Három méterrel a felhők fölött 3.

Sziasztok!

Ismét köszönjük szépen a szavazatokat, és a véleményt!:)

Reméljük ezzel a fejezettel sem okozunk csalódást. 

A szavazatoknak most is nagyon örülnénk!:)

Jó olvasást, puszi Lari, Tessa.:)

(Lolita)

Izmos karjain végigkarmolva próbálom menteni a menthetőt. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy az ember előtt lepereg az élete. Nem akarok átélni egy erőszakot, azt már tényleg nem tudnám feldolgozni. Megfordít ölelésében, tenyerét számra tapasztja. Belenézve a barna szempárba, kissé megnyugszom, de még most sem mernék mérget venni arra, hogy ma hazajutok. Igazából félek az emberektől, a balesettől, és a megaláztatástól. Kissé idiótának tartom magam, de úgy gondolom nem egyedül élek így a világban. Az egyik fal tövébe húz, gyorsan végigmérve megbizonyosodik sérülésemről. Remegve simítok végig hajamon, a hisztérikus kirohanásom még várat magára.

-          Lolita, hol vagy? –lágy hangja megrémiszt, Hugo viszont megfeszülve várja Jesús megmozdulását. Izmai megfeszülnek, kezei ökölbe szorulnak. Ebből még baj lesz. Megfogva karját végigsimítok rajta, érdeklődve pillant felém.

-          Kérlek, ne hagyj egyedül. –suttogva szavaimat esdeklőn tekintek rá, nem akarom, hogy miattam bajba kerüljön.

-          Csak… csak maradj itt. –beletúrva hajamba, megvillantja macsós mosolyát. Kisétálva a sötét utcára magamra hagy, Jesús megpillantva őt, hangos kacagásba kezd.

-          Jegyezd már meg Hache, nem vagy egy őrangyal típus. –nevetése kicsit alábbhagy, úgy vettem észre a kikötőben, Hugo központi személyiség.

-          Te pedig jegyezd meg, hogy nem terrorizálunk fiatal lányokat. –kimerészkedve a faltól, elborzadva tekintek végig a látványon. Hallva az ütések hangját kiráz a hideg, agyamban a vészcsengők megszólalnak. Hugo Jesús csípőjére ülve, teljes erőből püföli a srác arcát. A látvány most elégtétel számomra, de ha tovább folytatja, nagyobb baj lesz belől. Mögé lépve végigsimítok hátán. Kezét lendítve újabb ütést akar mérni haverja arcára. Megfogva sebes öklét megállásra késztetem.

-          Most megmentettem a seggedet. De megjegyzem, soha többet nem fogom. –ujjaim átcsúsznak csuklójára, elindulva a sötétségbe, magam után húzom Hugot. –Nem ér annyit, hogy bírósági ügy legyen belőle. Eleget kapott.

-          Menjünk, hazaviszlek. Eleget verekedtem már ma miattad. –féloldalas mosolyát megvillantva, karját átdobja vállamon. –Nem fázol?

-          Tekintve a késő esti órákra, és arra, hogy egy kreténnek hála vizes hajjal, rövid cuccban indultam el, nincs melegem. –bosszankodva sétálok mellette, közelsége feszélyez. Levéve bőrkabátját, vállamra helyezi, karjaimat ujjába dugva, elégedetten húzom össze a cipzárját.

-          Jól áll neked a kabátom. –mosolya fölényes, mondatára viszont egyáltalán nem akarok most válaszolni. Megérkezve végre a házunkhoz, félkómás állapotban indulok el a lépcső felé. Intve egyet Hugonak, belépek az ajtón, majd fellépkedve szobámba megpróbálok csendben eljutni az ágyamig. Bedőlve párnámra, azonnal álomba merülök.

Testvérem zaklatottan rohan be szobámba, arcán gyönyörű smink található. Közel két évvel idősebb nálam, de néha azt hiszik az emberek, hogy ikrek vagyunk. Nem hiába, felnőttesen viselkedek. Mosolya levakarhatatlan arcáról, barátjáról áradozva megfogja homlokát és háttal az ágyamra dől. Mozdulatain jót derülök, hajamat fésülve, felháborodva nézek a gubancos fürtjeimre. Nővérem nevetve indul el, majd megállva mögöttem, kiveszi a hajkefét kezemből. Soha nem szerettem fésülködni. Durcásan tekintek a tükörbe, viszont ő mosolyogva bontja hajamat.

