Három méterrel a felhők fölött 4.

Sziasztok!:)
Köszönjük szépen a szavazatokat, és a véleménynyilvánításokat is, reméljük most is kapunk pár biztató szót.
Jó olvasást!:)
Puszi Lari, Tessa.

(Lolita)

Mondatán jót nevetek, először fel sem fogom, hogy komolyan gondolja. Emlékszem Katina testvérénél is hasonlóképpen reagáltam egy szerelmi vallomásra, agyam valahogy nem képes feldolgozni azt a tényt, hogy bárkinek is számítok. Talán ezt már az utóbbi időben túlságosan is komolyan veszem, édesanyám neveléséből kiindulva. Tekintetem elsötétül, agyamra szokatlan köd telepedik. Maite aggódva mér végig, tenyerével szemeim előtt hadonászik. Megtámaszkodva a szekrénysorban, szédelegve foglalok helyet a hideg járólapon. Valószínűleg a több órás sírás, esetleg az alvatlanság merített ennyire le, de egyáltalán nem érzem magam most jól. Felemelve kezem jelzem, ne kérdezzen semmit.

-          Miért nem vagy féltékeny? –hangos kacagása betölti a folyosót, többen őrültként pillantanak végig a társaságunkon. Percekig kell várni arra, hogy összerakjon egy értelmes mondatot, amit nevetőgörcse nem szakít félbe.

-          Ő… ő… - már éppen induláshoz készülnék, de ujjai csuklómra fonódnak. –Ő meg én, mi… - szem forgatva jutalmazom kiváló beszédkészségét. –Testvérek vagyunk. Ő a bátyám. –gondolatban a fejemet éppen az előttünk elterelő beépített szekrénysorba verem.

-          Le is tagadhatnátok egymást, egyáltalán nem hasonlítotok. –meghallva mondatomat eltorzul az arca, tekintete szomorúságot tükröz. –Akkor a dzseki itt volna, köszönöm a segítséget. Szia. –gyors búcsú után ott hagyom a velem egykorú lányt. Ezek szerint Hugo Oliveirának hívják.

A csengőszó előtt ismét sikerül beesnem az osztályterembe, a tanárnő pár perc késés után megérkezik. Tekintetét az osztályon jártatja, én viszont nem pillantok fel, valahogy fontosabb most számomra az asztallap tanulmányozása. Nem is készültem órára, és nem is érzem pillanatnyilag olyan lelkiállapotba magam, hogy egy elégséges feleletet legalább összehozhassak. Édesanyám azóta tart ennyire rövidpórázon, mióta megtörtént a tragédia. Az előtt hiába nem töltöttem még be nagykorúságomat, bárhova elengedett, és legfőképp az volt a legjobb, hogy akár hajnalig is maradhattam. Aztán a baleset után fordult a kocka, bezárva töltöttem mindennapjaimat, és a tanulásba temettem elcseszett életemet. Ha rossz jegyet hoztam haza, képes volt egy teljes havi zsebpénzemet megvonni, persze arról soha nem tudott, hogy apa ilyenkor sunyiban a zsebembe csúsztatta a háromszáz dollárt.

Bármilyen udvarlóm volt, nagy ívben kergette el őket seprűvel a háztól. Általában ilyenkor megkérdezték, hogy készül-e valahova, vagy csak takarít. Természetesen jó poénnak tartottam, de azért mégiscsak édesanyámról volt szó, a kigúnyolásán pedig nem tudtam jóízűen nevetni.

Utálom életem monoton, sivár perceit. Ki akarok törni nővérem árnyékából, ő is azt akarná, hogy boldog legyek. Végig kell vinnem álmaimat, és nem szabad egy-két akadálynál elhasalni, és feladni.

-          Lolita. Kicsengettek. –Katina vállamnál fogva rángat, farkasszemet nézve, hangosan felsóhajtok. –Megyünk?

-          Ha elengedsz, és elmúlik a pillanatnyi agyrázkódásom, akkor indulhatunk. –szem forgatva reagál mondatomra, elkapva kezemet kihúz az ajtón.

-          Na, hogy oldjuk meg a következő dolgozatot? –megfelelő megoldás után kutatva az ajtóhoz lépek, megpillantva Hugot, szó nélkül rohanok ki.

-          Vigyél el innen! –meglepetten mér végig, tekintete elidőzik combjaimon.

-          És ugyan miért tenném ezt? –összevonva szemöldökét engem figyel.

-          Azért, mert simán feljelenthetnélek. –győzelemittas mosoly telepedik arcomra, dühös tekintete viszont kissé alábbvesz büszkeségemből.

-          Miért is? Mert megmentettem a csinos kis segged tegnap éjszaka?! –fölényes tekintettel száll le a motorról, előttem megállva, közelebb hajol arcomhoz. Hátam ívbe feszül, próbálok minél messzebb kerülni tőle.

-          Jesús hogy van? –barna tekintete megvillan, megfeszítve állkapcsát behunyja szemét.

-          Az már legyen az én problémám. –hangja érces, végigsimítva bicepszén, összehúzott tekintettel nézek fel rá.

-          Már megint ezt a csajt szédíted? Nem okozott még elég problémát? –az ismerős vonásokat nem tudom hova tenni, szőkésbarna hajába túrva, mérgesen közeledik felénk.

-          Simán lesittelhetném a társaságot a tegnap történtek miatt. –magabiztosan pillantok végig rajtuk, majd felhorkanva hátat fordítok nekik.

-          Te ribanc! –visszapillantva észreveszem, hogy Hugo barátja elé áll, megfogva vállait suttogni kezd.

-          Nem lesz baj.

-          De azért már simán lecsukhatnak. –kérlelő hangnemével próbálja barátját észhez téríteni.

-          Mire elérjük a Jesús által bejelentett ügy tárgyalását, addigra ez a kiscsaj mellettem fog vallani.

-          Honnan veszed egyáltalán, hogy elmegyek veled, és beleavatkozom ezekbe a rohadt bandás ügyekbe? –felcsattanásomon jót szórakozik, végigsimítva arcomon, államat megfogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

-          Onnan, hogy addigra fülig belém zúgsz. –nevethetnékem támad ezen a képtelen ötleten. Tekintve arra, hogy kapcsolatunk nem éppen a pozitív élményekről szól, nem hiszem, hogy akarnék tőle bármit is.

-          Jó vicc volt, átjött. –rámutatva kacsintok egyet, majd fej rázva indulok el a bejárat felé. Más megoldást kell arra találnom, hogy kicsit kikapcsolódhassak. Hátulról elkapja derekamat, halk sikkantással kezdek el vergődni kezei között.

-          Kislány, jegyezd meg. Én szeretem lerázni a csajokat.

-          Fordítva már nem tűröd, mert megsértik tiszta lelkivilágod, igaz?! –az iróniát még a süket ember is kihallotta volna hangomból, a fiúk kacagva néznek végig rajtam.

-          Harcias, de legalább tudja, hol a határ.

-          Hahó, én is itt vagyok. Nem szeretem, ha figyelmen kívül hagynak. –Hugo felül a motorra, majd fejével felém bökve jelzi, induljak. –Már nincs kedvem.

-          Egyébként Pollo vagyok. –intve neki egyet tudatom, tisztán értettem nevét.

-          Nem kérés volt. –hát barátom, akkor nem ismersz te még engem eléggé. Ha valami parancs, akkor leszarom. Rámosolyogva intés után távozok, Pollo nevetését meghallva, arcomra őszinte mosoly telepedik. Elég rendesen felforgatják életemet, de ezt belül nem is bánom annyira.

-          Kifogott rajtad. –mókás hangját még fél füllel meghallom, de a további beszédre a motor erőteljes búgása miatt már nem tudok figyelni. Fejemet kissé megrázva elhessegetem a rémképeket gondolataim közül.

-          Gyere. –kérlelő tekintetébe nézve megadóan sóhajtok, felpattanva mögé nem is érdekel már a tanítás. Végül is hamisítani már könnyen lehet, vagy majd apa leigazolja.

Szoknyám alá kap a szél, de szerencsére Hugo teste rengeteget felfog mindenből. Fejemet ráhajtva hátára, élvezem azt, amit Ria halála után megtapasztalhattam.  A garázsunkban a mai napig ott áll gyönyörű motorom, de édesanyám elvette a kulcsokat. Bár lehet nem a tragédia után kellett volna mindezzel kísérteni a sorsot. Tisztában voltam azzal a szabadságérzettel, amit ez a járgány adhat, de még nem árulom el újdonsült ismerősömnek múltam ködös jeleneteit. A baleset után akarva akaratlanul csak arra tudtam gondolni, hogy újra testvéremmel lehessek. Ha máshogy nem is, legalább a motor által nyújtotta kényelem, veszélyérzet segítségével. Arra viszont nem gondoltam volna, hogy amikor újra felszállok egyre, az egy züllött alaké lesz. Soha nem voltam egy kétségbeesett gyerek, viszont mindig is szerettem volna teljes mértékig a magam ura lenni. Úgy váltani a sebességet, ahogy szeretném, olyan ívvel venni a kanyarokat, amilyenekkel jónak látom.

