül rohanok ki.

-          Vigyél el innen! –meglepetten mér végig, tekintete elidőzik combjaimon.

-          És ugyan miért tenném ezt? –összevonva szemöldökét engem figyel.

-          Azért, mert simán feljelenthetnélek. –győzelemittas mosoly telepedik arcomra, dühös tekintete viszont kissé alábbvesz büszkeségemből.

-          Miért is? Mert megmentettem a csinos kis segged tegnap éjszaka?! –fölényes tekintettel száll le a motorról, előttem megállva, közelebb hajol arcomhoz. Hátam ívbe feszül, próbálok minél messzebb kerülni tőle.

-          Jesús hogy van? –barna tekintete megvillan, megfeszítve állkapcsát behunyja szemét.

-          Az már legyen az én problémám. –hangja érces, végigsimítva bicepszén, összehúzott tekintettel nézek fel rá.

-          Már megint ezt a csajt szédíted? Nem okozott még elég problémát? –az ismerős vonásokat nem tudom hova tenni, szőkésbarna hajába túrva, mérgesen közeledik felénk.

-          Simán lesittelhetném a társaságot a tegnap történtek miatt. –magabiztosan pillantok végig rajtuk, majd felhorkanva hátat fordítok nekik.

-          Te ribanc! –visszapillantva észreveszem, hogy Hugo barátja elé áll, megfogva vállait suttogni kezd.

-          Nem lesz baj.

-          De azért már simán lecsukhatnak. –kérlelő hangnemével próbálja barátját észhez téríteni.

-          Mire elérjük a Jesús által bejelentett ügy tárgyalását, addigra ez a kiscsaj mellettem fog vallani.

-          Honnan veszed egyáltalán, hogy elmegyek veled, és beleavatkozom ezekbe a rohadt bandás ügyekbe? –felcsattanásomon jót szórakozik, végigsimítva arcomon, államat megfogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

-          Onnan, hogy addigra fülig belém zúgsz. –nevethetnékem támad ezen a képtelen ötleten. Tekintve arra, hogy kapcsolatunk nem éppen a pozitív élményekről szól, nem hiszem, hogy akarnék tőle bármit is.

-          Jó vicc volt, átjött. –rámutatva kacsintok egyet, majd fej rázva indulok el a bejárat felé. Más megoldást kell arra találnom, hogy kicsit kikapcsolódhassak. Hátulról elkapja derekamat, halk sikkantással kezdek el vergődni kezei között.

-          Kislány, jegyezd meg. Én szeretem lerázni a csajokat.

-          Fordítva már nem tűröd, mert megsértik tiszta lelkivilágod, igaz?! –az iróniát még a süket ember is kihallotta volna hangomból, a fiúk kacagva néznek végig rajtam.

-          Harcias, de legalább tudja, hol a határ.

-          Hahó, én is itt vagyok. Nem szeretem, ha figyelmen kívül hagynak. –Hugo felül a motorra, majd fejével felém bökve jelzi, induljak. –Már nincs kedvem.

-          Egyébként Pollo vagyok. –intve neki egyet tudatom, tisztán értettem nevét.

-          Nem kérés volt. –hát barátom, akkor nem ismersz te még engem eléggé. Ha valami parancs, akkor leszarom. Rámosolyogva intés után távozok, Pollo nevetését meghallva, arcomra őszinte mosoly telepedik. Elég rendesen felforgatják életemet, de ezt belül nem is bánom annyira.

-          Kifogott rajtad. –mókás hangját még fél füllel meghallom, de a további beszédre a motor erőteljes búgása miatt már nem tudok figyelni. Fejemet kissé megrázva elhessegetem a rémképeket gondolataim közül.

-          Gyere. –kérlelő tekintetébe nézve megadóan sóhajtok, felpattanva mögé nem is érdekel már a tanítás. Végül is hamisítani már könnyen lehet, vagy majd apa leigazolja.