-          Tudod Nelson annyira rendes. –és ismét elkezdődik. –Tényleg, viszlek magammal a versenyre, csípd ki magad tesó, hátha akad valami vállalkozó szellemű fiatalember. –mindig is idegesítő személyiségnek gondolt, persze csak jó testvér módjára. Imádtam szívatni, és a beszólásaim olykor-olykor kikészítették.

-          Biztos mondtam már, de ezeket az illegális cuccokat nem a Sánchez családnak találták ki. –ezer wattos vigyoromra csupán fejcsóválást kapok.

-          Nem lesz semmi baj, élvezni fogod. –kacsintása egyáltalán nem nyugtat meg, viszont igazából mindig is imádtam a tiltott dolgokat. –Egyébként hányszor látott a hajad fésűt? –nevetve hajol el támadásomtól, majd szekrényemhez lépve, érdeklődve méri végig a ruháimat.

-          Biztos, hogy kevesebbszer, mint a tiéd. –összehúzott szemekkel figyelem munkálatait, rendszerint, ha beszabadult szekrényembe, másnap rakhattam rendet.

-          Hm, ez nem jó. –megfogva egy farmert a háta mögé dobja. –Ez! Nem, mégsem. –beállva mögé tartom kezemet, majd ugrálva a göncökért, nevetve esek hanyatt.

-          Ha most rajtad múlna az életem, simán megfulladnék a ruhakupac alatt. –felszisszenve pillant hátra, végigmérve visszafordul a gardróbhoz.

-          Igen! Nem. –szeretem, amikor megvitatja saját magával gondolatait, és mindezt hangosan teszi.

-          Terhes vagyok. –rémült tekintettel fordul hátra, szemei kikerekednek, szája ’O’ alakot formál.

-          Mi?! –nevetve terülök el puha szőnyegemen. Egy farmerszoknyát felém dobva, sürgetve zavar a fürdőbe. –Igyekezz már, Nel hamarosan megérkezik. –földöntúli mosolyát felvillantva, mérgesen mutat az ajtó felé. Megadóan rázom fejem, átkapkodva a ruhákat, büszke tekintettel lépek ki Riához.

-          Megfelelek asszonyom?! –kérdésemet egy pukedlizés után teszem fel, nevetése cseng a szobában.

-          Nem, még kell smink, és azt mondhatod, hogy a nővérem vagy. –mindig meg volt áldva ezzel a témával. Nem szerette, ha összekevertek minket, bár nem sok különbség van közöttünk, ez tény. Maximum a szemszín, ugyanis én apám élénkzöld szemeit örököltem, még neki meg kellett elégednie a barnával.

Feltartott kézzel ülök le a székre, majd mikor a szemceruzával szemem felé közelít, gyors pislogásba kezdek. Ez mind szép és jó, csak az a baj, hogy annyit érek el vele, hogy lágyan megpofoz. Nevetve, ámde kiveszített szemekkel ülöm végig azt a pár másodpercet, ameddig elkészíti sminkemet. A csengő megszólal, testvérem felpattanva rohan le a lépcsőn. Magamhoz véve telefonomat, boldog mosollyal lépek ki az ajtón. Mindig is szerettem Riával tölteni a perceimet, hihetetlen erős kapocs alakult már ki közöttünk az évek alatt. Mindig együtt beszéltük meg bánatunkat, majd amikor anyáék már elaludtak, benyakaltunk egy fél üveg vodkát. Szép emlékek, bár még fiatalok voltunk. Mondjuk, szerinte én még most is az vagyok, és soha nem fogok felnőni.

Lelépve a bejárathoz, két puszival üdvözlöm leendő sógoromat. Elképesztő összhangban élik a mindennapjaikat, ráadásul nagyon erős szerelem alakult ki közöttük, hiszen már lassan két éve együtt vannak. Nővérem megrögzött szokása, hogy találjon nekem egy olyan férfit, amilyen Nelson is.

Kiballagva a motorhoz, nővérem ad egy apró csókot a srácnak.

-          Mi megyünk gyalog, ott találkozunk. Nincs messze. –mosolya levakarhatatlan, Nel bólintva egyet, kikacsint bukósisakjából.