Elégedett mosolya feltűnik, csípőjére rakva a kezem hátrébb csúszok az ülésen. Manőverei segítségével a kocsisort kikerülve beállunk az első helyre, és várjuk a zöld jelet. Hajába túrva oldalra tekint, egy Porscheban ülő középkorú párt meglátva, izmai megfeszülnek. Idegből rángatja a gázt, arca teljesen eltorzul. Dühöngve ijeszti be a kormány mögött ülő férfit, mellette a nő rémült tekintettel könyörög.

-          Hugo ne. – az említett személy ordítva vet véget szenvedésének, meglátva az éppen váltó lámpát, teljes gázzal indul el. –Hugo! – sikítva nevét eltűnik látóteremből, remegő kezekkel, görcsösen kapaszkodok sofőröm derekába. Túlságosan is ismerős ez a jelenet, annyi különbséggel, hogy most még düh is vezérli a srácot.

-          Állj meg! –szerpentines úton haladva, kisebb kanyarokat veszünk be száz kilométer per órás sebességgel, aminek előbb utóbb az lesz a vége, hogy felkenődünk a szalagkorlátra. –Állj már meg! Le akarok szállni! –ráütve hátára nem éppen ésszerű tettem, ugyanis a menetszél belém kapva, majdnem leránt a motorról. Sikítva próbálkozom felhívni magamra a figyelmet, mire nagy nehezen fékcsikorgás segítségével húzódik le az út szélére. Meg sem várva a teljes megállást, leugrok a még mozgó járműről. –Megőrültél? Meg is hallhattunk volna. –motorját elborítva a közelben álló kukákhoz rohan, majd őrjöngve kezdi el rugdosni, dobálni és ütni az üvegeket. Hátulról átölelve megpróbálom kissé lecsillapítani, ami egy pár másodperccel később sikerül is.

-          Ne haragudj. –őszinte hangja megtelik csalódottsággal, szomorúan áll, és tűri, ahogy a karjaim átfogják izmos testét.

-          Ki volt az a nő? –suttogva szavaimat, szorításom enyhül, biztosra véve a dolgokat, megállok a motor mellett.

-          Ő az édesanyám. –és ekkor tudatosul bennem a dolog. Igazából ő nem szándékosan vált ilyenné, az élet alakította ki személyiségét. –A testvéreim és apám is úgy tudja, hogy utazgat a barátnőivel. De te is láthattad, hogy ez nem igaz. –elé állva ismét megölelem, karjai mentőövként kapaszkodnak belém. Hátulról hajába túrva felpipiskedem, arcomat nyakához rejtem.

-          Csak nekem mondtad el eddig ezt? –kerülve a szemkontaktust bólint egyet, majd sóhajtva a motor felé lépked.

-          Felmersz még egyáltalán ülni mögém? –válasz nélkül ülök le a padka szélére.

-          Érdekel még a történetem? –szájtátva pillant rám, majd az indító kulcsot zsebébe helyezve, immáron már a sztenderdre állítja motorját. –Ismerős neked az a név, hogy Ria?

-          Hallottam egy tragédiáról, nem tudom jóra gondolok-e. –megerősítést várva, apró bólintok, majd a betont tanulmányozva regélni kezdek.

-          Megállíthattam volna, éreztem, hogy baj lesz. Az utolsó szava az volt, hogy szeretlek, aztán elhunyt egyedüli nővérem a balesetben. Természetesen szüleim engem okoltak, pedig nem én akartam elmenni a gyorsulási futamra. Ezért szaladtam el tegnap, és ezért voltam annyira zaklatott. Mert ott történt minden. –monológom végére elhalkulok, szemeimet becsukva felidézem a kellemes emlékeket. Hiányoznak az átbeszélgetett esték, ahogy hiányzik a gyerekes civódás is, ami kettőnk között zajlott.

-          Rossz ötlet volt tegnap oda elvinni. –nemlegesen megrázva a fejem, szemem sarkából rá nézek.

-          Egyáltalán nem. Eddig úgy viselkedtem, mint aki egyedüli gyerekként jött a világra. El akartam felejteni még csak azt az emléket is, hogy volt egy testvérem. Úgy éreztem könnyebb lesz, de csak egy időre enyhítette a fájdalmamat. –megrántva a vállamat, a hegyet kezdem el tanulmányozni. Le akartam zárni a témát, így is már túl sokat tud rólam.

-          Erre értetted a tegnap esti mondatot? –elmotyogva egy igent, kezeivel maga felé fordít. Megérezve kellemes illatát légzésem egy pillanatra eláll. Bódultan tekintek barna szemeibe, számat eltátva élvezem érintéseit.

-          Jaj Loli, Loli. Bunkó vagyok, egy kretén vadállat, de azért hagytad volna, hogy rád cuppanjak. –kezemet lendítve megütöm, agyam forr az idegességtől.

-          Úgy utállak!

-          Ugyan már, úgy tátogtál, mint egy hal. –morcosan indulok el a hazavezető úton, már ezerszer megbántam azt a hülye ötletet, hogy engedtem a csábításnak, és felültem mögé. –Hé Tátika, megvársz, vagy inkább lejárod a lábad?! –bosszankodva torpanok meg, de a világ össze pénzéért sem fordulnék felé. Megállva mellettem elégedett vigyorral tekint végig rajtam.  –Indulhatunk, vagy vergődsz még egy kicsit? –féloldalas mosollyal kötekedik, amit most legszívesebben letörölnék arcáról.

-          Vadállat. –elhúzva számat felpattanok mögé, karjaimmal kissé félve karolom át.

-          Lolita, lehet egy kérésem? –érdeklődve hajolok előre, figyelve arcvonásait, várom következő mondatát. –Feljebb raknád a kezed? Ugyanis, ha ilyen gyors tempóban akarsz haladni, soha nem érünk haza. –fülig pirulva kapom el kezemet, arcomat hátába temetve megpróbálok elbújni. Régen volt már olyan ember, aki zavarba tudott hozni.

-          Csak indulj már. –felmordulva rúgok lábába, mosolyogva tesz eleget kérésemnek. Úgy gondolom már éppen ideje volt.

Tekintve arra, hogy nem mentünk messzire, gyorsan elérkezünk házunkhoz. Megfogva vállait feltolom magam, majd jobb lábamat lendítve, sikeresen leszállok a motorról. Imádtam azt az életérzést, ami ezzel járt, és most már tudom mi hiányzott életemből. Az a szabadságvágy, amit semmi más nem képes viszonozni. Az a baj, hogy jól érzem magam, de tudom, hogy vannak következményei, és veszélyei ennek az életnek, hiszen a motorosokra csupán Isten vigyáz. Az a személy, aki iránt a hit megerősödik egy nagyobb halálfélelem után. De sajnos én már nem hiszek benne, ugyanis ha létezne, nővérem a mai napig őrjítené agyamat. Bemutathatnám barátaimnak, és lenne valaki, aki megmondja, hogy mi a helyes. Édesanyám nem lenne egy rikácsoló vészmadár, akinek a keserű életén kívül nincs nagyon más biztos pont mindennapjaiban. Apa sem számítható annak, ugyanis az öreg egyre jobban kezdi unni parancsolgatását, ő sem tűri már el a lelki terrort sokáig. Eddig csupán miattam nem adta fel a hosszan eltöltött éveket. Ria halálával életem megfordult, személyiségem eltűnt a nyomorban. Rengeteget agyaltam azon, hogy most vajon hol lennék, ha még élne? Iskolában, vagy ugyanúgy itt szobroznék Hugoval a motor mellett? Esetleg leszidott volna már, vagy csak gratulálna a jó fogás miatt?

Könnyeim megállíthatatlanul folynak, Hache kissé rémülten simít végig arcomon. Felpillantva barna szemeibe, teljes őszinteséget, szeretetet és együtt érzést tudok kiolvasni sötét íriszéből. Megfogva kezét, pilláim alól lesek ki rá, aggódó tekintete gondolataimban ég.

-          Majd én segítek neked átvészelni ezt az időszakot. –végigsimítva hajamon lejjebb hajol, tincseimet eltűrve az útból, apró csókokat hint bőrömre. Becsukva szememet, élvezem érintéseit, mire nevetve húzódik el, ismét. –Holnap érted megyek. –suttogásától kiráz a hideg, kicsit összébb húzva magam morcosan nézek rá.