Szoknyám alá kap a szél, de szerencsére Hugo teste rengeteget felfog mindenből. Fejemet ráhajtva hátára, élvezem azt, amit Ria halála után megtapasztalhattam.  A garázsunkban a mai napig ott áll gyönyörű motorom, de édesanyám elvette a kulcsokat. Bár lehet nem a tragédia után kellett volna mindezzel kísérteni a sorsot. Tisztában voltam azzal a szabadságérzettel, amit ez a járgány adhat, de még nem árulom el újdonsült ismerősömnek múltam ködös jeleneteit. A baleset után akarva akaratlanul csak arra tudtam gondolni, hogy újra testvéremmel lehessek. Ha máshogy nem is, legalább a motor által nyújtotta kényelem, veszélyérzet segítségével. Arra viszont nem gondoltam volna, hogy amikor újra felszállok egyre, az egy züllött alaké lesz. Soha nem voltam egy kétségbeesett gyerek, viszont mindig is szerettem volna teljes mértékig a magam ura lenni. Úgy váltani a sebességet, ahogy szeretném, olyan ívvel venni a kanyarokat, amilyenekkel jónak látom.

Elégedett mosolya feltűnik, csípőjére rakva a kezem hátrébb csúszok az ülésen. Manőverei segítségével a kocsisort kikerülve beállunk az első helyre, és várjuk a zöld jelet. Hajába túrva oldalra tekint, egy Porscheban ülő középkorú párt meglátva, izmai megfeszülnek. Idegből rángatja a gázt, arca teljesen eltorzul. Dühöngve ijeszti be a kormány mögött ülő férfit, mellette a nő rémült tekintettel könyörög.

-          Hugo ne. – az említett személy ordítva vet véget szenvedésének, meglátva az éppen váltó lámpát, teljes gázzal indul el. –Hugo! – sikítva nevét eltűnik látóteremből, remegő kezekkel, görcsösen kapaszkodok sofőröm derekába. Túlságosan is ismerős ez a jelenet, annyi különbséggel, hogy most még düh is vezérli a srácot.

-          Állj meg! –szerpentines úton haladva, kisebb kanyarokat veszünk be száz kilométer per órás sebességgel, aminek előbb utóbb az lesz a vége, hogy felkenődünk a szalagkorlátra. –Állj már meg! Le akarok szállni! –ráütve hátára nem éppen ésszerű tettem, ugyanis a menetszél belém kapva, majdnem leránt a motorról. Sikítva próbálkozom felhívni magamra a figyelmet, mire nagy nehezen fékcsikorgás segítségével húzódik le az út szélére. Meg sem várva a teljes megállást, leugrok a még mozgó járműről. –Megőrültél? Meg is hallhattunk volna. –motorját elborítva a közelben álló kukákhoz rohan, majd őrjöngve kezdi el rugdosni, dobálni és ütni az üvegeket. Hátulról átölelve megpróbálom kissé lecsillapítani, ami egy pár másodperccel később sikerül is.

-          Ne haragudj. –őszinte hangja megtelik csalódottsággal, szomorúan áll, és tűri, ahogy a karjaim átfogják izmos testét.

-          Ki volt az a nő? –suttogva szavaimat, szorításom enyhül, biztosra véve a dolgokat, megállok a motor mellett.

-          Ő az édesanyám. –és ekkor tudatosul bennem a dolog. Igazából ő nem szándékosan vált ilyenné, az élet alakította ki személyiségét. –A testvéreim és apám is úgy tudja, hogy utazgat a barátnőivel. De te is láthattad, hogy ez nem igaz. –elé állva ismét megölelem, karjai mentőövként kapaszkodnak belém. Hátulról hajába túrva felpipiskedem, arcomat nyakához rejtem.

-          Csak nekem mondtad el eddig ezt? –kerülve a szemkontaktust bólint egyet, majd sóhajtva a motor felé lépked.

-          Felmersz még egyáltalán ülni mögém? –válasz nélkül ülök le a padka szélére.