-          Mehettél volna nyugodtan vele, egyedül is odatalálok. Ha mást nem, szórom a morzsákat, hogy ha eltévednék, hazajussak. –iróniával teli hangomat csak egy taslival jutalmazza, majd mind a ketten nevetésben törünk ki.

Elérve a Sziámi kikötőhöz, szívem hatalmasat dobban. Eddig csak egyszer jártam erre, de megfogott a hely szépsége. Rengeteg motoros égeti a gumit, különböző mutatványokat bemutatva szórakoztatják a népet. Mindenki egy bizonyos időpontot vár, mégpedig a Sziámi versenyt. Féltettem nővéremet, de ő már rutinosan mozog ebben a társaságban, így semmi akadálya nincs annak, hogy barátjával együtt elinduljon ezen a futamon. A főszervező srác hangosbemondó segítségével tudatja velünk, hogy mindjárt indul a verseny. Átölelve Nelsont, sok szerencsét kívánok, Riához lépve, teljes erőbedobással ugrok ölébe.

-          Ügyesen, és a lehető legóvatosabban. Vigyázz magadra. –mosolyogva paskolom meg arcát, tekintete mérhetetlen szeretetet tükröz.

-          Ugyan, tudod jól, hogy Fortuna velem van. –kacsintása után elrobognak a rajtvonalig, majd leszállva a motorról maga elé emeli övét. Tartva velem a szemkontaktust megpörgeti a levegőben, majd a végszóra várva, mosolyogva áll velem szemben. Háttal felszállva a motorra a bőr egyik felét Nelsonnak adja, majd összecsatolva a darabot, karjait hátranyújtja, és megkapaszkodik szerelme testében. –Szeretlek. –kacsintása után rám pillant, mire egy szívet formálva kezemből, választ tátogok neki. Apró bólintással jelzi, elért hozzá információm. Remegve várom az indító szót, ami nem is várat magára annyit.

Testvérem torkaszakadtából sikít fel, az adrenalin szétáramlik testében. Mosolya most tükröz igazi őszinteséget, otthonra lelt ebben a társaságban. A nép megindul a rajtvonalig, onnan figyeljük a történéseket. Elérve a pálya azon szakaszát, ahol egy kerékre kell rántani a motort, kissé vonakodva ugyan, de figyelem a párost. Íves kanyar után elindulnak visszafelé, hála a bukósisak nélküli menetnek, motorra pillantás nélkül felismerem nővéremet. A versenyszabályzat azt is tartalmazza, hogy a futamra bukósisakban senki nem nevezhet, viszont így megvoltak a rizikó faktorok is.

Már csak pár méter kell ahhoz, hogy elérjék a célvonalat, a tömeg egy emberként húzódik oldalra, viszont oldalról megérkezik a környék rosszfiúja. Beijesztve Nelsont, vigyorogva, ámde ádáz tekintettel figyeli arcukat. Még közelebb merészkedve a piros motorhoz erősen taszít rajtuk egyet, viszont azzal nem számol, hogy a sofőr elveszíti uralmát a gép felett. Éktelen sikítás rázza meg a környéket, Nelson nekicsapódik a falnak, testvérem teste pedig élettelenül fekszik mellette. Kezemet számhoz kapva, teljes erőmből rohanni kezdek, de a látványtól összeesek. Ria szeme üveges, fején egy hatalmas lyukból ömlik a vér…

Hangos sikítással térek vissza a jelenbe, kezemet számhoz kapva, remegve próbálok egy kis nyugodtságot magamra erőltetni. Talán túl sok volt mára a veszély, hiszen csak a baleset utáni hónapokban álmodtam ugyanezt végig. Hajam vizesen tapad homlokomra, ajtóm pedig kicsapódva adja tudtomra, valaki jött hozzám. Édesapám ijedt tekintettel szalad felém, mellém ülve, szomorúan ölel át. Ő már tudja mi történt pár perce, hiszen ő állt mellettem akkor is, amikor a nyugtatók nélkül nem tudtam elaludni. Anya azóta is hibáztat, de meg is értem. Hiszen elvesztette szeretett lányát, és bosszúságára én a nyakán maradtam. Zokogásom nem csillapodik, agyamban a képek folyamatosan pörögnek. Miért kellett így történnie?! Miért kellett Rickynek alattomos módon megoldania a győzelmet?

