Három méterrel a felhők fölött 2.

Sziasztok!
Örömmel vettük észre az érdeklődést a blog iránt.:) Köszönjük szépen a szavazatokat, a kritikákat, amikre hamarosan válaszolni is fogunk. És természetesen a látogatóknak is nagyon örülünk, de a rendszeres olvasókat sem felejtjük ki a felsorolásból, hiszen boldogan észleltük, hogy tetszett az első, bevezető rész.:)
Jó olvasást mindenkinek, reméljük tetszeni fog, a szavazatokat pedig ezer örömmel várjuk.;)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Lolita)

Soha nem értettem azokat az embereket, akik ilyen nyilvánosan imádták a balhékat. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mi a jó ebben az egészben. Miért jó megfélemlíteni az embereket, és mi a jó a fölényeskedésben. De lehet, hogy ezt vonzza magával a férfi logika. Hugo előttem terpeszkedik motorján, kihívó tekintettel mér végig. Meghúzatva a járművet előrehőköl, majd visszahúzva, elégedetten tekint végig rajtam. Tette miatt hatalmasat ugrok hátra, viszont egy kék szemű srác belecsíp oldalamba. Rémülten nézek körbe, egyedüli nőként úgy érzem nincs sok esélyem. Végigpillantva a társaságon, szemem ismerős tekintet után kutat, mind hiába.

-          Mi az Lolita, félsz?! –összerezzenve hallom meg hangját, kihúzva magam, tartásom büszkeséget mutat.

-          Nem félek. Tekintve arra, hogy legalább húsz vadbarom zárta el előttem az utat. –flegmaságom nem célravezető, nevetésüket meghallva kiráz a hideg.

-          Gyere. –rám pillantva kezét nyújtja, nemleges fejrázásomat meglátva megfeszülnek izmai. –Ha nem, hát nem. Sétálhatsz még egy darabig egyedül. –a felismerés futótűzként terjed szét testemben, azért nem volt ismerős a kézírás, mert nem is szüleim üzentek nekem. –Nem vagy te olyan buta lány, Csúfság. –kezdem unni ezt a megnevezést. Szerencsémre a gépek miatt nem tudtak egymáshoz közel állni, így kiszúrva egy kisebb rést, futásnak eredek. Lecsúszva a fal tövében, imádkozva pillantok a még mindig egyhelyben álló társaság felé. A híd lábánál elbújva, reménykedem abban, hogy csak szívják a vérem, de nem akarnak semmit sem kezdeni velem. Halk sikítással adom tudtára ismerősömnek, hogy a nagy agyalásban elfelejtkeztem róla. Felránt, majd hátamhoz áll.

-          Hagyjál már békén te állat. Miért csinálod ezt?! –hátulról átkarol, hajamat elhúzva az útból másik kezével végigsimít nyakamon.

-          Gyere velem, elmenni úgysem hagylak. –bosszankodva szakadok ki öleléséből, majd megelőzve sorsomat, a motorosok felé indulok. Többen hitetlen tekintettel mérnek végig, lekezelő ábrázatom megmosolyogtatja őket.

-          Most miattad elbuktam a nem létező húszasomat. Azt hittem nem adod meg magad ilyen könnyen. –a kék szemű kacagva túr hajába, lepacsizva haverjával, beindítják a motort.

-          Ki visz el? –egy emberen kívül mindenki Hugo felé mutat. Rendben, ha ti így, én sem állok hozzátok másképp. A sötétbarna hajú srác mögé lépve, könnyed mozdulattal dobom át lábaimat az ülésen. Soha nem motoroztam még, de mindig is beleképzeltem magam extrémebb helyzetekbe, ugyanis az utóbbi időben nem nagyon akadt lehetőségem a szórakozásra. Átkarolva a srácot, kihívó tekintettel nézek a dühös szempárba. Úgy érzem sofőröm egyáltalán nem bánja, hogy őt választottam Hugo helyett.