-          Érdekel még a történetem? –szájtátva pillant rám, majd az indító kulcsot zsebébe helyezve, immáron már a sztenderdre állítja motorját. –Ismerős neked az a név, hogy Ria?

-          Hallottam egy tragédiáról, nem tudom jóra gondolok-e. –megerősítést várva, apró bólintok, majd a betont tanulmányozva regélni kezdek.

-          Megállíthattam volna, éreztem, hogy baj lesz. Az utolsó szava az volt, hogy szeretlek, aztán elhunyt egyedüli nővérem a balesetben. Természetesen szüleim engem okoltak, pedig nem én akartam elmenni a gyorsulási futamra. Ezért szaladtam el tegnap, és ezért voltam annyira zaklatott. Mert ott történt minden. –monológom végére elhalkulok, szemeimet becsukva felidézem a kellemes emlékeket. Hiányoznak az átbeszélgetett esték, ahogy hiányzik a gyerekes civódás is, ami kettőnk között zajlott.

-          Rossz ötlet volt tegnap oda elvinni. –nemlegesen megrázva a fejem, szemem sarkából rá nézek.

-          Egyáltalán nem. Eddig úgy viselkedtem, mint aki egyedüli gyerekként jött a világra. El akartam felejteni még csak azt az emléket is, hogy volt egy testvérem. Úgy éreztem könnyebb lesz, de csak egy időre enyhítette a fájdalmamat. –megrántva a vállamat, a hegyet kezdem el tanulmányozni. Le akartam zárni a témát, így is már túl sokat tud rólam.

-          Erre értetted a tegnap esti mondatot? –elmotyogva egy igent, kezeivel maga felé fordít. Megérezve kellemes illatát légzésem egy pillanatra eláll. Bódultan tekintek barna szemeibe, számat eltátva élvezem érintéseit.

-          Jaj Loli, Loli. Bunkó vagyok, egy kretén vadállat, de azért hagytad volna, hogy rád cuppanjak. –kezemet lendítve megütöm, agyam forr az idegességtől.

-          Úgy utállak!

-          Ugyan már, úgy tátogtál, mint egy hal. –morcosan indulok el a hazavezető úton, már ezerszer megbántam azt a hülye ötletet, hogy engedtem a csábításnak, és felültem mögé. –Hé Tátika, megvársz, vagy inkább lejárod a lábad?! –bosszankodva torpanok meg, de a világ össze pénzéért sem fordulnék felé. Megállva mellettem elégedett vigyorral tekint végig rajtam.  –Indulhatunk, vagy vergődsz még egy kicsit? –féloldalas mosollyal kötekedik, amit most legszívesebben letörölnék arcáról.

-          Vadállat. –elhúzva számat felpattanok mögé, karjaimmal kissé félve karolom át.

-          Lolita, lehet egy kérésem? –érdeklődve hajolok előre, figyelve arcvonásait, várom következő mondatát. –Feljebb raknád a kezed? Ugyanis, ha ilyen gyors tempóban akarsz haladni, soha nem érünk haza. –fülig pirulva kapom el kezemet, arcomat hátába temetve megpróbálok elbújni. Régen volt már olyan ember, aki zavarba tudott hozni.

-          Csak indulj már. –felmordulva rúgok lábába, mosolyogva tesz eleget kérésemnek. Úgy gondolom már éppen ideje volt.