-          Nyugodj meg kicsim. –hangja kedves, mégis aggódó. Egy időben nagyon félt attól, hogy engem is elveszít, persze nem olyan módon, mint Riát. –Minden rendben lesz. –hajamat simogatva visszagondolok a baleset előtti órára, amikor még boldog mosollyal az arcán állt mögöttem, és fésülte hajamat. Torkomban gombóc keletkezik, bevillan az üveges, élettelen tekintet. Kirohanva a fürdőbe kiadom vacsorámat. Fejemet megtámasztva a mosdón, hideg vízzel lögybölöm le arcomat.

-          Semmi sem lesz már rendben. –hangom monoton a sivár éjszakában, megpillantva a rajtam található kabátot, bosszankodva veszem le, és dobom olyan messzire, amilyen messzire csak tudom.

-          Tudom jól, hogy mit érzel most. De értsd meg, nem omolhatsz megint össze! –tekintetem megkeményedik, szavai egy kis erőt sugároznak felém. Meg kell értenem, nem csak nekem fáj az elvesztés. De még csak tizenhat éves voltam, Ria pedig alig ütötte a tizennyolcat. Nem voltam felkészülve egy ilyen traumára, de úgy érzem a sors kegyetlen fintora erős embert varázsolt belőlem.

-          Anya hol van? –tekintete szomorúságot tükröz, nem tudja, hogyan fogalmazza meg a dolgokat. –Nem akar látni, igaz? –aprót bólintva figyeli reakciómat.

-          Látta, hogy motorral jöttél haza, ráadásul nem éppen emberi időpontban. –sajnálkozó tekintetét rám emeli, majd egy homlok puszi után átölel. –Erős lány vagy, ezt ne felejtsd el. Ria téged szeretett a legjobban, és most fentről figyel, és vigyáz rád. Aludj még egy kicsit, van pár óra reggelig. –mondanom sem kell, könnyeim újra patakokban folynak, de megemberelve magamat bólintok édesapám szavaira.

Visszadőlve az ágyra, nem jön álom a szememre. Rengetegszer agyaltam már azon, hogy nem kellett volna elmennünk. Meg kellett volna állítanom, hiszen rossz előérzetem volt, ami később be is bizonyosodott. Ráadásul Nelson még egy ideig életben volt, amilyen gyorsan csak tudtuk, hívtuk a mentőket, de a sok beszari ember a rendőrségi razzia miatt egyedül hagyott.

Elhessegetve a képeket gondolataim közül, újra előveszem azt az énem, akinek nem volt soha testvére. Rájöttem hat hónap gyötrelmes szenvedés után, hogy sokkal egyszerűbb, ha az emléküket jó mélyen elzárom magamban, és nem gondolok rájuk. Az időt visszapörgetni sajnos nem tudom, és az elvesztésükért életem végéig okolhatnám magamat, de tudom, hogy Ria azt akarja, teljes életet éljek. Ő is azt szeretné, hogy boldog legyek, de egyelőre a fájdalmat csak így tudom elkerülni.

Agyalásom következtében meghallom ébresztőórám berregését, felduzzadt szemekkel tornázom álló helyzetbe magam. Belépve a fürdőbe elvégzem reggeli teendőimet, a zuhany alatt viszont elerednek könnyeim. Két éve volt a baleset, de az évforduló napján mindig elmegyek a kikötőbe, és haláluk helyére két darab mécsest, és virágot helyezek. Valenciában élő motorosok, egytől egyig ismerik a történetet, és ha tehetik, felvonulással tiszteletüket teszik.

Felvéve az iskolai egyenruhát, hajamat copfba fogom, majd a sarokba hajított dzsekiért indulva, mély levegőt veszek. Senki nem fogja látni rajtam, hogy valami baj van. Arcomra műmosolyt csúsztatva lépkedek le a lépcsőn, szerencsére apa éppen indul a munkába, így ki tud dobni az iskolánál.

-          Mi ez a kabát nálad? Már este is néztem, hogy miért aludtál ebben. –összevonva szemöldökét tanulmányozza a kábé három számmal nagyobb darabot, de csak legyintve tudatom vele, hogy lényegtelen.