-          Szabadítsuk magunkra a zsarukat. Jó? –ironikus hangnememen jót nevet, előröl hajamba túrva, összehúzott szemekkel méreget.

-          Jó. Feljelentesz? –ismét fülemhez hajolva beleharap fülcimpámba, apró nyögés hagyja el számat. –Fel?

-          Fel. –halkan ejtem ki válaszomat, viszont remegésem nem csillapodik. Fejemet elfordítva megpróbálom agysejtjeimet visszaépíteni.

-          Igen? –kérdése kétkedő, de nem piszkál többet.

-          Igen. –elhalkulva, szinte már csak tátogom a szavakat. Ajkát felső ajkamhoz érinti, de a várt csók elmarad.

-          Nem baj Lolita, az a lényeg, hogy azt hiszed, ellent tudsz állni nekem. – szemforgatás után magára hagyom, becsapva az ajtót eltűnök látótávolságából. Jól érzem magam vele, ehhez kétség sem fér, és úgy gondolom, jobb a múltam elé sétálni, és szembenézni a történésekkel. Ezeket a dolgokat pedig csak Hugo mellett teljesíthetem, de úgy érzem lelkemnek jót fog tenni az ismertető kör. Emlékszem nővérem rengetegszer cukkolt stílusommal, Katina bátyánál is enyhén kiröhögte a srácot.

Sasszézva vonul be szobámba, mosolya szokásos módon arcán terpeszkedik. Ilyenkor általában megkapja, hogy ha nem lenne füle, könnyen körberöhögné fejét. Mindig is mosolyát szerettem a legjobban, ugyanis olyan tisztaságot, és őszinteséget sugallt, amit csak az ember tekintetéből lehet kiolvasni.

-          Mit csináltok fiatalok?! –szem forgatva reagálok mondatára, Pedro lefordulva rólam, zavartan túr a hajába.

-          Sakkozunk. A kopogásról hallottál már? –szarkasztikus hangom meglepi, de nem firtatja tovább a dolgot. Lehuppanva az ágyra, nézelődni kezd a szobámban.

-          Lenne ma estére egy kisebb buli, de pszt. Anya nem tud róla, viszont apától szabad utat kaptunk. –bennfentes suttogásán jót nevetek, viszont barátom arca most megérne egy misét.

-          Mi ez a királyi többes szám? –kétkedve pillantok rá, de időközben már a szekrényemhez lépett.

-          Kölcsön szeretném kérni ezt a ruhádat. –megfogva a combközépig érő kék spagetti pántos mélykék ruhámat, hatalmas szemekkel pillant rám. –Egyébként Nelson pár haverja is hivatalos az estére. –mindent tudó tekintettel pillant Pedróra, aki eltorzult arcát másodpercek alatt korrigálja. –Kisfiú, ez nem az a hely, ahol ezt megengedheted magadnak. Nem várnak még otthon? –nevetve hajol be gardróbomba, majd elővéve egy fehér, flitteres ruhát, hozzám vágja.

-          A kéket nem adom, tudod, hogy az a kedvencem. –morogva tépem hajamat is, ugyanis a ruha díszítőeleme sikeresen beleakadt hosszú tincseimbe.

-          De most te barnább vagy, ezáltal neked jobban áll a fehér. Na, légy szíves. –csillogó szemeit rám emeli, megadó sóhajtásom következtében ugrálva lépked ki a szobámból.

-          Nem nagyon kedvel. –letört hangját meg tudom érteni, az utóbbi időben rengeteget próbálkozott azért, hogy testvérem legalább egy kicsit is szimpatizáljon vele, mind hiába.

-          Ne foglalkozz vele. Te nem vagy motoros, nem a veszélynek élsz, így soha nem fog megérteni.

-          Hallottam Lolita Sol Sánchez, ne felejtsd el, hogy a két szobát csupán egy fürdő választja el. –nevetve csapok homlokomra, majd bocsánatkérő tekintetemet barátomra emelem.

-          Tudom, értem. Most húzzak el, igaz?! Miért van az, hogy mindig én vagyok elzavarva, és a nővérednek mindig beadod a derekad? –elhúzva száját felpattan, az ajtó felé véve az irányt köpi felém szavait. –Tudod mit? Hagyjuk ezt az egészet. Jobb lesz nekünk egymás nélkül. - váll rántva indulok el Ria felé, aki elégedett tekintettel mér végig. Valahogy soha nem volt az a kárörvendő típus, de egyáltalán nem volt szimpatikus neki Katina testvére. Igazából az okokat nem tudom, de nem is akarom.

(Maite)

Miután kifejtettem Lolinak, hogy Hugo mennyire is töri magát miatta eléggé érdekes arcot vágott, majd feltett egy számomra váratlan kérdést, amire először csak a nevetőizmaim reagáltak. Egyszerűen szakadtam a röhögéstől és nem tudtam, hogy hogyan válaszoljak neki. Vagy kétszer-háromszor már magamra akart hagyni a nevetésemmel, de mindig megfogtam a kezét és visszahúztam, hogy várjon és mindjárt elmondom, hogy mi ennyire vicces. A kérdése a féltékenységről szólt, így ebből következtettem arra, hogy azt hitte, hogy a testvérem nem más, mint az én barátom, viszont gyorsan felvilágosítottam őt, hogy ez nem így van. Kicsit meglepődtem, hogy nem tudta, hogy tesók vagyunk, de ki is fejtette egy kicsit bővebben is, hogy miért gondolta ezt. Szerinte egyáltalán nem hasonlítunk, és ezt már másoktól is elég sokszor megkaptam. Mindig mindenki azt mondja, hogy inkább anyára ütök, de apára nem hasonlítok, viszont ha apával vagyunk, akkor ő mindig keres az arcvonásaim között egy olyat, ami hasonlít az övéhez, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy rá is ütöttem. Loli szélsebesen adta ide a bőrdzsekit, és le is lépett, így én is a megfelelő számú terem felé vettem az irányt. Nem sok kedvem volt itt lenni, sőt semmi kedvem nem volt soha az iskolában ülni napi hat vagy éppen több órát, majd hazamenni tanulni és másnap folytatni az egészet előröl. Szerintem felesleges volt ez az egész és csak azért jártam be, hogy a szüleimnek megfeleljen, és ne rúgjanak ki. Plusz az életem hátralévő iskolás napjait otthon tölthetném el unatkozással. Még volt néhány perc csengetésig, így a padomhoz sétálva leültem és elővettem a füzeteimet, mert már igazából én magam sem tudtam, hogy milyen könyvekkel és füzetekkel terhelem le minden nap a táskámat. Már régóta fölöslegesnek érzem azt, hogy minden napra külön bepakoljak, így egy mindenes füzet az, amibe vezetem a tananyagokat. Felnéztem az órára, de még mindig csigalassúsággal vánszorgott az idő, így a telefonomhoz csatlakoztatva a fülhallgatót a kedvenc zenelistám megnyitására készültem, viszont meglepetésemre csak egy üzenettel találtam szembe magam, amelyik meglepetésemre a bátyámtól jött. Egészen idáig azt sem tudtam, hogy tud SMS-t írni, sőt, azt sem, hogy egyáltalán saját mobiltelefonja van. Bár amennyi pénzt már elszedet tőlem egy egész házat is vehetne magának, nemhogy telefont. Még egyszer elolvastam az üzenetet és próbáltam gyerekes tettét felfogni és megérteni. „Bocsi, éppen a pénztárcádat kutattam át némi pénz érdekében, amikor beleakadt a kezem a telefonodba és sajnos kitörlődött az összes cuccod róla. Egyébként én pénz nélkül nem mászkálnék a városban! Ölel, puszil édes bátyád! ;)” Az üzenet minden sorát elképzeltem, hogy testvérem milyen hangnemben adná elő, majd a tárcám után nyúlva tényleg nem volt benne egy peták sem. Komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy Hugo tényleg egy felnőtt ember-e vagy egy óvodás, aki más dolgaival szórakozik.

-          Cseszd meg! – félhangos kijelentésemre mindenki rám kapta a fejét.

-          Megosztaná velünk is Miss. Oliveira, hogy mi a problémája? – észre sem vettem a Hugótól kapott üzenetem miatti bosszúságomban, hogy már becsengettek és a tanárnőnk is bejött a terembe.