Tekintve arra, hogy nem mentünk messzire, gyorsan elérkezünk házunkhoz. Megfogva vállait feltolom magam, majd jobb lábamat lendítve, sikeresen leszállok a motorról. Imádtam azt az életérzést, ami ezzel járt, és most már tudom mi hiányzott életemből. Az a szabadságvágy, amit semmi más nem képes viszonozni. Az a baj, hogy jól érzem magam, de tudom, hogy vannak következményei, és veszélyei ennek az életnek, hiszen a motorosokra csupán Isten vigyáz. Az a személy, aki iránt a hit megerősödik egy nagyobb halálfélelem után. De sajnos én már nem hiszek benne, ugyanis ha létezne, nővérem a mai napig őrjítené agyamat. Bemutathatnám barátaimnak, és lenne valaki, aki megmondja, hogy mi a helyes. Édesanyám nem lenne egy rikácsoló vészmadár, akinek a keserű életén kívül nincs nagyon más biztos pont mindennapjaiban. Apa sem számítható annak, ugyanis az öreg egyre jobban kezdi unni parancsolgatását, ő sem tűri már el a lelki terrort sokáig. Eddig csupán miattam nem adta fel a hosszan eltöltött éveket. Ria halálával életem megfordult, személyiségem eltűnt a nyomorban. Rengeteget agyaltam azon, hogy most vajon hol lennék, ha még élne? Iskolában, vagy ugyanúgy itt szobroznék Hugoval a motor mellett? Esetleg leszidott volna már, vagy csak gratulálna a jó fogás miatt?

Könnyeim megállíthatatlanul folynak, Hache kissé rémülten simít végig arcomon. Felpillantva barna szemeibe, teljes őszinteséget, szeretetet és együtt érzést tudok kiolvasni sötét íriszéből. Megfogva kezét, pilláim alól lesek ki rá, aggódó tekintete gondolataimban ég.

-          Majd én segítek neked átvészelni ezt az időszakot. –végigsimítva hajamon lejjebb hajol, tincseimet eltűrve az útból, apró csókokat hint bőrömre. Becsukva szememet, élvezem érintéseit, mire nevetve húzódik el, ismét. –Holnap érted megyek. –suttogásától kiráz a hideg, kicsit összébb húzva magam morcosan nézek rá.

-          Szabadítsuk magunkra a zsarukat. Jó? –ironikus hangnememen jót nevet, előröl hajamba túrva, összehúzott szemekkel méreget.

-          Jó. Feljelentesz? –ismét fülemhez hajolva beleharap fülcimpámba, apró nyögés hagyja el számat. –Fel?

-          Fel. –halkan ejtem ki válaszomat, viszont remegésem nem csillapodik. Fejemet elfordítva megpróbálom agysejtjeimet visszaépíteni.

-          Igen? –kérdése kétkedő, de nem piszkál többet.

-          Igen. –elhalkulva, szinte már csak tátogom a szavakat. Ajkát felső ajkamhoz érinti, de a várt csók elmarad.

-          Nem baj Lolita, az a lényeg, hogy azt hiszed, ellent tudsz állni nekem. – szemforgatás után magára hagyom, becsapva az ajtót eltűnök látótávolságából. Jól érzem magam vele, ehhez kétség sem fér, és úgy gondolom, jobb a múltam elé sétálni, és szembenézni a történésekkel. Ezeket a dolgokat pedig csak Hugo mellett teljesíthetem, de úgy érzem lelkemnek jót fog tenni az ismertető kör. Emlékszem nővérem rengetegszer cukkolt stílusommal, Katina bátyánál is enyhén kiröhögte a srácot.

Sasszézva vonul be szobámba, mosolya szokásos módon arcán terpeszkedik. Ilyenkor általában megkapja, hogy ha nem lenne füle, könnyen körberöhögné fejét. Mindig is mosolyát szerettem a legjobban, ugyanis olyan tisztaságot, és őszinteséget sugallt, amit csak az ember tekintetéből lehet kiolvasni.

-          Mit csináltok fiatalok?! –szem forgatva reagálok mondatára, Pedro lefordulva rólam, zavartan túr a hajába.

-          Sakkozunk. A kopogásról hallottál már? –szarkasztikus hangom meglepi, de nem firtatja tovább a dolgot. Lehuppanva az ágyra, nézelődni kezd a szobámban.

-          Lenne ma estére egy kisebb buli, de pszt. Anya nem tud róla, viszont apától szabad utat kaptunk. –bennfentes suttogásán jót nevetek, viszont barátom arca most megérne egy misét.