Puszival elköszönve tőle kiszállok autónkból, majd a bejárat felé indulva, meghallom a már oly ismerős motorhangot. Hátraarcot véve lépkedek a parkoló felé, majd a macsós mosolyt megpillantva, szívem hatalmasat dobban. Keze sebes, álla szépen elkezdett lilulni, de még így is megtartotta dögös kisugárzását. Pironkodva a gondolat miatt elé lépek, teljesen figyelmen kívül hagyva Maitét, aki bosszankodva tekint a kezemben elterülő kabátra. Hugo tekintete elidőzik arcomon, szemei meglepettséget, majd haragot tükröznek. Nem értem ezt a hirtelen hangulatingadozást, de valahogy nem is akarok belekeveredni botrányos életébe. A lány int egyet, majd már el is tűnik szemünk elől, mire felsóhajtva odanyújtom neki a hiányzó ruhadarabot.

-          Tegnap este annyira fáradt voltál, hogy nem is figyeltél már rám. –tettetett haraggal néz rám, viszont összevonva tekintetét valamin nagyon agyal. –Történt valami? –elfordítva fejemet kerülöm a szemkontaktust.

-          Nem. –hangom halk, és rekedt. Egy pillanatra behunyva szememet, átszellemülten pillantok Hugora. Mosolyom erőszakosan tartom arcomon, úgy látszik nem tökéletes még az álcám.

-          Miért sírtál? –megnyalva ajkát elfordítja fejét, de szemei továbbra is arcomat fürkészik.

-          Nem lenne egyszerűbb csak elvenni a kabátot, és búcsút mondani örök életre egymásnak?! –hangom erőteljes, viszont Hugo indítva a motort, idegesen lapítja le haját. –Most hova mész? –féloldalas mosolyát megvillantva kacsint egyet, majd lábával kitolva a motort, a mellettünk elhaladó társaság előtt kezd teli torokból ordítani.

-          Nem akarlak kétségek között hagyni, de ugye jól emlékszem a tegnap esti közös fürdőzésünkre? –érces hangja hatására kiráz a hideg, szemébe nézve tekintetétől már sok lány eldobta volna a bugyiját. –A kabát maradjon nálad, így legalább lesz okod megkeresni. –öntelt arcát legszívesebben felképelném, kora reggel leépíti agysejtjeimet. Meghúzatva a motort több érdeklődő szempár figyeli tettét, én viszont hátra sem nézve felmutatom középső ujjamat. Belépve az ajtón, szemeimmel a parkolóban látott lányt keresem, majd sikeresen rálelve, vonakodva megyek oda hozzá.

-          Szia, nem akarok zavarni. De elvinnéd Hugónak? Nálam maradt tegnap. –érdeklődve figyelem arcvonását, de semmi féltékenységet nem tudok leolvasni róla. Vagy ennyire bízik benne, vagy nem tart vetélytársnak.

-          Tudod, nagyon töri magát miattad…

(Maite)

-          Szia Maite! Ismered a barátomat, Albertot? – még mindig furcsán, de nevetve néztem az említett felé. Majd Pollo felé fordulva neki kezdtem el beszélni.

-          Igen volt szerencsém ma már találkozni vele. De megmondanád, hogy honnan ismered, tudod csak a kíváncsiság és az ehhez hasonló dogok.  – karba tett kézzel és a cipőm ütemes kopogtatásával vártam a választ.

-          Igazából fogalmam sincs. –nevetésben tör ki majd ismét komolyra, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy komolyabbra véve a figurát kezdett el újra beszélni. – De szerintem egy buliban futottunk össze valakikor, bár nehéz lenne megsaccolni, hogy mikor, de nem baj nem is ez a lényeg. Szóval ismerem te is ismered, és beszélgessetek, mert nekem most mennem kell. – mondanivalója vége felé egyenesen egy csaj felé ment, így egy intést küldve felé hagytam, hogy menjen.

-          Jobban ismerlek már, mint azt hinnéd. – komoly arccal tett kijelentése nevetésre késztet, és azt sem tudom, hogy miét mondta egyáltalán azt, amit viszont vicces volt. Habár elképzelhető, hogy már a pia miatt nevettem.

-          Na jó, nekem most haza kell mennem. A testvéremet már úgysem tudom hazarángatni épségben, úgyhogy legalább az én seggemet megmentem. – egy mosolyt villantva elővettem a telefonom majd egy ismerős taxiállomás számát kezdtem el bepötyögni, amikor valaki kikapta a telefonta a kezemből és bontotta vonalat. Persze tudtam, hogy ki volt az a valaki, így kérdőn nézve fordultam meg és vártam a magyarázatot az előbbi tettre.