-          Elnézést! – tekintetem ez pillanatra találkozott a tanárnő tekintetével, akinek a szemében csak dühöt véltem felfedezni. Egészen biztosra vettem, hogy miattam ilyen dühös, amikor a mögöttem ülő sráccal kezdett el kiabálni. Egy közömbös vállrándítás után kifújtam a levegőt, viszont annyira nem nagyon hatott meg az előző eset. Inkább újból a telefonommal kezdtem el a pad alatt szórakozni, és leellenőriztem, hogy Hugo igazat mondott-e és tényleg minden használható dolgot letörölt-e a masináról, és szomorúan tudatosult bennem, hogy igen, képes volt megtenni és letörölni mindent. Pedig nagyon is jól tudja, hogy fontos dolgok és képek voltak rajta.

-          Ne haragudjon Miss. Oliveira, de a mai órán már másodszor kell megszólítanom. A következő figyelmeztetés után ne lepődjön meg, ha az igazgatóinál találja magát. – egy szemforgatás után elővettem a füzetemet és a táblára felgyülemlett szöveget kezdtem el lemásolni, de szó szerint csak lemásolni, mert egy mukkot sem értettem az egész anyagból. Sohasem voltam jó tanuló csak az általánosban, viszont a középiskola már nem az én világom volt. Itt bejöttek a bulik, a haverok és a szórakozás világa sokkal inkább lekötött, minthogy otthon üljek, és a könyveket bújjam.

Az elmélkedésem és a tábláról másolásomat a csengő szakította félbe, így felkapva a táskámat a folyosón elhelyezkedő szekrénye felé vettem az irányt. Kikódolva a számzáras lakatot táskámat belöktem majd a földre leülve vártam, hogy a következő órára csengessenek be. A suliban nem volt sok barátnőm, sőt nagyon egy se, inkább srácokkal dumáltam és velük találtam meg gyorsabban a közös hangot, így elkerülhettem az üresfejű csajok közeledését, amihez semmi kedvem nem volt. A baráti társaságom egyik része a Hugo bandájából adódik, a másik pedig a saját bandámból, akikkel mindig ugyanabban a kocsmában találkozunk és bulizunk.

-          Te hogy kerültél tegnap haza? És merre menekültél a rendőrség elől? – Diego lepattanva mellém egy óriási szendvicset kezdett el elfogyasztani, és nem zavarta az, hogy a szendvics darabkáit beszéd közben gusztustalanul köpködte felém.

-          Következő születésnapodra egy disznóólat veszek neked, mert körülbelül úgy viselkedsz most, mint az oda való állatok. – teljesen komolyan fordultam ezzel a szülinapi ajándék ötlettel Diego felé, aki csak folytatta az étel elpusztítását.

-          Na, de komolyan, hogy jutottál haza? – lenyelve a falatokat, ha tudott volna még le is térdelt volna elém, hogy válaszoljak a kérdésére.

-          Nincs semmi extra a sztoriban. – meghúztam a vállam és vártam a következő kérdést barátom felől.

-          Akkor miért beszélik azt, hogy egy sráccal voltál? – örültem, hogy még csak azt beszélték, hogy egy sráccal voltam, de éreztem, hogy ha fél nap múlva meghallgatnám valakitől a teljes történetet, már megvertek volna és már rég terhes lennék az elbeszéltek alapján. Utáltam, ha egy pletyka tárgya voltam.

-          Igen egy sráccal voltam, aki megkérte a kezem. Holnap hozzámegyek, holnapután pedig elutazunk Japánba. – komoly arcom egy pillanatra sem ingott meg, még akkor sem, amikor Diego már szakadt a röhögéstől, majd mikor látta, hogy nem nevetek fokozatosan hallgatott el és kezdett keserves képet vágni.

-          Ugye most csak vicceltél? – felálltam, kivettem a táskám a szekrényemből, majd egy hajsimogatás és egy mondat után magára hagytam barátomat a gondolataival.

-          Szerinted én szoktam viccelni? Csak gondolkozz el rajta. – otthagyva még vetettem egy utolsó pillantást rá, majd a terem felé vettem az irányt.

Az egész napom csigalassúsággal telt el, főleg úgy, hogy Hugo volt olyan kedves és száműzte a telefonomról a zenéimet, amivel túl tudtam élni eddig minden napot. Mikor végeztem egyedül kezdtem el leugrálni a lépcsőkön, a fejemben pedig az esti és délutáni programon gondolkoztam. Felnézve megpillantottam egy plakátot, amelyik egy új mozifilmet reklámozott, így jó ötletnek tartottam azt, hogy meglátogassam a helyi plázát. Nem sokszor vagyok látogatója a plázának, de úgy gondoltam, hogy egy-egy kivételt tehetek egy évben, így célirányosan a központ felé tartottam.
Körülbelül húsz perc séta után meg is érkeztem a diákoktól hemzsegő helyre, és ebben a percben jöttem rá, hogy nem vagyok igazából valami társasági lény, mert nem szeretem az agyonzsúfolt bevásárlóközpontokat. A mozi rész felé haladva bankkártyám után nyúltam, majd a legújabb filmre váltottam egy jegyet. Nálam a teljes mozi csak akkor indul be, ha a film mellé egy kis kóla és egy kis pattogatott kukorica is társul így a következő sorba is beállva két perc alatt vásároltam meg az előbb említett ellátmányt. Szerencsére nem ültek be túl sokan az általam választott filmre, így a szék karjára feldobva lábamat helyeztem magam teljes kényelembe. A reklámok és az előzetesek alatt még elég sok emberpárolgott be a terembe, de egyikük sem az én soromat találta meg, így tovább folytathattam a lazítást. Nagyon régen volt már olyan alkalom, hogy ennyi időt fordítottam magamra, de őszintén jólesett. A vége felé éppen a pattogatott kukoricás zacskóba nyúltam volna bele, amikor a kezem összetalálkozott egy másik kézzel, akinek a gazdája éppen az én rágcsálnivalómat tömte magába.

-          Te meg mit képzelsz magadról? – a nagy sötétben hunyorogva próbáltam felismerni, hogy ki lopkodja a pattogómat.

-          Pszt! Nem hallom a filmet. Állítólag a vége a legjobb. – dühöngve ismertem fel a lopkodós személyben az egyik legújabb, de mégis régi ismerősömet.

-          Alberto?! Te meg mit keresel itt? A film elején még nem voltál itt. – többen csitítgatnak fölöttünk, de nem törődve velük, tartom a szemkontaktust a mögöttem ülő személlyel.

-          De itt voltam, csak egy pár sorral feljebb és most tényleg nézd a filmet, mert lemaradsz róla. – a fejemet visszafordítottam előre, de teljesen olyan pozícióban voltam, hogy bármikor hátra tudtam volna fordulni. A film végéért valóban megérte odakoncentrálni, viszont mikor vége lett a filmnek és a villanyokat felkapcsolták Betot nem láttam sehol.

-          Ez most komoly? Biztos a testvéremtől vett eltűnési órákat. – magamba beszélve indultam el a teremből kivezető úton, majd amikor kiértem az egyik folyosón s fordultam volna rá a másikra valaki elkapta a kezem és behúzott az egyik hirdetőtábla mögé.

-          Te meg mi a jó eget művelsz? – kérdőn néztem mire ő csak kinézett hirdetőtábla mögül, majd visszakoncentrált rám.

-          Semmit, semmit csak gondoltam jobb így kettesben lenni, mint a sok ember között. – a fejemben megfordult egy kósza gondolat, de fogalmam sem volt, hogy jó dolgon jár-e az agyam, így muszáj voltam rákérdezni, hogy letisztázzam a fejemben a zavaros dolgokat.

-          Beszéltél Hugóval úgy az elmúlt huszonnégy órában? – rá se kellett néznem, hogy megtudjam a választ, de azért én mégis végi őt figyeltem, majd az igenlő bólintása után elnevettem magam.

-          Ez most komoly? Bujkálunk, mint az oviban? – választ nem kaptam, sőt semmilyen reagálás nem érkezett a kérdéseimre, így megigazítottam a hajam és kiléptem a tábla mögül. Egyenesen a kijárat felé vettem az irányt a tempómból pedig még akkor sem engedtem, amikor egy kéz nyúlt felém.

-          Várj sajnálom, csak egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak. – fogalmam sem volt, hogy miét ilyen ellenséges Hugo Betoval, de egyre inkább azt éreztem, hogy lehetséges, hogy jobb lenne nekem, ha nem tudnám meg és úgy élném le a további életem.

-          Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi van veletek, de nem érdekel az a ti ügyetek. Ha pedig mi ismerkedni akarunk az pedig a mi ügyünk lesz, és leszarom, hogy mit tilt meg a bátyám vagy mit nem. – számomra Hugo báty és apa is volt egyben. Az apánk sohasem engedett volna meg fele annyi dolgot sem, amit már életem során elkövettem.