A barna szemű felpörgeti motorját, a többiek szétválnak, és utat engednek neki. Egy kerékkel hajt végig a kikötő mellett, mi pedig követjük őt. Fantasztikus érzés itt ülni, és egy percig sem vonakodtam azon, hogy felüljek-e, vagy ne. Nem akartam bekerülni társaságukba, és úgy érzem, ahova most megyünk, nem vet majd jó fényt jövőmre nézve. A menetszél hajamba kap, elbújva az izmos test mögött, becsukom szemeimet. A motor jellegzetes búgása úgy érzem örökre a fülemben fog csengni. Az utcán tartózkodó fiatalok egy emberként fordulnak meg utánunk, többen elismerő tekintettel mérik végig a gépeket. Hugo elé kerülve sofőröm meghúzza a gáz kart, de én csak a dühös tekintetet bírom felfogni a körülöttem történő dolgokból. Hátrafordítva fejemet zöld szemeim megvillannak, egy kacsintás után fölényes helyzetben érzem magam. A város másik vége felé elindulva, lelassítunk a Sziámi kikötőnél. Agyamban hirtelen helyre állnak a kirakós darabjai. Félve húzódom össze a srác mögött, nem szerettem ezt a környéket. Rossz emlékként él a gondolataim között, ha tehetem, csak egy bizonyos napon jövök el ide. Újra.

Leállítva a motort, edzőcipőm koppan a betonon. Lelkemre mázsás súly telepedik, két éve legrosszabb rémálmommá vált ez a hely. Egy erős kar átkarol, egy pillanatig értetlenséget látok megcsillanni barna szemeiben, de gyorsan rendezve arcvonásait, macsós vigyorral néz le rám.

-          H, mit akarsz tőlem? –szemei megvillannak, de kérdésemre nem kapok választ. - Miért nem csodálkozom azon, hogy bármit mondok, figyelmen kívül hagyod?!

-          Azért, mert okos lány vagy. Ne kérdezősködj. –kacsintása után hátrébb lépek, levéve kezét derekamról, nevetésre késztetem. –Azért örülök, hogy végre megjegyezted a nevem Csúfság.

-          Istenem, hogy én ezt már, hogy unom. –remegő kezemet homlokomhoz érintve, próbálom szervezetemet lenyugtatni. Nincs szükségem felesleges stresszhelyzetre. Előző sofőröm meghúzatja mögöttem a motort, édes mosolyát megvillantva végigmér.

-          Lesz egy verseny, felülsz mögém kislány?! –félszemmel Hugo reakcióját nézem, kezeit ökölbe szorítva, ellenségesen méregeti haverját. Bólintva egyet motorja mellé lépek, ha másért nem is, H tekintete miatt megérte ezt tennem. Átkarolva derekát elterülök mögötte, becsukva szememet csak a menetszélre koncentrálok. Megállva a rajtvonal előtt a srác hátrafordul. –Chino vagyok. –jeges tekintete megvillan.

-          Nekem muszáj bemutatkoznom?

-          Nem. Tudom, hogy hívnak, bár az illem azt tanítja, hogy viszonozzuk a dolgokat. –szem forgatva hallgatom szavait, melyeket két nevetés között próbál elmondani. –Erősen kapaszkodj, húzós menet lesz.

-          Értettem főnök. –játékosan szalutálva ülök mögötte, mosolya levakarhatatlan. Várva az indító csaj melltartó dobását, gondolatban homlokon csapom magam. Mire jó a vagánykodás?! Simán kihagyhattam volna életemből ezt a menetet, de nagyzolási mániám úgy látszik, megint kezd előjönni. Nem volt elég egy baleset, jöhet a következő. Ügyes, Loli, ügyes.

Átkarolva derekát, jelen esetben életemért kapaszkodom. Tudom nagyjából hogyan működnek ezek a futamok, nem lenne szerencsés leesni a motorról. Egymás mellé felállnak a motorok, mellettünk Hugo foglal helyet egy fekete hajú nővel. Tekintete fogva tart, majd már csak a menetszelet érzem. Az adrenalin szétárad testemben, hangosat sikítva észlelem a két keréken való száguldozást. Nehéz lehet megtartani a motort, de még nehezebb hátsó utasként fent maradni rajta. Combjaimmal jobban közrefogom a srác csípőjét, a sport hangos csattanással érkezik vissza két kerékre. Egy íves kanyar után megfordulunk, majd visszafelé ugyanazt a tortúrát végigjátszva, fej-fej mellett haladunk a Hugo által vezetett fekete csoda mellett. Chino bebillenti egy picit a motort, ezáltal Hugoék kisiklanak, veszítenek a tempóból. Magabiztosan érünk elsőként célba, remegő lábakkal pattanok le az ülésről. Kavargó fejjel indulnék el, de sofőröm elkapva derekamat, megpörget.