-          Csak nem engedhetem meg, hogy taxival menj haza, ha a srácnak, akivel egész este csókolóztál egy motorja van. – becsúsztatva telefonom a zsebébe a fejével a motorja felé bólint én pedig megadva magam indultam el a járgány felé. Magas sarkúban és szoknyában kicsit érdekesen festhettem a motoron, viszont ez engem nem nagyon zavart és valószínű, hogy soha nem is fog zavarni az, hogy mit is gondolnak rólam mások. Régen modell voltam, ahol a nyilvános szereplés elengedhetetlen volt, így nem volt jellemző rám a szégyenlős típus. Felszállás és egy cím diktálása után már el is indultunk a házunk felé, és nem kellett sokat utaznunk, hogy a házunkhoz érjünk.

-          Köszönöm a fuvart. – nem tudtam, hogyan is köszönhetnék el egy ilyen nap után, így egy egyszerű puszit nyomtam Berto arcára, majd megcéloztam a bejárati ajtót.

-          Ennyit kapok? – szemöldököm a homlokom közepéig ugrott majd visszafordulva vártam, hogy ezt a mondatát egy kicsit bővebben is kifejtse számomra, hogy mire is gondolt ez alatt a kérdés alatt. – Mármint itt hagysz egy puszival? – kis szüntet hagyva tovább figyelt. - És mellesleg a telefonod nem hiányzik? – utolsó szavainál a táskámban kezdtem el kutatni, mire Alberto egy mosoly kísértében kihúzta a zsebéből a telefonom. Elé sietve egy puszihoz hasonlítható csókot leheltem a szájára, majd kikapva a kezéből a mobilom már fordultam is meg és a ház felé vettem az irányt, vagyis vettem volna, ha egy kéz vissza nem húz. – Biztos nincs még plusz egy órád? – leszállva a motorról már előttem állt olyannyira közel, hogy egy hajszál sem fért volna közénk.

-          Nem mehetek minden nap másnaposan és nyúzott fejjel suliba. Ki fognak csapni, ha észreveszik, hogy elalszom az órán, vagy bármi ehhez hasonló. –magyarázatom közben Berto a nyakamat csókolgatta, ami nem könnyítette meg azt, hogy elutasítsam, de tényleg aludnom kellett, előző este buliztam, és alig hunytam le a szemem, nem hiszem, hogy kibírok még egy órát ébren.

-          Egy óra még nem árthat, és felügyellek, hogy ne tudj inni sem. –nevetésem megtörte az utca csendjét és körülbelül egy percig csak nevettem, majd a velem szemben álló furcsán néző srácra néztem és mosolyogtam.

-          Hidd el, hogy simán innék a te felügyeleted alatt is, ugyanis már hozzá vagyok szokva, hogy csempészve igyak, mert tudod van egy tesóm, aki nem mindig olyan állat mint általában, és aki nem engedte régebben, hogy a húga bármit is igyon, aztán valahogy mindig sikerült mégis spicces állapotban előkerülnöm valahonnan. – magyarázatomat nevetés közepette adtam neki, majd egy ismételt csók után, ami kicsit tüzesebb volt az előzőnél újra elindultam a házunk fel.

-          Az mi, hogy már megint itt hagysz anélkül, hogy én is elbúcsúzhatnék tőled? – az ajtóban megállva visszanéztem majd felé fordulva egyetlen egy mondattal zártam le az estét.

-          Szerintem egyikünk sem fog elmenni, hogy búcsúznunk kelljen. Hamarosan látjuk egymást. – kacsintva egyet belépek a házba, majd a cipőmet levéve lassú sétával indulok el a szobám felé.