-          Végül is igazad van, tehát ez esetben te védesz majd meg Hugo ellen, ha megtalál minket. – Beto közelebb lépett hozzám és a kezei derekamon pihentek meg, nekem pedig mondata miatt óriási nevetés szakadt fel a tüdőmből és egyszerűen nem tudtam visszatartani, hogy ne nevessem ki őt és azt, amit mondott.

-          Én nem nevetnék ennyire. – fülembe súgta a mondatot, majd a hátam mögé mutatva bátyámmal találtuk szembe magunkat.

Három méterrel a felhők fölött 3.

Sziasztok!

Ismét köszönjük szépen a szavazatokat, és a véleményt!:)

Reméljük ezzel a fejezettel sem okozunk csalódást. 

A szavazatoknak most is nagyon örülnénk!:)

Jó olvasást, puszi Lari, Tessa.:)

(Lolita)

Izmos karjain végigkarmolva próbálom menteni a menthetőt. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy az ember előtt lepereg az élete. Nem akarok átélni egy erőszakot, azt már tényleg nem tudnám feldolgozni. Megfordít ölelésében, tenyerét számra tapasztja. Belenézve a barna szempárba, kissé megnyugszom, de még most sem mernék mérget venni arra, hogy ma hazajutok. Igazából félek az emberektől, a balesettől, és a megaláztatástól. Kissé idiótának tartom magam, de úgy gondolom nem egyedül élek így a világban. Az egyik fal tövébe húz, gyorsan végigmérve megbizonyosodik sérülésemről. Remegve simítok végig hajamon, a hisztérikus kirohanásom még várat magára.

-          Lolita, hol vagy? –lágy hangja megrémiszt, Hugo viszont megfeszülve várja Jesús megmozdulását. Izmai megfeszülnek, kezei ökölbe szorulnak. Ebből még baj lesz. Megfogva karját végigsimítok rajta, érdeklődve pillant felém.

-          Kérlek, ne hagyj egyedül. –suttogva szavaimat esdeklőn tekintek rá, nem akarom, hogy miattam bajba kerüljön.

-          Csak… csak maradj itt. –beletúrva hajamba, megvillantja macsós mosolyát. Kisétálva a sötét utcára magamra hagy, Jesús megpillantva őt, hangos kacagásba kezd.

-          Jegyezd már meg Hache, nem vagy egy őrangyal típus. –nevetése kicsit alábbhagy, úgy vettem észre a kikötőben, Hugo központi személyiség.

-          Te pedig jegyezd meg, hogy nem terrorizálunk fiatal lányokat. –kimerészkedve a faltól, elborzadva tekintek végig a látványon. Hallva az ütések hangját kiráz a hideg, agyamban a vészcsengők megszólalnak. Hugo Jesús csípőjére ülve, teljes erőből püföli a srác arcát. A látvány most elégtétel számomra, de ha tovább folytatja, nagyobb baj lesz belől. Mögé lépve végigsimítok hátán. Kezét lendítve újabb ütést akar mérni haverja arcára. Megfogva sebes öklét megállásra késztetem.

-          Most megmentettem a seggedet. De megjegyzem, soha többet nem fogom. –ujjaim átcsúsznak csuklójára, elindulva a sötétségbe, magam után húzom Hugot. –Nem ér annyit, hogy bírósági ügy legyen belőle. Eleget kapott.

-          Menjünk, hazaviszlek. Eleget verekedtem már ma miattad. –féloldalas mosolyát megvillantva, karját átdobja vállamon. –Nem fázol?

-          Tekintve a késő esti órákra, és arra, hogy egy kreténnek hála vizes hajjal, rövid cuccban indultam el, nincs melegem. –bosszankodva sétálok mellette, közelsége feszélyez. Levéve bőrkabátját, vállamra helyezi, karjaimat ujjába dugva, elégedetten húzom össze a cipzárját.

-          Jól áll neked a kabátom. –mosolya fölényes, mondatára viszont egyáltalán nem akarok most válaszolni. Megérkezve végre a házunkhoz, félkómás állapotban indulok el a lépcső felé. Intve egyet Hugonak, belépek az ajtón, majd fellépkedve szobámba megpróbálok csendben eljutni az ágyamig. Bedőlve párnámra, azonnal álomba merülök.

Testvérem zaklatottan rohan be szobámba, arcán gyönyörű smink található. Közel két évvel idősebb nálam, de néha azt hiszik az emberek, hogy ikrek vagyunk. Nem hiába, felnőttesen viselkedek. Mosolya levakarhatatlan arcáról, barátjáról áradozva megfogja homlokát és háttal az ágyamra dől. Mozdulatain jót derülök, hajamat fésülve, felháborodva nézek a gubancos fürtjeimre. Nővérem nevetve indul el, majd megállva mögöttem, kiveszi a hajkefét kezemből. Soha nem szerettem fésülködni. Durcásan tekintek a tükörbe, viszont ő mosolyogva bontja hajamat.

-          Tudod Nelson annyira rendes. –és ismét elkezdődik. –Tényleg, viszlek magammal a versenyre, csípd ki magad tesó, hátha akad valami vállalkozó szellemű fiatalember. –mindig is idegesítő személyiségnek gondolt, persze csak jó testvér módjára. Imádtam szívatni, és a beszólásaim olykor-olykor kikészítették.

-          Biztos mondtam már, de ezeket az illegális cuccokat nem a Sánchez családnak találták ki. –ezer wattos vigyoromra csupán fejcsóválást kapok.

-          Nem lesz semmi baj, élvezni fogod. –kacsintása egyáltalán nem nyugtat meg, viszont igazából mindig is imádtam a tiltott dolgokat. –Egyébként hányszor látott a hajad fésűt? –nevetve hajol el támadásomtól, majd szekrényemhez lépve, érdeklődve méri végig a ruháimat.

-          Biztos, hogy kevesebbszer, mint a tiéd. –összehúzott szemekkel figyelem munkálatait, rendszerint, ha beszabadult szekrényembe, másnap rakhattam rendet.

-          Hm, ez nem jó. –megfogva egy farmert a háta mögé dobja. –Ez! Nem, mégsem. –beállva mögé tartom kezemet, majd ugrálva a göncökért, nevetve esek hanyatt.

-          Ha most rajtad múlna az életem, simán megfulladnék a ruhakupac alatt. –felszisszenve pillant hátra, végigmérve visszafordul a gardróbhoz.

-          Igen! Nem. –szeretem, amikor megvitatja saját magával gondolatait, és mindezt hangosan teszi.

-          Terhes vagyok. –rémült tekintettel fordul hátra, szemei kikerekednek, szája ’O’ alakot formál.

-          Mi?! –nevetve terülök el puha szőnyegemen. Egy farmerszoknyát felém dobva, sürgetve zavar a fürdőbe. –Igyekezz már, Nel hamarosan megérkezik. –földöntúli mosolyát felvillantva, mérgesen mutat az ajtó felé. Megadóan rázom fejem, átkapkodva a ruhákat, büszke tekintettel lépek ki Riához.

-          Megfelelek asszonyom?! –kérdésemet egy pukedlizés után teszem fel, nevetése cseng a szobában.

-          Nem, még kell smink, és azt mondhatod, hogy a nővérem vagy. –mindig meg volt áldva ezzel a témával. Nem szerette, ha összekevertek minket, bár nem sok különbség van közöttünk, ez tény. Maximum a szemszín, ugyanis én apám élénkzöld szemeit örököltem, még neki meg kellett elégednie a barnával.

Feltartott kézzel ülök le a székre, majd mikor a szemceruzával szemem felé közelít, gyors pislogásba kezdek. Ez mind szép és jó, csak az a baj, hogy annyit érek el vele, hogy lágyan megpofoz. Nevetve, ámde kiveszített szemekkel ülöm végig azt a pár másodpercet, ameddig elkészíti sminkemet. A csengő megszólal, testvérem felpattanva rohan le a lépcsőn. Magamhoz véve telefonomat, boldog mosollyal lépek ki az ajtón. Mindig is szerettem Riával tölteni a perceimet, hihetetlen erős kapocs alakult már ki közöttünk az évek alatt. Mindig együtt beszéltük meg bánatunkat, majd amikor anyáék már elaludtak, benyakaltunk egy fél üveg vodkát. Szép emlékek, bár még fiatalok voltunk. Mondjuk, szerinte én még most is az vagyok, és soha nem fogok felnőni.