-          Te vagy a kabalám, megtartalak. –hatalmas vigyorral az arcán beszél, viszont a hátulról érkező hang tudatja vele, ideje leraknia a földre.

-          Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam. –Hugo megfogva vállát megfordítja, majd hatalmas ütés következtében a földre juttatja. Sikítva hátra ugrok, majd megpróbálom megállítani a verekedő társaságot.

-          Elég legyen már! –Hugo pólójánál fogva felhúzza Chinot, aki egy hatalmas jobbegyenes után kicsit tisztára mossa nevét. –A francba is veletek ti önfejű hülyegyerekek. –barna szemű mögé lépve felugrok hátára, beleharapva nyakába megállásra késztetem. Szúrós tekintettel méregetem Chinot, Hugo kezei combomra siklanak, most már, ha akarnék, se tudnék leszállni hátáról. –Csípném, ha figyelnétek a külvilágra is. Állatok. –bosszankodva csapok a barna szemű vállára, mire oldalról megfigyelve, hatalmas vigyor telepedig arcára. Szája felrepedt, de Chino rondábban néz ki. Orrából vastag csíkban folyik a vér, a szemöldökén keletkezett sebet pedig valószínűleg össze kell varrni. Unottan könyökölök vállán, megfordulva elviharzik velem.

-          Hugo! –ma már harmadjára hallom ezt a hangot, de egyáltalán nem nyugtat meg a tudat, hogy ez a csaj már megint itt van. –Hugo, állj már meg! –utánunk szaladva elénk áll, az említett személy izmai megfeszülnek, fájdalmasan szisszenek fel. Megkövülve elenged, combomra nézve látom ujjai nyomát.

-          Hányszor kell elmondanom, hogy ne hívj így?! –mérges tekintete megrémít, a kezdeti bujaság már eltűnt szeméből.

-          El ne kezd, mert megyek haza. –vészjóslóan elindul felém, agyamban a csengők hangosan jeleznek, de nem állnék el útjából.

-          Ha még egyszer beleszólsz a nagyok dolgába, beledoblak a vízbe. –szemei megvillannak, viszont rám pillantva visszatér a huncutság tekintetébe. Karjaimat durcásan fonom össze, sarkon fordulva ott hagyom őt is, és barátnőjét is. Elindulva a fal mellett, rengeteg gyertya világítja meg az emlékezős üzeneteket. Törött bukók, fényképek és feliratok jellemzik a híd oldalát, testemen apró libabőrök jelennek meg. „Ria örökké szívünkben maradsz.” Szemeim könnybe lábadnak, az utcáig tartó távot futva teszem meg. El akarok innen tűnni, és nem akarok sohasem visszatérni. Túl nagy fájdalom ez most számomra.

-          Lo, kérlek, várj! –a fiatal lány hangja utat tör gondolataim között, de eszemben sincs megállni. Lábaimat gyorsan szedem egymás után, tüdőm viszont fájdalmasan szorul össze. A motor búgása egyre hangosabb, Hugo megállva mellettem rám pillant.

-          Mi történt?

-          Csak vigyél haza. Ne kérdezz semmit, csak juttass valahogy haza. –hisztérikus hangomon most nem mulat, látja rajtam, hogy felkavart valamit. Szó nélkül ülök fel mögé, átkarolva várom az indulást. Motor megugrik többször is, ahhoz a jelenethez tudnám hasonlítani, amikor megpróbált megijeszteni.

-          Ne szoríts annyira. –hangja most nyugtatóan hat rám, szívverésem lelassul. –Fogj itt. –felemelve bőrdzsekijét, megvárja, még átölelem keskeny, de izmos derekát. Fejemet hátára hajtva próbálom a könnycseppeket visszaerőszakolni szemembe, mind hiába. Megállíthatatlanul folynak, úgy tűnik nem készültem még fel erre.

Sebességünk lelassul, pedig még a házunk közelébe sem értünk. Hugo a tengerpart mellett leállítja motorját, majd megvárja, még leszállok. Nem akarok ránézni, nem szeretném, hogy gyengének lásson. Sok dolog történt két év alatt, de még nem készültem fel arra, hogy szembesítsem magam a tényekkel. Jobb arra gondolni, hogy mindez meg sem történt.