Lassú léptekkel mentem hisz úgy gondoltam, hogy már itthon vagyok és nincs miért sietnem. Szobámba beérve ledobáltam az ágyra ruhadarabokat, amik a mai nap díszítették testem, majd a leülve a fürdőben elhelyezet kád szélére forró vizet engedtem bele, egy jókora habadag vízhez adása után. Imádtam a habos fürdőt, mindig segített ellazulni és kicsit kipihenni a nap fáradalmait, és történéseit. Még javában engedtem a vizet, de már nem bírtam tovább várni, így beszállva vártam, hogy megfelelő legyen a víz mennyisége. Várakozás közben a kedvenc számaimat énekeltem, amik éppen a hangszórókból szóltak, amit még akkor kapcsoltam be mikor beléptem a helységbe. Imádtam a zenét bárhol is legyek mindig hallgattam és ez fürdés közben sem maradhatott el. Amint a víz a megfelelő mennyiséghez ért elzártam a csapot, majd egyszerűen csukott szemmel feküdtem a vízben, halkan motyogva énekeltem és kikapcsoltam mindezek közben az agyam. Régen vettem már ilyen nyugtató fürdőt, de úgy érzem nagyon jót tett most ez nekem. Már vagy egy fél órája ülhettem és dúdolhattam a dalokat, amikor Hugo lépet be a fürdőbe. Emlékeztek azt mondtam nem vagyok szégyenlős ez oké, de azért a testvérem kopoghatna az ajtón, ha már bejön a szobámba, aztán még tovább is jön és a fürdőmbe is belép.

-          Kopogni nem szokás? – felemeltem a hangom, szerintem teljesen jogosan, viszont ez őt egyáltalán nem zavarta és ugyanolyan laza stílusban válaszolt, mintha meg sem halotta volna az előző kérdésemet.

-          Ne rinyálj már nem vagyok kíváncsi arra, ahogy fürdesz, amúgy meg kiskorunkban már számtalanszor fürödtünk együtt. – óriási mosolyt villantva néz rám, majd válaszul én is megeresztek felé egy gúnyos mosolyt.

-          Szóval most, hogy megtárgyaltuk gyerekkorunk intim titkait elmondanád, hogy minek jöttél? – kicsit gyorsítani akartam a beszélgetésen ugyanis még a zenét sem tudtam hallgatni két mondata között, mert mint belépet első dolga volt, hogy kikapcsolja a készüléket.

-          Honnan ismered Bertot? – mosolya egy pillanat alatt tűnt el és felváltotta a komor nézés, amihez egy kis karba tett kéz is társult.

-          Semmi közöd nincs hozzá. Tudtommal szabad országban élünk és azzal ismerkedek, akivel akarok. – nem értettem, hogy mi baja lehet Albertoval, de a kíváncsiság eléggé furdalta az oldalamat.

-          Hagyd a srácot a fenébe. – nevetésben törtem ki, hogy Hugo most kezdi el a szerető bátyó szerepet játszani? – Nem viccelek. Ne beszélj vele. – hangját felemelte, és szinte már kiabált velem.

-          Miért hallgatnék rád? Én nagyon jól megértetem vele magam. – gondoljunk csak a csókokra. De azon kívül is el tudtam vele beszélgetni, nem értem, hogy miért tiltja meg Hugo, hogy beszéljek vele.

-          Ha bajba sodorsz, nagyon meg fogod bánni, remélem ezt megjegyzed. – szúrós tekintettel figyelt, majd kifelé vette az irányt.

-          Hugo zene! – úgy ment ki az ajtón, mintha meg sem hallotta volna, hogy szólok neki, így dühöngve kezdtem el kiszállni a kádból, hogy a zenét ismét bekapcsolhassam. Már éppen a készüléknél voltam, amikor Hugo úgy gondolta, hogy valamiért vissza kell jönnie, az egyetlen bökkenő, hogy rajtam még csak egy törölköző sem volt, ugyanis nem számítottam arra, hogy a testvérem azzal a lendülettel, ahogy kiment szinte rögtön vissza is fog jönni.

-          Úristen Maite, kicsit le kéne fogynod, mert felszedtél pár kilót, ahogy elnézem. – mosolygós fejét látva felkaptam az első dolgot, ami a kezembe akadt majd hozzá repítettem. A tárgy, amivel eltaláltam testápoló volt, de szerintem a tubusnak nagyobb baja lett, amint hozzá ért testvérem kezéhez, ugyanis óriási izomtömegeket épített a két karjára.