Lelépve a bejárathoz, két puszival üdvözlöm leendő sógoromat. Elképesztő összhangban élik a mindennapjaikat, ráadásul nagyon erős szerelem alakult ki közöttük, hiszen már lassan két éve együtt vannak. Nővérem megrögzött szokása, hogy találjon nekem egy olyan férfit, amilyen Nelson is.

Kiballagva a motorhoz, nővérem ad egy apró csókot a srácnak.

-          Mi megyünk gyalog, ott találkozunk. Nincs messze. –mosolya levakarhatatlan, Nel bólintva egyet, kikacsint bukósisakjából.

-          Mehettél volna nyugodtan vele, egyedül is odatalálok. Ha mást nem, szórom a morzsákat, hogy ha eltévednék, hazajussak. –iróniával teli hangomat csak egy taslival jutalmazza, majd mind a ketten nevetésben törünk ki.

Elérve a Sziámi kikötőhöz, szívem hatalmasat dobban. Eddig csak egyszer jártam erre, de megfogott a hely szépsége. Rengeteg motoros égeti a gumit, különböző mutatványokat bemutatva szórakoztatják a népet. Mindenki egy bizonyos időpontot vár, mégpedig a Sziámi versenyt. Féltettem nővéremet, de ő már rutinosan mozog ebben a társaságban, így semmi akadálya nincs annak, hogy barátjával együtt elinduljon ezen a futamon. A főszervező srác hangosbemondó segítségével tudatja velünk, hogy mindjárt indul a verseny. Átölelve Nelsont, sok szerencsét kívánok, Riához lépve, teljes erőbedobással ugrok ölébe.

-          Ügyesen, és a lehető legóvatosabban. Vigyázz magadra. –mosolyogva paskolom meg arcát, tekintete mérhetetlen szeretetet tükröz.

-          Ugyan, tudod jól, hogy Fortuna velem van. –kacsintása után elrobognak a rajtvonalig, majd leszállva a motorról maga elé emeli övét. Tartva velem a szemkontaktust megpörgeti a levegőben, majd a végszóra várva, mosolyogva áll velem szemben. Háttal felszállva a motorra a bőr egyik felét Nelsonnak adja, majd összecsatolva a darabot, karjait hátranyújtja, és megkapaszkodik szerelme testében. –Szeretlek. –kacsintása után rám pillant, mire egy szívet formálva kezemből, választ tátogok neki. Apró bólintással jelzi, elért hozzá információm. Remegve várom az indító szót, ami nem is várat magára annyit.

Testvérem torkaszakadtából sikít fel, az adrenalin szétáramlik testében. Mosolya most tükröz igazi őszinteséget, otthonra lelt ebben a társaságban. A nép megindul a rajtvonalig, onnan figyeljük a történéseket. Elérve a pálya azon szakaszát, ahol egy kerékre kell rántani a motort, kissé vonakodva ugyan, de figyelem a párost. Íves kanyar után elindulnak visszafelé, hála a bukósisak nélküli menetnek, motorra pillantás nélkül felismerem nővéremet. A versenyszabályzat azt is tartalmazza, hogy a futamra bukósisakban senki nem nevezhet, viszont így megvoltak a rizikó faktorok is.

Már csak pár méter kell ahhoz, hogy elérjék a célvonalat, a tömeg egy emberként húzódik oldalra, viszont oldalról megérkezik a környék rosszfiúja. Beijesztve Nelsont, vigyorogva, ámde ádáz tekintettel figyeli arcukat. Még közelebb merészkedve a piros motorhoz erősen taszít rajtuk egyet, viszont azzal nem számol, hogy a sofőr elveszíti uralmát a gép felett. Éktelen sikítás rázza meg a környéket, Nelson nekicsapódik a falnak, testvérem teste pedig élettelenül fekszik mellette. Kezemet számhoz kapva, teljes erőmből rohanni kezdek, de a látványtól összeesek. Ria szeme üveges, fején egy hatalmas lyukból ömlik a vér…

Hangos sikítással térek vissza a jelenbe, kezemet számhoz kapva, remegve próbálok egy kis nyugodtságot magamra erőltetni. Talán túl sok volt mára a veszély, hiszen csak a baleset utáni hónapokban álmodtam ugyanezt végig. Hajam vizesen tapad homlokomra, ajtóm pedig kicsapódva adja tudtomra, valaki jött hozzám. Édesapám ijedt tekintettel szalad felém, mellém ülve, szomorúan ölel át. Ő már tudja mi történt pár perce, hiszen ő állt mellettem akkor is, amikor a nyugtatók nélkül nem tudtam elaludni. Anya azóta is hibáztat, de meg is értem. Hiszen elvesztette szeretett lányát, és bosszúságára én a nyakán maradtam. Zokogásom nem csillapodik, agyamban a képek folyamatosan pörögnek. Miért kellett így történnie?! Miért kellett Rickynek alattomos módon megoldania a győzelmet?

-          Nyugodj meg kicsim. –hangja kedves, mégis aggódó. Egy időben nagyon félt attól, hogy engem is elveszít, persze nem olyan módon, mint Riát. –Minden rendben lesz. –hajamat simogatva visszagondolok a baleset előtti órára, amikor még boldog mosollyal az arcán állt mögöttem, és fésülte hajamat. Torkomban gombóc keletkezik, bevillan az üveges, élettelen tekintet. Kirohanva a fürdőbe kiadom vacsorámat. Fejemet megtámasztva a mosdón, hideg vízzel lögybölöm le arcomat.

-          Semmi sem lesz már rendben. –hangom monoton a sivár éjszakában, megpillantva a rajtam található kabátot, bosszankodva veszem le, és dobom olyan messzire, amilyen messzire csak tudom.

-          Tudom jól, hogy mit érzel most. De értsd meg, nem omolhatsz megint össze! –tekintetem megkeményedik, szavai egy kis erőt sugároznak felém. Meg kell értenem, nem csak nekem fáj az elvesztés. De még csak tizenhat éves voltam, Ria pedig alig ütötte a tizennyolcat. Nem voltam felkészülve egy ilyen traumára, de úgy érzem a sors kegyetlen fintora erős embert varázsolt belőlem.

-          Anya hol van? –tekintete szomorúságot tükröz, nem tudja, hogyan fogalmazza meg a dolgokat. –Nem akar látni, igaz? –aprót bólintva figyeli reakciómat.

-          Látta, hogy motorral jöttél haza, ráadásul nem éppen emberi időpontban. –sajnálkozó tekintetét rám emeli, majd egy homlok puszi után átölel. –Erős lány vagy, ezt ne felejtsd el. Ria téged szeretett a legjobban, és most fentről figyel, és vigyáz rád. Aludj még egy kicsit, van pár óra reggelig. –mondanom sem kell, könnyeim újra patakokban folynak, de megemberelve magamat bólintok édesapám szavaira.

Visszadőlve az ágyra, nem jön álom a szememre. Rengetegszer agyaltam már azon, hogy nem kellett volna elmennünk. Meg kellett volna állítanom, hiszen rossz előérzetem volt, ami később be is bizonyosodott. Ráadásul Nelson még egy ideig életben volt, amilyen gyorsan csak tudtuk, hívtuk a mentőket, de a sok beszari ember a rendőrségi razzia miatt egyedül hagyott.

Elhessegetve a képeket gondolataim közül, újra előveszem azt az énem, akinek nem volt soha testvére. Rájöttem hat hónap gyötrelmes szenvedés után, hogy sokkal egyszerűbb, ha az emléküket jó mélyen elzárom magamban, és nem gondolok rájuk. Az időt visszapörgetni sajnos nem tudom, és az elvesztésükért életem végéig okolhatnám magamat, de tudom, hogy Ria azt akarja, teljes életet éljek. Ő is azt szeretné, hogy boldog legyek, de egyelőre a fájdalmat csak így tudom elkerülni.

Agyalásom következtében meghallom ébresztőórám berregését, felduzzadt szemekkel tornázom álló helyzetbe magam. Belépve a fürdőbe elvégzem reggeli teendőimet, a zuhany alatt viszont elerednek könnyeim. Két éve volt a baleset, de az évforduló napján mindig elmegyek a kikötőbe, és haláluk helyére két darab mécsest, és virágot helyezek. Valenciában élő motorosok, egytől egyig ismerik a történetet, és ha tehetik, felvonulással tiszteletüket teszik.

Felvéve az iskolai egyenruhát, hajamat copfba fogom, majd a sarokba hajított dzsekiért indulva, mély levegőt veszek. Senki nem fogja látni rajtam, hogy valami baj van. Arcomra műmosolyt csúsztatva lépkedek le a lépcsőn, szerencsére apa éppen indul a munkába, így ki tud dobni az iskolánál.