Állam alá nyúlva kényszerít, hogy ránézzek, de szememet becsukva, nem engedelmeskedek neki. Édesanyám arra tanított, hogy nem szabad alázattal végigmenni az utcán, mindig a büszkeségünket kell mutatni, még akkor is, ha elbuktunk valamiben. Muszáj az életet pozitívan élni, hiszen csak egy van belőle. Ezért kell alaposan megválogatni a baráti társaságunkat, és ezért kell tiszteletben tartani az emberek véleményét. Az már egy dolog, hogy nem értünk néha egyet a másikkal, de felesleges vitázni, csak az ellenségeket gyűjtenénk. Gondolatmenetemből ajkai rántanak ki, számra tapadva apró csókkal hoz vissza a jelenbe. Pilláim kipattannak, zavaros tekintetemen jót mosolyog.

-          Legalább három perce… - lendítve kezemet, hangos csattanás tudatja, célba találtam. A jól megérdemelt pofon most nem a szokásos mosolyt váltja ki belőle, szemei mérgesen villannak meg. –Többször ütöttél meg egy nap alatt, mint bárki más több év elteltével. –dühösen engedi el kezemet, motorjának támaszkodva feltűnően végigmér.

-          Magadnak harcolod ki ezeket a dolgokat. –félvállról odavetve mondatomat, taxi után kutatok. Kisétálva az útra, figyelem a járműveket. Beállva egy fekete sportkocsi elé, integetve könyörgök azért, hogy lehúzódjon.

-          Elvigyelek, cica?! –teste tele van tetoválással, fülében rengeteg fülbevaló található.

-          Én meg beverjek egyet?! –fegyelmet igénylő hangja megtöri a keletkezett csendet. –Kopj le! –Hugo felállva a motorról bepillant az autóba, a srác összerezzen. –Kopj már le! –utolsó reményem hangos fékcsikorgással adja tudtomra, soha nem fogok hazajutni.

-          Miért vagy mindig ennyire agresszív?! –kérdésemet hozzá intézem, viszont leülve a padkára, beletörődve temetem arcomat tenyerembe.

-          Miért feleselsz állandóan? –felsóhajtva, kacagni kezdek. Nem igaz. Még a leglehetetlenebb helyzetben is megtalálja a módját, hogy szívja a vérem. –Elmondod mi a baj?

-          Befognád a szádat? Gondolkozni próbálok. –térdemre hajtva fejemet, utolér a fáradtság. Hatalmas ásításom következtében megérzem testét magam mögött. Lábait enyéim mellett nyújtja ki, karjával átkarol. Hátam mellkasának döntve felsóhajtok, túlságosan is jól esik most a közelsége. Eltűrve hajamat, nyakamra apró puszit ad.

-          Most már elmondod mi a baj? –fülembe suttogva a szavakat, érintései nyomán apró libabőrök jelennek meg a testemen.

-          Hosszú történet. –hangos sóhajom sérti dobhártyámat. Végigsimítva hajamon, szívem erős vágtázásba kezd.

-          Nekem van időm.

-          De értsd már meg, hogy nekem nincs. Anyámék már valószínűleg az FBI-t is mozgósították az eltűnésem miatt. –nevetése idegsejtjeimet kivégzi, fészkelődésem következtében még közelebb kerülök hozzá.

-          Szeretném tudni. –ujjaival apró köröket ír karomra, hangjától kiráz a hideg.

-          Viszont én nem akarok erre gondolni. –felpattanva kiszakadok öleléséből, a kikötőben látott motoros banda felénk tart. Intve az egyik srácnak, sikeresen elkapja pillantásomat, majd lehúzódva az út szélére, érdeklődve néz rám. –Tudod Hugo, túlságosan fáj itt belül. –szívemre mutatva szemeivel követi kezemet, értetlen tekintete sok mindent elárul most nekem. –Haza tudsz vinni? –új barátom felé fordulva, szemem sarkából figyelem a barna szemű reakcióját. Mióta érdekel engem bárki is?

-          Ha mondasz címet, akkor ezer örömmel. –felsőbbrendű vigyora mosolygásra késztet, majd vállára csapva egészen közel hajolok arcához.

-          Töröld le azt a vigyort, mert én fogom megtenni, és az már fájdalmasabb lesz. –játékos fenyegetőzésemen felkacag, majd karjait felemelve bocsánatkérések sorozatába kezd. Felülve mögé biztonságban érzem magam, viszont Hugo tekintete megérne egy fotót.

-          Nem mehetsz vele! –figyelmeztető hangjukat meghallva, tátott szájjal fordulok Hugo, és Chino felé. Mióta mondhatja nekem bárki azt meg, hogy mit tehetek, és mit nem?!