-          Mi ez a királyi többes szám? –kétkedve pillantok rá, de időközben már a szekrényemhez lépett.

-          Kölcsön szeretném kérni ezt a ruhádat. –megfogva a combközépig érő kék spagetti pántos mélykék ruhámat, hatalmas szemekkel pillant rám. –Egyébként Nelson pár haverja is hivatalos az estére. –mindent tudó tekintettel pillant Pedróra, aki eltorzult arcát másodpercek alatt korrigálja. –Kisfiú, ez nem az a hely, ahol ezt megengedheted magadnak. Nem várnak még otthon? –nevetve hajol be gardróbomba, majd elővéve egy fehér, flitteres ruhát, hozzám vágja.

-          A kéket nem adom, tudod, hogy az a kedvencem. –morogva tépem hajamat is, ugyanis a ruha díszítőeleme sikeresen beleakadt hosszú tincseimbe.

-          De most te barnább vagy, ezáltal neked jobban áll a fehér. Na, légy szíves. –csillogó szemeit rám emeli, megadó sóhajtásom következtében ugrálva lépked ki a szobámból.

-          Nem nagyon kedvel. –letört hangját meg tudom érteni, az utóbbi időben rengeteget próbálkozott azért, hogy testvérem legalább egy kicsit is szimpatizáljon vele, mind hiába.

-          Ne foglalkozz vele. Te nem vagy motoros, nem a veszélynek élsz, így soha nem fog megérteni.

-          Hallottam Lolita Sol Sánchez, ne felejtsd el, hogy a két szobát csupán egy fürdő választja el. –nevetve csapok homlokomra, majd bocsánatkérő tekintetemet barátomra emelem.

-          Tudom, értem. Most húzzak el, igaz?! Miért van az, hogy mindig én vagyok elzavarva, és a nővérednek mindig beadod a derekad? –elhúzva száját felpattan, az ajtó felé véve az irányt köpi felém szavait. –Tudod mit? Hagyjuk ezt az egészet. Jobb lesz nekünk egymás nélkül. - váll rántva indulok el Ria felé, aki elégedett tekintettel mér végig. Valahogy soha nem volt az a kárörvendő típus, de egyáltalán nem volt szimpatikus neki Katina testvére. Igazából az okokat nem tudom, de nem is akarom.

(Maite)