-          Mi ez a kabát nálad? Már este is néztem, hogy miért aludtál ebben. –összevonva szemöldökét tanulmányozza a kábé három számmal nagyobb darabot, de csak legyintve tudatom vele, hogy lényegtelen.

Puszival elköszönve tőle kiszállok autónkból, majd a bejárat felé indulva, meghallom a már oly ismerős motorhangot. Hátraarcot véve lépkedek a parkoló felé, majd a macsós mosolyt megpillantva, szívem hatalmasat dobban. Keze sebes, álla szépen elkezdett lilulni, de még így is megtartotta dögös kisugárzását. Pironkodva a gondolat miatt elé lépek, teljesen figyelmen kívül hagyva Maitét, aki bosszankodva tekint a kezemben elterülő kabátra. Hugo tekintete elidőzik arcomon, szemei meglepettséget, majd haragot tükröznek. Nem értem ezt a hirtelen hangulatingadozást, de valahogy nem is akarok belekeveredni botrányos életébe. A lány int egyet, majd már el is tűnik szemünk elől, mire felsóhajtva odanyújtom neki a hiányzó ruhadarabot.

-          Tegnap este annyira fáradt voltál, hogy nem is figyeltél már rám. –tettetett haraggal néz rám, viszont összevonva tekintetét valamin nagyon agyal. –Történt valami? –elfordítva fejemet kerülöm a szemkontaktust.

-          Nem. –hangom halk, és rekedt. Egy pillanatra behunyva szememet, átszellemülten pillantok Hugora. Mosolyom erőszakosan tartom arcomon, úgy látszik nem tökéletes még az álcám.

-          Miért sírtál? –megnyalva ajkát elfordítja fejét, de szemei továbbra is arcomat fürkészik.

-          Nem lenne egyszerűbb csak elvenni a kabátot, és búcsút mondani örök életre egymásnak?! –hangom erőteljes, viszont Hugo indítva a motort, idegesen lapítja le haját. –Most hova mész? –féloldalas mosolyát megvillantva kacsint egyet, majd lábával kitolva a motort, a mellettünk elhaladó társaság előtt kezd teli torokból ordítani.

-          Nem akarlak kétségek között hagyni, de ugye jól emlékszem a tegnap esti közös fürdőzésünkre? –érces hangja hatására kiráz a hideg, szemébe nézve tekintetétől már sok lány eldobta volna a bugyiját. –A kabát maradjon nálad, így legalább lesz okod megkeresni. –öntelt arcát legszívesebben felképelném, kora reggel leépíti agysejtjeimet. Meghúzatva a motort több érdeklődő szempár figyeli tettét, én viszont hátra sem nézve felmutatom középső ujjamat. Belépve az ajtón, szemeimmel a parkolóban látott lányt keresem, majd sikeresen rálelve, vonakodva megyek oda hozzá.

-          Szia, nem akarok zavarni. De elvinnéd Hugónak? Nálam maradt tegnap. –érdeklődve figyelem arcvonását, de semmi féltékenységet nem tudok leolvasni róla. Vagy ennyire bízik benne, vagy nem tart vetélytársnak.

-          Tudod, nagyon töri magát miattad…

(Maite)

-          Szia Maite! Ismered a barátomat, Albertot? – még mindig furcsán, de nevetve néztem az említett felé. Majd Pollo felé fordulva neki kezdtem el beszélni.

-          Igen volt szerencsém ma már találkozni vele. De megmondanád, hogy honnan ismered, tudod csak a kíváncsiság és az ehhez hasonló dogok.  – karba tett kézzel és a cipőm ütemes kopogtatásával vártam a választ.

-          Igazából fogalmam sincs. –nevetésben tör ki majd ismét komolyra, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy komolyabbra véve a figurát kezdett el újra beszélni. – De szerintem egy buliban futottunk össze valakikor, bár nehéz lenne megsaccolni, hogy mikor, de nem baj nem is ez a lényeg. Szóval ismerem te is ismered, és beszélgessetek, mert nekem most mennem kell. – mondanivalója vége felé egyenesen egy csaj felé ment, így egy intést küldve felé hagytam, hogy menjen.

-          Jobban ismerlek már, mint azt hinnéd. – komoly arccal tett kijelentése nevetésre késztet, és azt sem tudom, hogy miét mondta egyáltalán azt, amit viszont vicces volt. Habár elképzelhető, hogy már a pia miatt nevettem.

-          Na jó, nekem most haza kell mennem. A testvéremet már úgysem tudom hazarángatni épségben, úgyhogy legalább az én seggemet megmentem. – egy mosolyt villantva elővettem a telefonom majd egy ismerős taxiállomás számát kezdtem el bepötyögni, amikor valaki kikapta a telefonta a kezemből és bontotta vonalat. Persze tudtam, hogy ki volt az a valaki, így kérdőn nézve fordultam meg és vártam a magyarázatot az előbbi tettre.

-          Csak nem engedhetem meg, hogy taxival menj haza, ha a srácnak, akivel egész este csókolóztál egy motorja van. – becsúsztatva telefonom a zsebébe a fejével a motorja felé bólint én pedig megadva magam indultam el a járgány felé. Magas sarkúban és szoknyában kicsit érdekesen festhettem a motoron, viszont ez engem nem nagyon zavart és valószínű, hogy soha nem is fog zavarni az, hogy mit is gondolnak rólam mások. Régen modell voltam, ahol a nyilvános szereplés elengedhetetlen volt, így nem volt jellemző rám a szégyenlős típus. Felszállás és egy cím diktálása után már el is indultunk a házunk felé, és nem kellett sokat utaznunk, hogy a házunkhoz érjünk.

-          Köszönöm a fuvart. – nem tudtam, hogyan is köszönhetnék el egy ilyen nap után, így egy egyszerű puszit nyomtam Berto arcára, majd megcéloztam a bejárati ajtót.

-          Ennyit kapok? – szemöldököm a homlokom közepéig ugrott majd visszafordulva vártam, hogy ezt a mondatát egy kicsit bővebben is kifejtse számomra, hogy mire is gondolt ez alatt a kérdés alatt. – Mármint itt hagysz egy puszival? – kis szüntet hagyva tovább figyelt. - És mellesleg a telefonod nem hiányzik? – utolsó szavainál a táskámban kezdtem el kutatni, mire Alberto egy mosoly kísértében kihúzta a zsebéből a telefonom. Elé sietve egy puszihoz hasonlítható csókot leheltem a szájára, majd kikapva a kezéből a mobilom már fordultam is meg és a ház felé vettem az irányt, vagyis vettem volna, ha egy kéz vissza nem húz. – Biztos nincs még plusz egy órád? – leszállva a motorról már előttem állt olyannyira közel, hogy egy hajszál sem fért volna közénk.

-          Nem mehetek minden nap másnaposan és nyúzott fejjel suliba. Ki fognak csapni, ha észreveszik, hogy elalszom az órán, vagy bármi ehhez hasonló. –magyarázatom közben Berto a nyakamat csókolgatta, ami nem könnyítette meg azt, hogy elutasítsam, de tényleg aludnom kellett, előző este buliztam, és alig hunytam le a szemem, nem hiszem, hogy kibírok még egy órát ébren.

-          Egy óra még nem árthat, és felügyellek, hogy ne tudj inni sem. –nevetésem megtörte az utca csendjét és körülbelül egy percig csak nevettem, majd a velem szemben álló furcsán néző srácra néztem és mosolyogtam.

-          Hidd el, hogy simán innék a te felügyeleted alatt is, ugyanis már hozzá vagyok szokva, hogy csempészve igyak, mert tudod van egy tesóm, aki nem mindig olyan állat mint általában, és aki nem engedte régebben, hogy a húga bármit is igyon, aztán valahogy mindig sikerült mégis spicces állapotban előkerülnöm valahonnan. – magyarázatomat nevetés közepette adtam neki, majd egy ismételt csók után, ami kicsit tüzesebb volt az előzőnél újra elindultam a házunk fel.

-          Az mi, hogy már megint itt hagysz anélkül, hogy én is elbúcsúzhatnék tőled? – az ajtóban megállva visszanéztem majd felé fordulva egyetlen egy mondattal zártam le az estét.

-          Szerintem egyikünk sem fog elmenni, hogy búcsúznunk kelljen. Hamarosan látjuk egymást. – kacsintva egyet belépek a házba, majd a cipőmet levéve lassú sétával indulok el a szobám felé.