-          Calle del Obispo Jaime Pérez 26. –kacsintva fekete motoros barátomra, érzékelem a sebességet. A motorozás a szabadságot jelenti, és erre igazából még csak most jöhettem rá. Magunkra vagyunk utalva, és a veszély mellett ott marad az élvezet is.

-          Tudod, most nagyon magunkra haragítottuk H-t. –nevetve túr hajába, tekintete egyáltalán nem tükröz zavartságot. –Egyébként Jesús vagyok.

-          Miért érzem azt, hogy ez neked most csak imponál? –mosolyogva figyelem a piros lámpát, szerencsére hamar vált át zöldre. Nevét figyelmen kívül hagyva ülök tovább mögötte.

-          Mert ez így is vagy. Csinos lánynak tartalak. –hátulról megpaskolva arcát tudatom vele, hogy indulhatnánk már. –Látom, de már csak pár utcányira vagyunk a házatoktól. Baj, ha kiélvezek minden pillanatot? –szemforgatásom sajnos nem látja, fészkelődve a motoron elérem, hogy üresbe rántsa a váltót, majd meghúzva a gázt, éktelen hangzavart képezzen.

-          Indulj már te őrült. –kezét combomra csúsztatja, majd továbbra is egy helyben állva simogatni kezd. Rémült tekintettel pattanok le a járgányról.

-          Ne legyél már ennyire gyáva. –kattan a váltó, a motor búgása egyszer csak megszűnik. Hátrálva próbálok messzebb kerülni tőle, de léptei követnek. Ijedten tekintek körbe valami segítségért kutatva, de senki nem érkezik.

-          Csak haza akartam volna jutni, épségben. –utolsó szavamat erősen megnyomva kihangsúlyozom félelmemet, nevetése most egyáltalán nem nyugtat meg.

-          Mit gondoltál? Elhozlak ingyen, és nem kérek fizetséget? Ennyire nem lehetsz naiv. –búgó hangjától kiráz a hideg, reménykedem abban, hogy valaki megsajnál, és megment. Sarkon fordulva futásnak eredek. Besprintelve egy sötét utcarészre, áldom eszemet, hogy sportcipőt vettem a papucs helyett. Hátulról egy kar elkap, hangos sikítás rázza meg a kihalt területet…

(Maite)

A motoros kérdését figyelmen kívül hagyva indultam tovább. Persze legszívesebben megálltam volna, és megkérdeztem volna tőle, hogy miért figyelt, amikor a teraszon voltam és miért állított meg, viszont nem engedhettem meg azt, hogy most álljak le bájcsevegni, mikor az egész banda valószínűleg a kikötőben van. Szerettem az ilyen tiltott versenyeket és most sem szerettem volna kihagyni, így gyorsítva a tempómon haladtam a kikötő irányába. A ruhám nem volt az alkalomhoz illő, de jelen esetben nem foglalkoztam ezzel. Az ismeretlen motorhangja folyamatosan a nyomomban járt, ami kicsit fura volt, hisz teljesen jól éreztem magam egyedül gyalogolva az éjszakában.

-          Direkt mész majdhogynem körbe-körbe, vagy eltévedtél? – kérdése után rögtön felnéztem és tényleg úgy cselekedtem, ahogy mondta. Az utca egyik oldaláról folyton átsétáltam a másikba anélkül, hogy ezt észrevettem volna. Nem akartam még magamnak sem bevallani, de azzal, hogy a nyomomban volt, teljesen összezavart.

-          Én csak… - nem tudtam milyen kibúvót találhatnék, hiszen tuti növelném az egóját, ha azt mondanám, hogy ő zavart meg a gondolkodásban. – Igen direkt sétálgatok ide-oda, ugyanis várok valakit, viszont az-az illető késik. Így van időm sétálgatni. – szép mentés, viszont ezt még a hülye se veszi be.

-          Aha értem.  – kis szünetet hagyva letámasztotta a motorját, majd lassú léptekkel kezdett el felém haladni. - És melyik barátod kedvéért vagy képes ilyen magas sarkúban sétálgatni? – a fekete lábbelimre bökve kérdőn nézett rám, majd elővett egy eddig meg nem mutatott mosolyt, amit jobb lett volna, ha nem látok meg.