Miután kifejtettem Lolinak, hogy Hugo mennyire is töri magát miatta eléggé érdekes arcot vágott, majd feltett egy számomra váratlan kérdést, amire először csak a nevetőizmaim reagáltak. Egyszerűen szakadtam a röhögéstől és nem tudtam, hogy hogyan válaszoljak neki. Vagy kétszer-háromszor már magamra akart hagyni a nevetésemmel, de mindig megfogtam a kezét és visszahúztam, hogy várjon és mindjárt elmondom, hogy mi ennyire vicces. A kérdése a féltékenységről szólt, így ebből következtettem arra, hogy azt hitte, hogy a testvérem nem más, mint az én barátom, viszont gyorsan felvilágosítottam őt, hogy ez nem így van. Kicsit meglepődtem, hogy nem tudta, hogy tesók vagyunk, de ki is fejtette egy kicsit bővebben is, hogy miért gondolta ezt. Szerinte egyáltalán nem hasonlítunk, és ezt már másoktól is elég sokszor megkaptam. Mindig mindenki azt mondja, hogy inkább anyára ütök, de apára nem hasonlítok, viszont ha apával vagyunk, akkor ő mindig keres az arcvonásaim között egy olyat, ami hasonlít az övéhez, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy rá is ütöttem. Loli szélsebesen adta ide a bőrdzsekit, és le is lépett, így én is a megfelelő számú terem felé vettem az irányt. Nem sok kedvem volt itt lenni, sőt semmi kedvem nem volt soha az iskolában ülni napi hat vagy éppen több órát, majd hazamenni tanulni és másnap folytatni az egészet előröl. Szerintem felesleges volt ez az egész és csak azért jártam be, hogy a szüleimnek megfeleljen, és ne rúgjanak ki. Plusz az életem hátralévő iskolás napjait otthon tölthetném el unatkozással. Még volt néhány perc csengetésig, így a padomhoz sétálva leültem és elővettem a füzeteimet, mert már igazából én magam sem tudtam, hogy milyen könyvekkel és füzetekkel terhelem le minden nap a táskámat. Már régóta fölöslegesnek érzem azt, hogy minden napra külön bepakoljak, így egy mindenes füzet az, amibe vezetem a tananyagokat. Felnéztem az órára, de még mindig csigalassúsággal vánszorgott az idő, így a telefonomhoz csatlakoztatva a fülhallgatót a kedvenc zenelistám megnyitására készültem, viszont meglepetésemre csak egy üzenettel találtam szembe magam, amelyik meglepetésemre a bátyámtól jött. Egészen idáig azt sem tudtam, hogy tud SMS-t írni, sőt, azt sem, hogy egyáltalán saját mobiltelefonja van. Bár amennyi pénzt már elszedet tőlem egy egész házat is vehetne magának, nemhogy telefont. Még egyszer elolvastam az üzenetet és próbáltam gyerekes tettét felfogni és megérteni. „Bocsi, éppen a pénztárcádat kutattam át némi pénz érdekében, amikor beleakadt a kezem a telefonodba és sajnos kitörlődött az összes cuccod róla. Egyébként én pénz nélkül nem mászkálnék a városban! Ölel, puszil édes bátyád! ;)” Az üzenet minden sorát elképzeltem, hogy testvérem milyen hangnemben adná elő, majd a tárcám után nyúlva tényleg nem volt benne egy peták sem. Komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy Hugo tényleg egy felnőtt ember-e vagy egy óvodás, aki más dolgaival szórakozik.

-          Cseszd meg! – félhangos kijelentésemre mindenki rám kapta a fejét.

-          Megosztaná velünk is Miss. Oliveira, hogy mi a problémája? – észre sem vettem a Hugótól kapott üzenetem miatti bosszúságomban, hogy már becsengettek és a tanárnőnk is bejött a terembe.

-          Elnézést! – tekintetem ez pillanatra találkozott a tanárnő tekintetével, akinek a szemében csak dühöt véltem felfedezni. Egészen biztosra vettem, hogy miattam ilyen dühös, amikor a mögöttem ülő sráccal kezdett el kiabálni. Egy közömbös vállrándítás után kifújtam a levegőt, viszont annyira nem nagyon hatott meg az előző eset. Inkább újból a telefonommal kezdtem el a pad alatt szórakozni, és leellenőriztem, hogy Hugo igazat mondott-e és tényleg minden használható dolgot letörölt-e a masináról, és szomorúan tudatosult bennem, hogy igen, képes volt megtenni és letörölni mindent. Pedig nagyon is jól tudja, hogy fontos dolgok és képek voltak rajta.

-          Ne haragudjon Miss. Oliveira, de a mai órán már másodszor kell megszólítanom. A következő figyelmeztetés után ne lepődjön meg, ha az igazgatóinál találja magát. – egy szemforgatás után elővettem a füzetemet és a táblára felgyülemlett szöveget kezdtem el lemásolni, de szó szerint csak lemásolni, mert egy mukkot sem értettem az egész anyagból. Sohasem voltam jó tanuló csak az általánosban, viszont a középiskola már nem az én világom volt. Itt bejöttek a bulik, a haverok és a szórakozás világa sokkal inkább lekötött, minthogy otthon üljek, és a könyveket bújjam.