-          Kifelé! – teljes erőmből ordítottam, majd kerestem egy másik tárgyat, amivel megsérthettem a bátyámat az előző beszólásáért, aki mindössze nevetett a felháborodásomon, majd becsukta maga mögött az ajtót. Idegesen vágtattam az egész alakos tükröm felé, majd jól megnézve benne magam kicsit megnyugodva figyeltem meg tökéletes testem. – Egyértelmű, hogy csak fel akart húzni. Nagylevegő. – segített, ha hangosan gondolkodhattam, majd leellenőrizve alakomat ismét a kád víz felé vettem az irányt, viszont szomorúan érzékeltem, hogy a hőmérséklete a testvéremmel folytatott beszélgetésem közben eléggé lecsökkent, tehát nem lett volna valami célszerű visszaülni relaxálni, így kiengedve a vizet egyszerűen lemostam magamról a fölösleges habréteget, majd testemet egy törölközőbe csavarva a szobámba mentem.

Megkeresve a párnám alá rejtett pizsamámat, gyorsan magamra húztam a toppot és rövidnadrágot, és az ágyba zuhantam, de teljesen olyan stílusban, mint mikor valamit ledobnak egy emeleti lakásból, persze a puffanást hiányoltam. Egy jó öt perc intenzív fekvés után, úgy döntöttem, hogy vacsorázom valamit az éjszaka közepén, így a konyhát megjárva egy óriási tálca kajával tértem vissza. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is szeretnék pontosan enni, így többféle kínálatból választottam. Végül természetesen a klasszikus vajas kenyér győzött, de hát ki hibáztatná, ha olyan finom, még az éjszaka közepén is, és akkor is, ha a testvérem éppen néhány perccel ezelőtt vágta hozzám, hogy le kéne egy kicsit fogynom. A vacsora elfogyasztása után ismételten visszazuhantam az ágyba, majd egy kis zenét bekapcsolva rögtön elnyomott az álom.

Reggel természetesen elaludtam, mint mindig, így kapkodva futottam oda a gardróbomhoz és az iskolai egyenruha kutatása után kezdtem. Természetesen olyan rend volt a helységben, hogy még belépni se lehetett, a megfelelő ruhadarabot pedig még véletlenül sem pillantottam meg. Nagy nehezen két perc keresgélés után sikerült a nyomára bukkanom és bár óriási gyűrődések díszítették mind a szoknyát, mind az inget én mégis magamra szedtem a ruhadarabokat, gondolva majd rajtam kisimulnak és mosolyogva figyeltem meg a tükörben, hogy nem tévedem sokat. Felkapva táskámat, amiben a könyveket már régóta nem cseréltem futva indultam a szobából kifelé, majd visszakanyarodva felkaptam a cipőmet is és ismét futásnak eredtem.

-          Hugo! Hugo! – kiabálásomra fel sem figyelt, valószínűleg, ha így szólok neki felém se néz majd. – Hache! Hol az istenbe vagy? Késésben vagyok és kellene egy fuvar a suliig! – az ajtóban felvettem a cipőmet, majd miután végeztem testvéremet láttam felém haladni.

-          Esküszöm veszek neked egy saját járgányt. – nevetve követtem a motorja felé, majd felülve mögé válaszoltam neki.

-          Aha, ez mind szép és jó, de honnan lesz rá pénzed? Tudtommal mindig tőlem csórod a lóvédat, ha pedig innen lenne a pénz köszönöm a kedvességed, de veszek magamnak. – műmosolyomat az arcomra helyezve kapaszkodtam bátyámba, majd az előző kijelentésem miatt eléggé gyors tempóban haladtunk az iskola felé. Tudtam, hogy amúgy sincs ellenére az, hogy a suli közelébe lehet, ráadásul így egy egyszerű indoka is lesz, hogy miért tartózkodik ott. Beparkolva az iskola lépcsője elé megpillantottam Lolitát, akinek a kezében egy Hugoéhoz nagyon hasonló bőrdzseki lapul meg. Nem nagyon figyeltem rá, csak elmentem mellette, amint éppen a testvéremhez ment. Pár sráccal kezdtem el beszélni, amikor néhány perc múlva mögém lépett majd a bőrdzsekit átnyújtva nekem megkért, hogy továbbítsam Hugonak. Nem értem, hogy miért, de nagyon sokat törődik bátyám ezzel a lánnyal. Lehet, hogy tényleg van ebben a csajban egy olyan plusz, ami a tesómnak kell, vagy nem tudom, de soha senki miatt nem tett még ehhez hasonló dolgokat ezelőtt.