-          Azt nem kötöm az orrodra. – durcásan keresztbe téve kezem, fordítottam el a fejem, hogy ne is lássam, majd egy perc múlva arra eszméltem fel, hogy érzem az idegen közelségét és a leheletét a nyakamon.

-          Tetszel nekem. – fülembe suttogva ezeket a szavakat gerincem vonalán a hideg futótűzként futott végig.

-          Nem is ismersz.

-          Ki mondta? – kissé meghökkentő kérdése után az ajkát az enyémre tapasztotta, én pedig a csók után csak lefagyva álltam. Hirtelen ért tette és a házibuliban elfogyasztott kevéske alkoholmennyiség hatására kezem tarkójára csúsztattam, majd úgy vontam ismét magamhoz. Ebben a percben nem zavart még az sem, hogy nem is tudom kicsoda ő csak érezni akartam, ahogy ismét megcsókol. Idő közben a fekete kapucni lekerült a fejéről, így még jobban szemügyre vehettem a kinézetét. Körülbelül két perc csókcsata után jött el az a pillanat, hogy úgy éreztem mintha fejbe csaptak volna, hogy ezt ne.

-          Bocsi, én csak, valószínűleg túl sokat ittam. – kis füllentésem után megigazítottam a szoknyámat, majd egy utolsó pillantást véve hátrafelé ismét elindultam a kikötő felé, viszont eszembe jutott utolsó hozzám intézett mondata, ami eléggé foglalkoztatott, így újból irányt változtatva fordultam vissza. – Komolyan ismersz engem? – a kíváncsiság eléggé dolgozott bennem, így muszáj volt megtudnom, hogy mi is az igazság mielőtt tovább indulok.

-          Szóval te nem emlékszel rám? – szemöldököm valószínűleg meglátogatta a homlokom közepét, ugyanis nekem egyáltalán nem volt ismerős az arca. – Már vagy fél éve egy buliban találkoztunk először, bár lehet nem emlékszel, mert eléggé be voltál rúgva. Asztalon táncolás, sörivó verseny és had ne soroljam tovább, hogy milyen bulikban voltál benne. – a motoros arcán egy halvány mosoly jelent meg, viszont az én arcomról még a nem létező vigyorom is lefagyott. Igaz, hogy sok olyan buliban voltam, ahol nagyon csúnyán kiütöttem magam, viszont általában mindig emlékszem mindenre, de az ő arca egyszerűen sehonnan nem ismerős. – Mindemellett egyszer józanon is összefutottunk akkor, amikor a madaras tetkódat csináltattad a válladra a főutcai szalonban. – oké, igaz, hogy csináltattam egy tetoválást pont oda, és pont olyat, amilyet ő említett, de akkor sem volt ismerős az arca. Lehet, hogy kezdem elveszíteni a memóriámat, vagy pedig ő kutakodik rólam túlságosan nyilvánosan.

-          Nyilvántartásod nincs rólam véletlenül? – eléggé idegesen kérdeztem vissza ugyanis én nem tudtam róla semmit, ő viszont már lassan felsorolja az élettörténetemet is.

-          De éppenséggel van a lakásomban, ha gondolod meg is mutathatom. – vigyorogva fejtette ki burkoltan, hogy menjek fel hozzá mire a válasz egy felé repülő táska volt, amit egy pofon segítségével szerettem volna eljuttatni az arcához, viszont mielőtt célba érhettem volna megfogta a kezem majd ismét megcsókolt. Röhejes lehettem, hiszen az egyik pillanatban még táskával akartam megtámadni őt a másikban pedig már a szájára tapadva csókoltam vissza. – Egyébként Alberto vagyok. – néhány centit hagyva arcunk között illedelmesen bemutatkozott, majd száját ismét az enyémre tapasztotta.

-          Nagy gondban vagyok, ugyanis nem tudom, hogy be kell-e mutatkoznom, vagy te már rég tudod, hogy ki vagyok?! – egy lépést hátrálva tettem mellkasom előtt keresztbe a kezem majd úgy vártam válaszát.

-          Tegyünk úgy, mintha nem tudnám és így alkalmat adok arra, hogy józanon is bemutatkozz. – eléggé égett a fejem, hogy pont rá nem emlékszem, de teljesen természetesen nyújtottam oda a kezem neki bemutatkozás címszó alatt.

-          Maite.