Az elmélkedésem és a tábláról másolásomat a csengő szakította félbe, így felkapva a táskámat a folyosón elhelyezkedő szekrénye felé vettem az irányt. Kikódolva a számzáras lakatot táskámat belöktem majd a földre leülve vártam, hogy a következő órára csengessenek be. A suliban nem volt sok barátnőm, sőt nagyon egy se, inkább srácokkal dumáltam és velük találtam meg gyorsabban a közös hangot, így elkerülhettem az üresfejű csajok közeledését, amihez semmi kedvem nem volt. A baráti társaságom egyik része a Hugo bandájából adódik, a másik pedig a saját bandámból, akikkel mindig ugyanabban a kocsmában találkozunk és bulizunk.

-          Te hogy kerültél tegnap haza? És merre menekültél a rendőrség elől? – Diego lepattanva mellém egy óriási szendvicset kezdett el elfogyasztani, és nem zavarta az, hogy a szendvics darabkáit beszéd közben gusztustalanul köpködte felém.

-          Következő születésnapodra egy disznóólat veszek neked, mert körülbelül úgy viselkedsz most, mint az oda való állatok. – teljesen komolyan fordultam ezzel a szülinapi ajándék ötlettel Diego felé, aki csak folytatta az étel elpusztítását.

-          Na, de komolyan, hogy jutottál haza? – lenyelve a falatokat, ha tudott volna még le is térdelt volna elém, hogy válaszoljak a kérdésére.

-          Nincs semmi extra a sztoriban. – meghúztam a vállam és vártam a következő kérdést barátom felől.

-          Akkor miért beszélik azt, hogy egy sráccal voltál? – örültem, hogy még csak azt beszélték, hogy egy sráccal voltam, de éreztem, hogy ha fél nap múlva meghallgatnám valakitől a teljes történetet, már megvertek volna és már rég terhes lennék az elbeszéltek alapján. Utáltam, ha egy pletyka tárgya voltam.

-          Igen egy sráccal voltam, aki megkérte a kezem. Holnap hozzámegyek, holnapután pedig elutazunk Japánba. – komoly arcom egy pillanatra sem ingott meg, még akkor sem, amikor Diego már szakadt a röhögéstől, majd mikor látta, hogy nem nevetek fokozatosan hallgatott el és kezdett keserves képet vágni.

-          Ugye most csak vicceltél? – felálltam, kivettem a táskám a szekrényemből, majd egy hajsimogatás és egy mondat után magára hagytam barátomat a gondolataival.

-          Szerinted én szoktam viccelni? Csak gondolkozz el rajta. – otthagyva még vetettem egy utolsó pillantást rá, majd a terem felé vettem az irányt.

Az egész napom csigalassúsággal telt el, főleg úgy, hogy Hugo volt olyan kedves és száműzte a telefonomról a zenéimet, amivel túl tudtam élni eddig minden napot. Mikor végeztem egyedül kezdtem el leugrálni a lépcsőkön, a fejemben pedig az esti és délutáni programon gondolkoztam. Felnézve megpillantottam egy plakátot, amelyik egy új mozifilmet reklámozott, így jó ötletnek tartottam azt, hogy meglátogassam a helyi plázát. Nem sokszor vagyok látogatója a plázának, de úgy gondoltam, hogy egy-egy kivételt tehetek egy évben, így célirányosan a központ felé tartottam.
Körülbelül húsz perc séta után meg is érkeztem a diákoktól hemzsegő helyre, és ebben a percben jöttem rá, hogy nem vagyok igazából valami társasági lény, mert nem szeretem az agyonzsúfolt bevásárlóközpontokat. A mozi rész felé haladva bankkártyám után nyúltam, majd a legújabb filmre váltottam egy jegyet. Nálam a teljes mozi csak akkor indul be, ha a film mellé egy kis kóla és egy kis pattogatott kukorica is társul így a következő sorba is beállva két perc alatt vásároltam meg az előbb említett ellátmányt. Szerencsére nem ültek be túl sokan az általam választott filmre, így a szék karjára feldobva lábamat helyeztem magam teljes kényelembe. A reklámok és az előzetesek alatt még elég sok emberpárolgott be a terembe, de egyikük sem az én soromat találta meg, így tovább folytathattam a lazítást. Nagyon régen volt már olyan alkalom, hogy ennyi időt fordítottam magamra, de őszintén jólesett. A vége felé éppen a pattogatott kukoricás zacskóba nyúltam volna bele, amikor a kezem összetalálkozott egy másik kézzel, akinek a gazdája éppen az én rágcsálnivalómat tömte magába.