Lassú léptekkel mentem hisz úgy gondoltam, hogy már itthon vagyok és nincs miért sietnem. Szobámba beérve ledobáltam az ágyra ruhadarabokat, amik a mai nap díszítették testem, majd a leülve a fürdőben elhelyezet kád szélére forró vizet engedtem bele, egy jókora habadag vízhez adása után. Imádtam a habos fürdőt, mindig segített ellazulni és kicsit kipihenni a nap fáradalmait, és történéseit. Még javában engedtem a vizet, de már nem bírtam tovább várni, így beszállva vártam, hogy megfelelő legyen a víz mennyisége. Várakozás közben a kedvenc számaimat énekeltem, amik éppen a hangszórókból szóltak, amit még akkor kapcsoltam be mikor beléptem a helységbe. Imádtam a zenét bárhol is legyek mindig hallgattam és ez fürdés közben sem maradhatott el. Amint a víz a megfelelő mennyiséghez ért elzártam a csapot, majd egyszerűen csukott szemmel feküdtem a vízben, halkan motyogva énekeltem és kikapcsoltam mindezek közben az agyam. Régen vettem már ilyen nyugtató fürdőt, de úgy érzem nagyon jót tett most ez nekem. Már vagy egy fél órája ülhettem és dúdolhattam a dalokat, amikor Hugo lépet be a fürdőbe. Emlékeztek azt mondtam nem vagyok szégyenlős ez oké, de azért a testvérem kopoghatna az ajtón, ha már bejön a szobámba, aztán még tovább is jön és a fürdőmbe is belép.

-          Kopogni nem szokás? – felemeltem a hangom, szerintem teljesen jogosan, viszont ez őt egyáltalán nem zavarta és ugyanolyan laza stílusban válaszolt, mintha meg sem halotta volna az előző kérdésemet.

-          Ne rinyálj már nem vagyok kíváncsi arra, ahogy fürdesz, amúgy meg kiskorunkban már számtalanszor fürödtünk együtt. – óriási mosolyt villantva néz rám, majd válaszul én is megeresztek felé egy gúnyos mosolyt.

-          Szóval most, hogy megtárgyaltuk gyerekkorunk intim titkait elmondanád, hogy minek jöttél? – kicsit gyorsítani akartam a beszélgetésen ugyanis még a zenét sem tudtam hallgatni két mondata között, mert mint belépet első dolga volt, hogy kikapcsolja a készüléket.

-          Honnan ismered Bertot? – mosolya egy pillanat alatt tűnt el és felváltotta a komor nézés, amihez egy kis karba tett kéz is társult.

-          Semmi közöd nincs hozzá. Tudtommal szabad országban élünk és azzal ismerkedek, akivel akarok. – nem értettem, hogy mi baja lehet Albertoval, de a kíváncsiság eléggé furdalta az oldalamat.

-          Hagyd a srácot a fenébe. – nevetésben törtem ki, hogy Hugo most kezdi el a szerető bátyó szerepet játszani? – Nem viccelek. Ne beszélj vele. – hangját felemelte, és szinte már kiabált velem.

-          Miért hallgatnék rád? Én nagyon jól megértetem vele magam. – gondoljunk csak a csókokra. De azon kívül is el tudtam vele beszélgetni, nem értem, hogy miért tiltja meg Hugo, hogy beszéljek vele.

-          Ha bajba sodorsz, nagyon meg fogod bánni, remélem ezt megjegyzed. – szúrós tekintettel figyelt, majd kifelé vette az irányt.

-          Hugo zene! – úgy ment ki az ajtón, mintha meg sem hallotta volna, hogy szólok neki, így dühöngve kezdtem el kiszállni a kádból, hogy a zenét ismét bekapcsolhassam. Már éppen a készüléknél voltam, amikor Hugo úgy gondolta, hogy valamiért vissza kell jönnie, az egyetlen bökkenő, hogy rajtam még csak egy törölköző sem volt, ugyanis nem számítottam arra, hogy a testvérem azzal a lendülettel, ahogy kiment szinte rögtön vissza is fog jönni.

-          Úristen Maite, kicsit le kéne fogynod, mert felszedtél pár kilót, ahogy elnézem. – mosolygós fejét látva felkaptam az első dolgot, ami a kezembe akadt majd hozzá repítettem. A tárgy, amivel eltaláltam testápoló volt, de szerintem a tubusnak nagyobb baja lett, amint hozzá ért testvérem kezéhez, ugyanis óriási izomtömegeket épített a két karjára.

-          Kifelé! – teljes erőmből ordítottam, majd kerestem egy másik tárgyat, amivel megsérthettem a bátyámat az előző beszólásáért, aki mindössze nevetett a felháborodásomon, majd becsukta maga mögött az ajtót. Idegesen vágtattam az egész alakos tükröm felé, majd jól megnézve benne magam kicsit megnyugodva figyeltem meg tökéletes testem. – Egyértelmű, hogy csak fel akart húzni. Nagylevegő. – segített, ha hangosan gondolkodhattam, majd leellenőrizve alakomat ismét a kád víz felé vettem az irányt, viszont szomorúan érzékeltem, hogy a hőmérséklete a testvéremmel folytatott beszélgetésem közben eléggé lecsökkent, tehát nem lett volna valami célszerű visszaülni relaxálni, így kiengedve a vizet egyszerűen lemostam magamról a fölösleges habréteget, majd testemet egy törölközőbe csavarva a szobámba mentem.

Megkeresve a párnám alá rejtett pizsamámat, gyorsan magamra húztam a toppot és rövidnadrágot, és az ágyba zuhantam, de teljesen olyan stílusban, mint mikor valamit ledobnak egy emeleti lakásból, persze a puffanást hiányoltam. Egy jó öt perc intenzív fekvés után, úgy döntöttem, hogy vacsorázom valamit az éjszaka közepén, így a konyhát megjárva egy óriási tálca kajával tértem vissza. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is szeretnék pontosan enni, így többféle kínálatból választottam. Végül természetesen a klasszikus vajas kenyér győzött, de hát ki hibáztatná, ha olyan finom, még az éjszaka közepén is, és akkor is, ha a testvérem éppen néhány perccel ezelőtt vágta hozzám, hogy le kéne egy kicsit fogynom. A vacsora elfogyasztása után ismételten visszazuhantam az ágyba, majd egy kis zenét bekapcsolva rögtön elnyomott az álom.

Reggel természetesen elaludtam, mint mindig, így kapkodva futottam oda a gardróbomhoz és az iskolai egyenruha kutatása után kezdtem. Természetesen olyan rend volt a helységben, hogy még belépni se lehetett, a megfelelő ruhadarabot pedig még véletlenül sem pillantottam meg. Nagy nehezen két perc keresgélés után sikerült a nyomára bukkanom és bár óriási gyűrődések díszítették mind a szoknyát, mind az inget én mégis magamra szedtem a ruhadarabokat, gondolva majd rajtam kisimulnak és mosolyogva figyeltem meg a tükörben, hogy nem tévedem sokat. Felkapva táskámat, amiben a könyveket már régóta nem cseréltem futva indultam a szobából kifelé, majd visszakanyarodva felkaptam a cipőmet is és ismét futásnak eredtem.

-          Hugo! Hugo! – kiabálásomra fel sem figyelt, valószínűleg, ha így szólok neki felém se néz majd. – Hache! Hol az istenbe vagy? Késésben vagyok és kellene egy fuvar a suliig! – az ajtóban felvettem a cipőmet, majd miután végeztem testvéremet láttam felém haladni.

-          Esküszöm veszek neked egy saját járgányt. – nevetve követtem a motorja felé, majd felülve mögé válaszoltam neki.

-          Aha, ez mind szép és jó, de honnan lesz rá pénzed? Tudtommal mindig tőlem csórod a lóvédat, ha pedig innen lenne a pénz köszönöm a kedvességed, de veszek magamnak. – műmosolyomat az arcomra helyezve kapaszkodtam bátyámba, majd az előző kijelentésem miatt eléggé gyors tempóban haladtunk az iskola felé. Tudtam, hogy amúgy sincs ellenére az, hogy a suli közelébe lehet, ráadásul így egy egyszerű indoka is lesz, hogy miért tartózkodik ott. Beparkolva az iskola lépcsője elé megpillantottam Lolitát, akinek a kezében egy Hugoéhoz nagyon hasonló bőrdzseki lapul meg. Nem nagyon figyeltem rá, csak elmentem mellette, amint éppen a testvéremhez ment. Pár sráccal kezdtem el beszélni, amikor néhány perc múlva mögém lépett majd a bőrdzsekit átnyújtva nekem megkért, hogy továbbítsam Hugonak. Nem értem, hogy miért, de nagyon sokat törődik bátyám ezzel a lánnyal. Lehet, hogy tényleg van ebben a csajban egy olyan plusz, ami a tesómnak kell, vagy nem tudom, de soha senki miatt nem tett még ehhez hasonló dolgokat ezelőtt.