-          Nagyon örülök. – a kézrázás után hirtelen engedte el a kezem majd majdhogynem parancsolva adta ki, hogy maradjak ott, ahol vagyok, és ne menjek el sehová. Nem tudtam, hogy mit tervez és sajnálatos módon hihetetlenül kíváncsi a természetem, így még mindig kezemet keresztbetéve álltam egyhelyben és figyeltem tetteit. Még egy pillantást vetve rám ellenőrizte le, hogy nem futottam-e még el, majd felpattanva a motorjára el is tűnt az utca végén.

-          Most komolyan itt hagyott? – baromi rossz szokásom volt, hogy hangosan társalogtam magammal, de amikor egyedül voltam sokszor volt , hogy nem tudtam a gondolataimat a fejemben tartani. – Király! – kiabálva ejtettem ki a szót majd ide-oda kezdtem el sétálni. - Megcsókol, elmondja, hogy látott már párszor aztán eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Végül is ez teljesen életszerű. – magamba fortyogva észre sem vettem, hogy ismét társaságom van.

-          Mi az életszerű?  Bocsi csak először azt hittem, hogy telefonálsz, azért nem szóltam, de aztán közelebb érve láttam, hogy magadban beszélsz és nyugi nem foglak skizofrénnek nézni, de ez kicsit bizarr volt. – nevetve adta elő magát, ami alapjába véve vicces volt, viszont én nem nagyon tudtam most ezen a szituáción nevetni.

-          Élvezed, hogy hülyére vehetsz? – komoly fejel fordultam felé Alberto viszont csak nevetett.

-          Aranyos vagy, amikor duzzogsz. Na, menjünk. – duzzogok? Konkrétan ideges voltam, mert azt hittem, hogy itt hagyott egyedül miközben nekem már rég a kikötőben kellett volna lennem.

Nem tudtam, hogy hová is megyünk csak mentem Alberto után. Persze többször kérdeztem meg, hogy mi is az úti cél, de egyszer sem volt hajlandó válaszolni, csak elővette azt a mosolyát, amitől én hirtelen lefagyok, és nem tudok még a világomról sem. Nem tudom, hogy hogyan csinálta, de hatással tudott lenni rám, ami nagyon ritka, hiszen H mellett kicsit megtanultam, hogyan irányítsam az embereket, de ez a srác más. Ő hatástalanítja az összes érzékszervemet. Feleszmélve gondolkodásomból kedvenc kocsmám előtt találom magam, ahol elvileg először találkoztunk.

-          Talán, ha együtt iszunk, eszedbe fogok jutni régről. – nevetve tolta be az ajtót és lépett be a helységbe, amit a cigarettafüst teljesen beterített. Néha rágyújtottam én is, de ez a nagy dózisú füst kicsit megviselt, így a friss levegőről belépve. Kicsit megingva a magas sarkaimon lépdeltem tovább a pult felé, majd vártam, hogy az ügyeletes ivópartnerem rendeljen. Persze nem kellett sok ész ahhoz, hogy valaki a kedvencemet rendelje, hiszen ő már fél éve is látta, hogy mit ittam, amitől olyan csuda jó kedvem lett, ahogy ő mondja. Legurítva hármat, az említett felesből az ital egyből elkezdett dolgozni a szervezetemben, amit nem is csodálok, mert nem nagyon ettem semmit ezen a napon, ami gátolhatná a későbbi felszívódást.

-          Te most komolyan azzal próbálkozol, hogy leitatsz? – óriási mosollyal indultam el a zenegép felé majd megtámaszkodva a zenék között kezdtem el válogatni.

Hátulról két kéz simult a derekamra és egy isteni férfiillat lengte be a nyakam körüli területet. Rá sem nézve a zenegépre nyomtam be egy számot, majd megfordulva Alberto szemeibe néztem. El sem hittem, hogy ezt csinálom. Találkozok egy sráccal és máris a karjai közé vetem magam. Ez annyira nem én vagyok, bár most mindent foghatok a piára, hiszen alapból másnaposan támolyogtam haza reggel, aztán a házibuliba is ittam és most is lecsúszott pár feles tehát simán ráfoghatom a piára. Egy hosszú csók után egy ismerős dallam ütötte meg a fülem, így elválva Alberto szájától a táncolásnak kialakított helyre mentem. Lerúgva a magas sarkút az egyedüli voltam, aki a dallamokra táncolt, de nem nagyon zavartattam magam. Kísérőm egy oszlopnak támaszkodva figyelte kecses mozgásom. A szám végén persze egy kisebb közönséget sikerült összeszednem, akik óriási ovációval fogadták az előadásomat, amit az előbb nyújtottam nekik. Mikor már az új szám szólalt meg a hangszórókból, Alberto felé vettem az irányt, aki tapsolva fogadott.