-          Te meg mit képzelsz magadról? – a nagy sötétben hunyorogva próbáltam felismerni, hogy ki lopkodja a pattogómat.

-          Pszt! Nem hallom a filmet. Állítólag a vége a legjobb. – dühöngve ismertem fel a lopkodós személyben az egyik legújabb, de mégis régi ismerősömet.

-          Alberto?! Te meg mit keresel itt? A film elején még nem voltál itt. – többen csitítgatnak fölöttünk, de nem törődve velük, tartom a szemkontaktust a mögöttem ülő személlyel.

-          De itt voltam, csak egy pár sorral feljebb és most tényleg nézd a filmet, mert lemaradsz róla. – a fejemet visszafordítottam előre, de teljesen olyan pozícióban voltam, hogy bármikor hátra tudtam volna fordulni. A film végéért valóban megérte odakoncentrálni, viszont mikor vége lett a filmnek és a villanyokat felkapcsolták Betot nem láttam sehol.

-          Ez most komoly? Biztos a testvéremtől vett eltűnési órákat. – magamba beszélve indultam el a teremből kivezető úton, majd amikor kiértem az egyik folyosón s fordultam volna rá a másikra valaki elkapta a kezem és behúzott az egyik hirdetőtábla mögé.

-          Te meg mi a jó eget művelsz? – kérdőn néztem mire ő csak kinézett hirdetőtábla mögül, majd visszakoncentrált rám.

-          Semmit, semmit csak gondoltam jobb így kettesben lenni, mint a sok ember között. – a fejemben megfordult egy kósza gondolat, de fogalmam sem volt, hogy jó dolgon jár-e az agyam, így muszáj voltam rákérdezni, hogy letisztázzam a fejemben a zavaros dolgokat.

-          Beszéltél Hugóval úgy az elmúlt huszonnégy órában? – rá se kellett néznem, hogy megtudjam a választ, de azért én mégis végi őt figyeltem, majd az igenlő bólintása után elnevettem magam.

-          Ez most komoly? Bujkálunk, mint az oviban? – választ nem kaptam, sőt semmilyen reagálás nem érkezett a kérdéseimre, így megigazítottam a hajam és kiléptem a tábla mögül. Egyenesen a kijárat felé vettem az irányt a tempómból pedig még akkor sem engedtem, amikor egy kéz nyúlt felém.

-          Várj sajnálom, csak egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak. – fogalmam sem volt, hogy miét ilyen ellenséges Hugo Betoval, de egyre inkább azt éreztem, hogy lehetséges, hogy jobb lenne nekem, ha nem tudnám meg és úgy élném le a további életem.

-          Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi van veletek, de nem érdekel az a ti ügyetek. Ha pedig mi ismerkedni akarunk az pedig a mi ügyünk lesz, és leszarom, hogy mit tilt meg a bátyám vagy mit nem. – számomra Hugo báty és apa is volt egyben. Az apánk sohasem engedett volna meg fele annyi dolgot sem, amit már életem során elkövettem.

-          Végül is igazad van, tehát ez esetben te védesz majd meg Hugo ellen, ha megtalál minket. – Beto közelebb lépett hozzám és a kezei derekamon pihentek meg, nekem pedig mondata miatt óriási nevetés szakadt fel a tüdőmből és egyszerűen nem tudtam visszatartani, hogy ne nevessem ki őt és azt, amit mondott.

-          Én nem nevetnék ennyire. – fülembe súgta a mondatot, majd a hátam mögé mutatva bátyámmal találtuk szembe magunkat.