-          A fél évvel ezelőtti táncodtól ez sokkal jobb volt. – kijelentése hatására megálltam előtte majd karba tett kézzel vártam némi magyarázatot.

-          Itt hiányzott az asztal, a többi csaj, akik táncoltak, a… Ácsi, ácsi, álljunk meg egy percre. Te azt állítod, hogy fél éve nem táncoltam elég jól? – felhúzott szemöldökkel bámultam előre, cipőm talpával pedig dobolni kezdtem a padlón a várakozás jeléül.

-          Én nem azt mondtam csak azt, hogy ez az előadásod jobb volt, mert tudom, hogy itt csak nekem táncoltál. – közelebb lépve hozzám az arcom a kezei közé vette, majd megcsókolt. Kicsit sok volt ez a túlcsordult érzelem a mai napa, így kiszakadva kezei közül a pult felé vettem az irányt. újabb két kör vodka után eszembe jutott Hugo és a kikötői verseny, amit nem akartam kihagyni, mert féltem, hogy valami baja eshet. A cipőm megkeresése után ismét magaslati levegőn érezhettem magam a magas sarkú miatt. Eléggé ingatag volt a járásom, de olyan tempóban kezdtem el kifelé menni, hogy azt inkább lehetett volna rohanásnak hívni, mint sétának. Persze, ahogy én kijöttem a kocsmából Alberto is követett. – Mi ez a nagy sietség? Hová akarsz menni ilyen állapotban egyedül?

-          Hogy-hogy téged kicsit sem ütött meg a pia? – az ő kérdéseit félre téve igazán kíváncsi voltam az én kérdésem válaszára.

-          Úgy, hogy én nem is ittam. Aki vezet, az ne igyon alkoholt. Na, gyere hazaviszlek. – átölelve derekamat várta, hogy eláruljam merre lakom, de heves ellenkezésbe kezdtem.

-          Én a kikötőbe megyek. – határozott hangomon kicsit meglepődött, de tudomásul véve mondatom az ellenkező irányba indulunk el. Éppen arrafelé, ahonnan jöttünk. Betérve egy kisutcába elővett a zsebéből egy kulcsot, majd megnyomva egy gombot a garázsajtó húzódott fel, ami mögött a motorját pillantottam meg.

-          Elviszlek, de ígérd meg, hogy kapaszkodni fog. – bólintásom volt válaszom, majd felpattanva a motorra már úton is voltunk.

Eléggé felelőtlenség, amit ezen az egész estén műveltem, de nem nagyon érdekeltek a következmények, vagy az, hogy hogyan teszem tönkre az életem. Tudtam, hogy ez az egyetlen életem van és ez az egyetlen dolog, ami felett egyedül én rendelkezhetem. Alberto motorjával percek alatt sikerült kijutnunk, viszont ahogy sejtettem a versenynek ekkorra már vége lett. Persze mondanom sem kell, hogy őrült módjára kezdtem el a testvéremet keresni Alberto pedig végig követett.

-          Hugo! – meglátva testvérem felszakadt száját, és a hátán lévő lányt tudtam, hogy ismét elragadta a hirtelen haragja. – Hugo, állj már meg! – persze miért is hallgatna rám, amikor ilyen állapotban van egyszerűen nem lehet vele beszélni, sőt semmit sem lehet vele csinálni, csak időt hagyni neki, hogy lenyugodjon.

Természetesen meg sem hallotta, hogy szólok neki, vagyis meghallotta, de a lecseszés után, hogy ne szólítsam a nevén, már el is viharzott az előbb a hátán ülő lány után. Fújtatva egyet fordulok meg és nem teljesen a fogadott, mint amire számítottam. Az elvárásom az lett volna, hogy Alberto mögöttem áll és hallgatja a testvéremmel folytatott beszélgetésemet, ehelyett Polloval beszélgetett és nevetgélt.

-          Kezdek megőrülni, vagy Pollo tényleg ismeri Albertot, ami azt jelenti, hogy innen a bandából nekem is ismernem kéne őt. – összezavarodva kezdtem el az említettek felé sétálni, az arcomra pedig ki volt írva, hogy válaszokat szeretnék.